​Kedves Olvasó! Mostani címlapunkat a Bauhaus inspirálta, amiben épp 100 éve, pont ekkoriban indult el az oktatás.

E számunkban, de az ezt követőkben is számos cikkben foglalkozunk majd a modern művészet talán legnagyobb hatású intézményével. Ami annyira meghatározó volt, és nálunk például annyira összeforrt a modern építészet fogalmával, hogy a budapesti Napraforgó utca összes házát is bauhausosnak mondjuk, holott ezen a különböző háztípusokat felvonultató mintatelepen alig mutatható ki konkrét kapcsolat a Bauhaus-iskolával – mint ahogy ez cikkünkből kiderül. Mélyfúrást is végzünk: egy érdekes példán mutatjuk be, hogy a lágytojáskészítést, sőt az egész főzés-processzust hogyan formálta át a Bauhausszemlélet, aminek képviselői tényleg egy újfajta életforma kialakításának igényével nyúltak minden felmerülő feladathoz. A Bauhausnak otthont adó (vagy később már pont, hogy nem adó) német közeget vizsgálja az a nemrég bemutatott film, amely az egyik legnagyobb élő festő, Gerhard Richter életét meséli el; Mű szerző nélkül a címe, és nemcsak azért, mert ez Richter sajátos alkotói hozzáállására utal, hanem azért is, mert Richter maga nem volt hajlandó együttműködni az alkotókkal. Hivatalosan tehát egy fiktív német festő történetét nézhetjük, akinek élete szinte minden ponton egyezik Gerhard Richterével – erről a jelenségről, az okokról szól írásunk. 

A kék terem, ez a címe annak a műnek, ami szintén múltfeldolgozás, de egészen különleges formában: maga a mű itt is egy film, amely a Szépművészeti Múzeum antik szobormásolatainak kicsinyített porcelánmásolatai tartoznak – hogy miért, erről beszélnek az alkotók, a Tehnica Schweiz csoport. Őket beszámoló követi a bécsi, nagy Maria Lassnig-kiállításról, amiből az is kiderül, mit gondolt az épp 100 éve született Maria Lassnig a szerelmi kapcsolatok vagy a gyerekvállalás és a koncentrált művészi munka viszonyáról. Beharangozunk egy, a Mosoly Alapítvány javára rendezett műtárgy-aukciót, majd bemutatjuk azt az alkotót – artformert –, aki a mérnöki munka és a művészet határterületén közlekedik. Egy debreceni kiállítást is ajánlunk, ami a paneltörténetet járja körül, úgyis mint közös múltunk máig ható, folyamatosan átértékelődő, szimbolikus lakhatási megoldását – a házgyári programot egyébként sokáig tévesen hozták a kelleténél szorosabb összefüggésbe a Bauhausszal. Némi ellenpontként egy olyan nő, Cléo de Mérode portréját közöljük, aki még a Bauhaus előtti, századfordulós típus szinte legnagyobb hatású megtestesítője volt, de írunk a Felszabadulási emlékmű és az art deco plasztikák kapcsolatáról, mutatunk Orfeusz-ábrázolásokat és egy Dalí-képet, amin kis Lenin-fejek jelennek meg zongorabillentyűkön, körülöttük olyan arany derengéssel, amivel csak a szenteket vagy Orfeusz menádok által letépett, de még halálában is éneklő fejét szokták ábrázolni. Nem tudni, hogy a kép főszereplőjének, a zongorát messziről figyelő, karszalagján cseresznyéket viselő alaknak tetszenek-e a Lenin-hangok, vagy mindjárt odamegy és leütögeti őket... Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a szürrealizmus ma talán aktuálisabb, mint a Bauhaus a maga utópisztikus világképével. Vagy legalábbis ez a Dalí-kép nagyobb összhangban van a mai állapotokkal.