Szerkesztői beköszöntő
Nézi az ember a Seuso-kincs táljának közepén lévő jelenetet, és egy idő után a homlokára csap, ez pont olyan, mint a Mackósajt, ahol a mackópincér visz egy tálcán olyan sajtot, aminek a címkéjén mackópincér Mackósajtot visz egy tálcán... stb. Valaha a vadászgató és közben a Balaton partján piknikező Seuso elé is olyan tálon tették a halat, amin az látszik, hogy Seuso és társasága épp enni készül, tehát mindjárt lekerül a hal a tál közepén lévő képről, amin Seuso és társasága épp enni készül...
Túljutva az efölötti örömön (rekurziónak hívják ezt a megoldást), marad még örömforrás, és bár a Balatonként azonosított Pelso inkább folyónak néz ki, el lehet merülni a jelenetben: fent a szolgák hálóval
állják el a menekülő szarvasok útját, lent pecázik valaki, és bár a szákja már tele van, azért a halak szépen sorban tempóznak felé, mellette egy másik alak épp állatot nyúz, a harmadik egy nagy üst alatt rakja a tüzet, a földön (nyilván nagy tisztaságú) ezüstkancsó, vödrök, nyeles edények, ott az egész Seuso-kincs, a középen üldögélő társaságban Seuso jobbján egy frizurás, nyakláncos pannon szépség, a balján a boglári borok valamelyik elődjének nagy barátja, kutyák, lovak, sőt egy nyúl is. Bár egy idő után nyilván mindenhonnan ez a jelenet köszön majd vissza, képeslapokról, naptárakról, múzeumshopok ajándéktárgyairól, most még friss az élmény: így éltünk Pannoniában.
Mondjuk nemsokára jöttek a hunok, vagy ki tudja, milyen nép, akkor ezüst elás, pannon szépség arca bekormoz, és ennek sokszori megismétlődése után már itt is vagyunk a 21. században, amikor viszont a hosszú békében az értelmes, szakmailag megalapozott műemlékvédelemnek igazán nagyobb tere nyílhatna. Ezzel meg is húztuk az első és utolsó cikkünk között feszülő ívet, ami alatt viszont olvashatnak Csontváryról (nálunk menetrendszerűen), Bálint Endréről, Kassákról, Matisse-ról, de még Nurejevről, színházi függönyökről és Dürer nyuláról is.