Létezett-e magyar kubizmus? Szerencsére ez a kérdés olyan időszakra, nevezetesen az első világháború előtti évekre vonatkozik, amikor ugyanúgy lehetett közlekedni az országhatárokon át, ahogy az Európai Unión belül még most is lehet. Vagyis amíg ki nem tört a háború, amíg nem tekintettek az ellenséges hatalom kémeiként az épp Franciaországban tartózkodó magyar művészekre, és nem kezdték megverni vagy internálótáborokba helyezni őket. (Mint például Rippl-Rónait, aki ugyan egyáltalán nem volt kubista, csak feleségével [jó, élettársával] annak családját látogatta meg épp egy francia faluban, lásd a Viktor Menshikov-interjú egyik illusztrációját, a Megverettetésem történetét.) Tehát 1914-ig volt a kubizmus Párizsban, aminek voltak magyar művelői is. Aztán a háború alatt és utána, amikor évekig nem lehetett a volt antant államokba utazni, így Párizsba sem, már érdemes lenne kifejezetten magyar kubizmusról beszélni, és kutatni utána, de csak az fog előtűnni, hogy a művészetben is mekkora pusztítást visz véghez egy háború, és milyen félreértéseket, sőt néha korcsosulást eredményez a megtermékenyítő hatások elmaradása és az elzártság. Hogy aztán száz év elteltével, csak sepregethetjük össze a cserepeket. (Ami kubista művekről lévén szó, nem akkora tragédia, a széttört képet darabkákból újra összeilleszteni: abszolút stílszerű.) Úgyhogy WANTED rovatunkban most keressük szerzőnkkel, Barki Gergellyel együtt a cserepek némelyikét. Párizs egy másik cikkünkben is szerepet kap, Birkás Ákos azt gondolja végig, honnan vette a mintát két főiskolai tanár, Vaszary János és Csók István ahhoz, hogy a harmincas évek nemzeti kurzusa alatt kiálljon radikális, baloldali diákjaiért, ezzel még a kényszernyugdíjazást is kiprovokálva. Egy másik írásban Gát János a Reigl Judittal folytatott beszélgetések révén vizsgál egy olyan művészetet, ami nagyon is konkrét határátlépés után maradt lebegve a különböző dimenziók és területek közötti határsávban – ekkor már átvitt értelemben is. Ugyanígy határátlépésről olvashatnak a már említett interjúban, amit Viktor Menshikovval készítettünk, és amelyben elmeséli, hogyan jutott át még 1989 előtt Nyugat-Berlinbe, szovjet útlevéllel, belépési engedély nélkül. A Goldberger-gyár, illetve az alapító család története sem mentes az efféle vonatkozásoktól: a párizsi világkiállításon elért siker és a Párizsban divatos anyagokkal vetekedő textiltervek éppúgy előkerülnek benne, mint pár évvel később az elhurcoltatás. De van más is: Legát Tibor személyes emlékei a Ligetről, a régi Vidám Parkról, egy szinte ismeretlen múlt századi holland művész, akinek a nevét érdemes megjegyezni: Jan Mankes, képzetek arról, milyen lényekkel találkozhatunk menny- és milyenekkel pokoljáráskor, de olvashatnak Czóbel Minka és Büttner Helén kapcsolatáról vagy a fülfestés nehézségeiről. Ez tehát az Artmagazin 2015 augusztusában.