Szerkesztői beköszönő

E számunk érdekes ellentmondásra épül: miközben Malevics szerint az ember egyetlen valóságos kötelessége a művészi teremtés és az, hogy képes legyen érzékelni az igazi műalkotásokban megtestesülő isteni lényeget, és minden gyakorlatiasság ennek ellenében hat, azt elismeri, hogy a gyakorlatiasság az éhség érzetéből ered, és mint ilyennek, van némi létjogosultsága. Mit kezdjünk tehát az éhséggel és a belőle következő gyakorlati tennivalókkal? Érdekes kérdés ez akkor, amikor a Velencei Biennále, ahonnan öt tudósítást is olvashatnak, különös figyelemmel viseltetik az afrikai kontinens iránt, miközben minden olyan pillanatban, amikor ezzel valamilyen direkt vagy áttételes kapcsolatban álló művet nézegetünk, épp menekültek százai próbálják elérni az európai partokat. Milánóban épp az étkezés rítusának változásait bemutató megakiállítás van, itthon pedig olyan biennále, ami a múzeumi szakma kiéheztetése miatti panaszkodást elunva szigorúan állami pénzek nélkül és a meglévő intézményi kereteken kívül szervezte meg magát. Rengeteg érdekes dolog, mind-mind kapcsolatban az éhséggel és kapcsolatban a művészi teremtéssel, mégis távol a hagyományos művészetfelfogástól. Vannak persze a fentieknél kevésbé öszszetett témáink is, bár ezek meg más miatt rendhagyóak. Biztos nem gondolná senki, hogy valaha a Kisdobos című lapban futó történelmi képregények vizuális nyelve a legvadabb sci-fikével volt rokon. Vagy hogy a Szépművészeti Múzeum olyan freskót, freskótöredéket őriz, amit olasz templomok faláról szedtek le és adtak el olasz műkereskedők Pulszky Károlynak. Mindezek mellett persze a hagyományos művészetfelfogással is találkozhatnak: ha elmennek mondjuk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és megnézik Füst Milán és felesége gyűjteményét, ha a Ludwig Múzeumban Zsigmond Vilmos fotói között sétálgatnak. Ha pedig eljutnak Velencébe, mindenképpen látogassanak el a Palazzo Fortunyba, ott kiderül, hogy Ars Una Species Mille. Magyarán, akármiben fel lehet fedezni a művészi szépet. A konyhában is.

(TT)