A múzeumok állapotáról Magyarországon

Nem az állapotukkal van persze a legnagyobb baj, hanem hogy kellenek-e így, ebben a formában. Mert az ember elindul Debrecenbe, a Modembe egy szép szombati napon, és előtte eszébe jut, hogy ó, de hisz tegnap nyílt meg a Hatvany Ferenc-kiállítás Hatvanban, már régóta várjuk, útba is esik, kanyarodjunk le az autópályáról, és nézzük meg Reigl Judit előtt, hogy milyen festő is volt Hatvany. A múzeumra alig lehet ráismerni, a homlokzat állványok mögött, a kapu zárva, még szerencse, hogy van egy kis plakát az ajtón, amiből kiderül, hogy íme, itt egy múzeum, amibe csak a legszorosabban vett munkaidőn belül lehetne bejutni: hétköznap 10–14 óráig (bejelentkezéssel esetleg 16-ig is). Ahhoz képest, hogy Ukrajnában vannak helyek, ahol az éttermek délben nincsenek nyitva, mert ebédszünet van, még akár szerencsésnek is érezhetnénk magunkat, de mégis, itt egy hiánypótló kiállítás, képek érkeztek hozzá a Nemzeti Galériából is, szemben ott a hatalmas kastély, amiben ezek a bárók laktak, akik felvirágoztatták Hatvan városát – nem feszül itt valami ellentmondás? Nem lehetett volna ezt az eseményt tényleg eseménnyé tenni, a múzeumot pedig – legalább ezalatt – látogatható állapotba hozni, kicsit tovább nyitva tartani? És akkor Debrecen. A Modem és a Reigl Judit-kiállítás után van még idő 6-ig, nézzük meg a szomszédos Déri Múzeumot is. Itt kedvesen kérdezik, honnan jöttünk, kiderül, statisztikát csinálnak, hurrá, új szelek fújnak, lépést kell tartani a Modemmel. Továbbra is nagyon kedvesen beterelnek a távol-keleti gyűjteménybe, a poros és napszítta néprajzi részbe, a múmiákhoz már nem hagyom magam, mert a festményeket szeretném látni, de kiderül, hogy pont a modern anyagot a harmadik emeleten, amiben emlékeztem, hogy van egy jó kis Vadász Endre, meg talán egy Fényes Adolf, sajnos nem lehet megnézni, mert nincs elég ember, így ez a rész nincs nyitva. Ketten vagyunk látogatók az egész hatalmas múzeumban, és eddig minden emeleten legalább négy teremőrrel találkoztunk, de hát ők így vannak beosztva, fölkísérés nincs.

Aztán jött Baja. Eredetileg Kaposvár lett volna a célállomás, de szombat volt akkor is, ez nem volt végiggondolva, irtózatos dugó, tehát rögtön az elején úticél-módosítás, menjünk inkább a teljesen üres M6-oson Bajáig, visszafelé Paks, Dunaújváros. Úgyis régen meg akartam már nézni az Oltványi-gyűjtemény (Oltványi Ártinger Imre) Bajának ajándékozott részét, meg a Nagy Istvánokat. Már okulva az előzményekből, telefonon tudakozó, hogy nyitva van-e a képtár, pozitív a válasz, úgyhogy hajrá. Szörnyű melegben a képtár hűvösnek tűnő épülete valóságos menedék – és akkor kiderült, hogy az állandó kiállítást valami miatt raktárban tartják. A Nagy István Képtár minden helyiségében (pedig van több is) helybéli kortárs művészek állítanak ki, és a Türr István Múzeumban sincsenek kitéve a festmények, azok is raktárban vannak, csak a helytörténeti-halászati kiállítást lehetne megtekinteni. Egyébként a képtárban örültek nekünk, nyilvánvaló volt, hogy aznap még nem nagyon nyitotta más rájuk az ajtót.

Újabb telefon, Paks szeptemberig zárva, de jön a happy end: Dunaújvárosban a Kortárs Művészeti Intézet nyitva van, kávézó is van benne, abban emberek is ülnek, az iski Kocsis-kiállításért megérte volna még négyszer ennyit is autózni. Kár, hogy pont ez az intézmény az, ami csak nemrég és csak alig úszta meg a bezárást.