Amióta létezik önálló magyar művészet, azóta égető kérdésnek számít, hogyan tudnánk bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, felzárkózni a mindenkori élcsapathoz. A Nyolcakként ismert művészcsoport – saját hagyományok híján – tekintetét Cézanne-ra vetve próbált ledolgozni több évtizedes lemaradást: erről nagyon részletes, a korabeli forrásokat feltáró, szigorú szakmai cikket olvashatnak Gosztonyi Ferenctől, ismerkedve az új terminológiák keletkezésével és módosulásaival. Vajon mik a magyar Vadak? Belőlük lettek-e a Nyolcak, és ha igen, hogyan változott mindeközben a festészet lényegéről vallott felfogásuk?

De vigasztalhat minket a tudat, hogy valaha az amerikai művészet is hasonló problémákkal küzdött – ők azonban egy kontinensnyi pénzzel a függetlenedést választották. Először elvitték magukhoz Európa művészetének legjavát, majd kialakították saját festészetüket, áthelyezve ezzel a világ művészeti központját Párizsból New Yorkba. Erről az izgalmas időszakról és a folyamatban meghatározó szerepet játszó írónőről, Gertrude Steinről is olvashatnak mostani számunkban, annál is inkább, mert a Nyolcak több tagja is az ő párizsi szalonjában ismerkedett először az akkori legvadabb törekvésekkel.

Most is egyre több szó esik arról, főleg a Műcsarnokban lezajlott igazgatóváltás miatt, hogy mi lehet az az üdvözítő út, ami a világhírig vezeti a kortárs magyar művészetet.

Mielőtt azonban beindulna a busongás, érdemes kicsit körülnézni. Hála az NKA-támogatásnak és a Visitors-programnak, egyre nagyobb arányú a magyar galériák részvétele külföldi vásárokon. A Vintage Galéria – első magyarként – bekerült az Art Basel kiállítói közé. A hamburgi Kunsthalléban nemrég nyílt az egyébként már Nam June Paik-díjas Csörgő Attila kiállítása Arkhimédészi pont címmel. Az Aviva-fődíjas Société Réalist Párizsban, a Jeu de Paume-ban szerepel Empire, state, building-projektjével. És noha már vagy négy év óta megvan, azért még szépen csillog az Andreas Fogarasi – Tímár Katalin páros által elnyert Arany Oroszlán is.