TISZTA FÖLD, TISZTA FÉNY

Interjú Kelényi Béla tibetológussal

Szikra Renáta – Topor Tünde

Egyfajta köztes térben, a tibeti buddhista gyakorlatokat bemutató és azokat a kortárs művészettel összekapcsoló, szokatlan kiállításban kalauzol bennünket a kiállítás kurátora a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban.

Artmagazin: Hogyan választottad a tibetológiát? 

Kelényi Béla: Kamaszkorom végén olvastam Hamvas Béla 1944-ben megjelent Tibeti misztériumok című könyvét, s többé-kevésbé ennek köszönhetően mentem a tibeti szakra is; persze nagy meglepetések értek azzal kapcsolatban, hogy valójában mi a tibetológia. Hamvas ugyanis egy sajátos vízió mentén közelítette meg mindazt, amit interpretált – sok mindent alakított át a saját nézőpontja szerint. A negyvenes évek elején írt, de először csak a nyolcvanas évek végén megjelent Scientia Sacrá- ban ez egyetlen gondolat köré összpontosul, miszerint mindennek lényege az emberiség isteni eredetének tudata, s ennek megőrzése az ember egyetlen feladata. Az ezt megalapozó szövegek közé tartozik a Tibeti misztériumok is. Hamvas nézőpontja és írásai akkor egy zárványszerű világot alkothattak a magyar szellemi életben, amit most részleteiben is szemügyre kellett venni – már csak azért is, mert irodalomjegyzék, forrásmegjelölések hiányában nehéz elválasztani az általa használt, eredeti szövegeket és az ő vízióját. Így a Tibeti misztériumoknál egy angol fordítást, Walter Yeeling Evans-Wentz 1935-ben kiadott Tibeti jóga és szent tanítások című könyvét vette alapul, de a saját verziójában gyakran öncélúan összekevert egyes részeket, elhagyott magyarázó fejezeteket, lábjegyzeteket; mégsem mondhatjuk, hogy egy teljesen új, saját szöveg jött volna létre, mert Hamvas alkalmazkodott az eredeti forráshoz, „csak” éppen átfogalmazta. De minden kritika ellenére azt hiszem, generációs véleményt fogalmazok meg, ha azt mondom, hogy Hamvas azokban az időkben, amikor először olvashattam az írásait, sok mindenkinek segített arra törekedni, hogy „normális” maradjon, legyen. 

Screenshot 2020 02 24 at 9.43.50

Életkerék, 20. század közepe, Nepál, fanyomat digitális másolata, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

Tehát Hamvas Béla mint inspiráció megvolt, de hogyan fedezted fel, hogy a keleti tanok, „misztériumok” valamilyen formában a kortárs művészetben is felbukkannak? És mikor fogalmazódott meg benned, hogy ebből kiállítást is lehetne csinálni? 

2005-ben már volt egy kiállítástervem arról, hogy miként mutassam be ezt a Hamvason átszűrt hatást és esztétikát, ami Hamvas tanítványa, Molnár Sándor Festőjógájában, festményei és szobrai közül pedig a Tumo-sorozatában is kifejezésre jutott. Molnár a kele- ti filozófiák mellett az alkimista elemek viszonylatában építette fel egész életművének folyamatát. Ezt a kiállítást saj- nos nem sikerült akkor megvalósítani, de Hajas akcióművészete kapcsán most egy másféle nézőpontból próbáltuk megjeleníteni az eredeti elképzelést. Arról, hogy a Tibeti misztériumok ilyen nagy hatással voltak Hajas Tibor művészetére, akkor szereztem tudomást, amikor a kilencvenes években megjelentek Ungváry Rudolf Hajassal folytatott beszélgetései az Orpheusban. Akkor Hajas már több mint tíz éve nem élt, csak a testvérétől, Széphelyi F. Györgytől (1949–2014, művészettörténész – a szerk.) tudtam sok mindent megkérdezni. Könyvtárukban megvolt Evans-Wentz Halottaskönyv kiadása is, de Hajas alapvetően a Hamvas-féle értelmezésre épített. Amit egyébként némileg a Hajas-szövegek stílusán, hangvételén is lehet érezni – ugyanaz a kérlelhetetlen, szuggesztív küldetéstudat hatja át írásait, mint jó néhány Hamvas-szöveget. Maga a kiállítás három karizmatikus személy és életmű köré épül, akik közül az egyik Hajas Tibor, akinek egyik utolsó performansza, valamint fotósorozatai kerülnek bemutatásra; a má- sik Hamvas Béla, akit voltaképpen csak sokat emlegetett könyve képvisel a kiállításon; a harmadik pedig a téma tibeti vonatkozásait beteljesítő, a 11–12. században élt jógi és költő, Milarepa. Ő mintegy megvalósítja azokat a „misztériumokat” (így a belső hő fejlesztését, a tummót), amelyekről Hamvas írt, s amelyek Hajasra is hatással voltak. Hogy mindezt értelmezni lehessen, a tibeti világkép alapjait is be kellett mutatnunk, ezért indul a kiállítás a címét („köztes lét”) megelőlegező és annak közegét érzékletesen megjelenítő életkerékkel. Ilyeneket már a régi indiai buddhista kolostorok bejáratánál is ábrázoltak; a kerék belsejében azok a negatív tulajdonságok jelennek meg állatalakok képében, melyek az ego képzetéből fakadóan teszik folyamatos- sá az ember számára az állandó újjászületés körforgását. A disznó, a kígyó és a madár, vagyis a tudatlanság, a harag és a vágy forgatja a kereket, ami lefelé egy fekete félkörön keresztül az állatok, a pokol és az éhes szellemek alsó világába fordul, hogy azután a fehér félkör mentén az emberek, félistenek, istenek világába emelkedjen. Erre a két, fekete-fehér félkörre épül a kiállítás szerkezete is. Az életkerék legkülső része pedig az úgynevezett függő keletkezés köre, azokat a különböző késztetéseket ábrázolja szimbolikus képek, jelenetek formájában, amik a haláltól a fogantatásig eltelt időben azt befolyásolják, hogy a tettekből (karma) fakadó következmények révén milyen létvilágban valósul meg az újjászületés.

Screenshot 2020 02 24 at 9.44.32

A IV. Nagy meleg pokol 13–16. alpoklai: Égő nád füstjének kertje, Égő parázs füstjének kertje, Izzó köd és Mindenfelől gyanakodva vizsgáló, Mongólia, 20. század eleje, festett papír, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

Ez akkor a köztes létet ábrázolja?

A köztes lét a halál pillanata és az újjászületés közötti időszak, amelyben az embernek esélye nyílik arra, hogy kilépjen a körforgásból. Az áttörés, a megvilágosodás megadatik egy pillanatra, amikor – a Halottaskönyv szavaival – a tiszta fénnyel találkozik az ember, de utána jönnek a különböző létvilágok „szirénhangjai”, amelyek vonzzák a köztes lényt, hogy újra a kerék forgásába lépjen. Mert nem feltétlenül kellemes tapasztalat lehet ezzel a tiszta fénnyel szembesülni, és ezt Hajas egyetlen magnéziumlobbanásban kicsúcsosodó performanszai is jól érzékeltetik. Valahol azt mondja, hogy a hosszú sötétségben a fény felvillanása a tisztánlátás rövid pillanata, a lét szinonimája.

Ki tartja kezében a kereket? 

A mulandóságra és a változásra figyelmeztető szörny, voltaképpen a Halál Ura, Jama. 

Screenshot 2020 02 24 at 9.45.22

Az emberi test csatornáit és energiaközpontjait ábrázoló könyvlap, 19. sz., Mongólia, festmény digitális másolata, Bayerische Staatsbibliothek, München és Tummo-meditációt végző jógin alakja, 19. sz., Mongólia, festmény digitális másolata, Bayerische Staatsbibliothek, München

Az életkerék mellett azonban van még egy fontos nyitó képpár a kiállítás elején: mindkettő különös antropomorf táj, emberi tájkép. 

Az egyik a 7–8. században virágzó tibeti államot egy női istenség, a buddhizmussal ellenséges démonnő alakjá- ban ábrázolja, akit a főbb akupunktúrás pontokon mintegy földhöz szögeznek a testrészein megépített buddhista épületek, hogy leigázzák és megfosszák vad, ártó erejétől. Velük szemben Hajas Tibor egyik Húsfestményén, Vető János által készített fotósorozatának Tájkép című munkáján szintén maga az emberi test absztrahálódik tárggyá, vagyis tájjá. Érdekes, hogy mind a kínai, mind az indiai mitológiában van olyan kozmikus emberalak, akinek szétszaggatott, majd újra egybeforrasztott tagjaiból keletkezik a világ. A korai tibeti vallásosság, a buddhizmus előtti/ melletti bön szerint is egy démonikus nőalak alkotja a világegyetemet, egyik szeme a Nap, a másik a Hold.

Screenshot 2020 02 24 at 9.46.13

Amitábha Buddha Tiszta Földje, 19. sz., Mongólia, thangka, festett vászon, selyem, pamut, fa, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest

Ez minden nép mítoszvilágában megjelenik, ahogy a felső és alsó világok is, csak másként nevezik és képzelik el. Nagyon más a tibeti mennyország és pokol, mint a keresztény hagyományé? 

A „mennyországok” az úgynevezett „Tiszta Földek”, a buddhák birodalmai, ide szeretne mindenki újjászületni. A kiállított thangkák (selyem kerettel készült, festett tekercsképek – a szerk.) részletes ábrázolásai ezeket a különféle birodalmakat mutatják be, közü- lük a legfontosabb Amitábha Buddha „Boldog” Tiszta Földje, a Szukhávatí, ahol tanításokat kapnak az előtte levő lótuszokon újjászülető szerencsés lények, hogy elérjék a megvilágosodást. 

A pokolnak úgy tűnik Tibetben is rémisztő bugyrai vannak, még talán a Bosch-féle látomásoknál is sokkal rémisztőbbek. 

Nyolc nagy forró és nyolc nagy hideg pokol van, és azoknak számtalan alpokla. 

Screenshot 2020 02 24 at 9.46.57

A 11–12. században élt Milarepa költő és jógi élettörténete és tanításai ma már képregény formájában is hagyományozódnak Sherig Parkhang, Delhi – Education Department, CTA, Dharamsala, India / Shambhala Publications, Boulder (CO) USA

Mint a pokol körei Dante leírásában? 

A képek azt mutatják be, hogy milyen okok miatt születnek az élőlények a leg- különbözőbb poklokba, hogy segítsenek a helyes út megtalálásában. De a nyugati értelmezésben a „tantaluszi kínokat szenvedő” szörnyek, az éhség szellemek közé is újjá lehet születni, akik állandóan éhesek, szomjasak, ám amint megkapják, amire vágynak, még borzalmasabb szenvedéseket kell elviselniük. A kínzások tekintetében a tibetiek amúgy roppant találékonyak voltak, amint ez a 19. századi, Mongóliából származó pokolábrázolás-sorozatunk mutatja. Hétköznapi eszközök válnak rémes, például a bőrt csíkokra hasogató fegyverekké, még a minden nap használatos üst is átlényegül a „Soha meg nem nyugvó” alpokol tüzében. A poklot épp úgy, mint az egyéb létformákat, a tibetiek a tudat kivetülésének tekintik, bár az ilyen képi ábrázolásoknak egy nomád nép történetében nyilván valós alapja is van. A poklokban és a többi létvilágban viszont a „részvét” is jelen van Avalókitésvara egy-egy kivetülésének képében, aki segíti a szenvedőket, hogy a felsőbb létformákba lépjenek tovább. 

A fent és lent ábrázolása után időben ugrunk egy nagyot, és egy nagypolgári lakásba pillantunk be egy videón, amit a finom bútorok és a szigorúan rendbe szedett íróasztal mellett a kiömlött festék, gézcsíkok, orvosi műszerek, ijesztő és steril helyszínné alakítanak. Hajas saját lakását használta műteremként is, itt készültek a Tumo-fotósorozat sokkoló képei. De mi is az a tummo? 

A tummo elsődleges jelentése „heves nő”. Ezt a szót használják a tibetiek a belső hőre, amit különleges jógagyakorlatokkal lehet felkelteni a testben, s amit az „istenség jógá”-nak nevezett, nagyon bonyolult gyakorlat valósít meg. Ennek két fő fázisa van. Az elsőben a gyakorló felépíti maga előtt/magában az adott istenség képmását, majd ezután kell megteremtenie az üresség természetének tudatállapotát, ezt pedig a belső hő előidézésével képes megalapozni. 

A nagyon szakszerű, orvosi illusztrációra emlékeztető táblák a szomszéd teremben azt mutatják, hogy mi játszódik le ezalatt a testben? 

Ezek a ritka, Mongóliából származó, 19. századi ábrák azokat a csatornákat mutatják, amelyeken keresztül az életenergia, a prána áramlik a testben. A két oldalsó csatornán közlekedő pránát le kell nyomni a legalsó energiaközpont (csakra), a nemiszervek alá, és onnan beterelni a központi energiavezetékbe, ahol egészen a koponyatetőig emelkedik, majd visszakanyarodik az orrlyukak irányába. Mint az egyik ábrán látható, rengeteg mellékcsatorna is van, a tibeti szövegek szerint összesen 72 ezer. A belső hő fejlesztése egy olyan hatos rendszer alapja, ami több lépésben, köztük az „álomút”-nak nevezett fokozaton keresztül vezet el a tiszta fényig, ami a halál pillanatában, a köztes létben is megjelenik. A halál utáni egyik fokozat a negyvenkilenc napig tartó „köztes lét”, a bardo, a másik a „tudatátvitel”, aminek segítségével a beavatott bejuthat a Tiszta Földre, így újjászülethet egy olyan „mennyországban”, amit a thangkákon is láttunk. Ez a 10–11. században kialakított rendszer évszázadokon keresztül hagyományozódott tovább, mindmáig.

Ez a tibeti Halottaskönyv, amivel Hamvas is foglalkozott? 

A „Hallás által megszabadító köztes lét”, tibeti nevén a Bardo thödol, Hamvas könyvének is része, amelynek útmutatásait követve irányítani lehet az újjászületést, sőt, akár azok láncolatából kiszabadulva elérni a nirvánát is. Egy ilyen könyvet mi is kiállítottunk. Itt kell beszélnünk még Milarepáról, a kiállítás harmadik „hőséről”, a tummo leghíresebb gyakorlójáról; erről az ő élettörténetét és verseit leíró, itt kiállított tibeti könyvek tanúskodnak. Máig komoly kultusza van a tibeti emigrációban is. A függetlenségi felkelést és a Dalai Láma menekülését követő migrációs hullám miatt ugyanis nagy szükség volt arra, hogy a tibetiek Indiában megtelepedve továbbvigyék és átadják a hagyományaikat a következő nemzedéknek. Ezért is készíttették a kiállításon is látható képregényeket az életéről. 

Screenshot 2020 02 24 at 9.48.08

Hajas Tibor: Chöd, performanszdokumentáció (1–9.), 1979. december 18., Bercsényi Kollégium, Budapest, Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum HUNGART © 2019 / Fotó: © Makky György

Hajas sem a hétköznapi jógagyakorlatok felől közelítette meg a tummo szertartását, ugye? 

Hajas a hirtelen fellobbanó fénnyel dolgozott. A Hamvas-féle Tibeti misztériumokat Szentjóby Tamás olvasta fel neki 1975-ben, emigrációja előtt, ezt éppen most, tőle tudtam meg a kiállítás megnyitóján. Mint az a kiállításon is olvasható, igyekeztem összevetni Hamvas írását az eredeti tibeti szövegekkel is, és abból kiviláglik, hogyan lesz a tummo az Evans-Wentz-féle „pszichikai hő”-ből az áttételen át Hamvasnál a „lélek tüze”, ami aztán Hajast megihlette. Vető János, Hajas alkotótársa, képsorozatban rögzítette az akció fázisait, ahol a „tummo” a fellobbanást, vagy inkább ennek az intenzitásnak az ábrázolását jelenthette. A kiállításon szereplő nagyítások közül sokat először itt, ezen a kiállításon lehet látni, mert eddig többnyire csak csíkmásolatban publikálták őket. Eredeti elképzelésünk szerint az ezekből készült, újraértelmezett változatokat, vagy pedig majdnem a teljes sorozatot állítottuk volna ki. Végül ennek csak egy erősen szűkített verzióját tudtuk megcsinálni, de azokból a képekből válogattunk, amelyeket Hajas közölhetőként jelölt meg. Ezeket a kiállítás bezárásával meg kell semmisítenünk, s nem önálló műként, csak dokumentációként szerepelhetnek. Rajtuk kívül Vető János két, kifejezetten a kiállítás számára készített videómunkája tölt be egy-egy falat; az egyik teremben a Tumo-sorozat fotói, a másikban a Chöd című film felvételéről készített fényképei alapján. 

Ezen a felvételen mi történt tulajdonképpen? 

A Bercsényi kollégiumban 1979. december 18-án előadott, Chöd című performansz mellett – aminek fotódokumentációja látható az egyik falon – készült egy azonos című filmfelvétel is, amely ugyan nem sikerült, de Vető dokumentált. A cím egy másik, Hamvas által fontosnak tartott tibeti „misztériumra”, a csö szertartására utal, aminek gyakorlásával a testhez való ragaszkodás „elvágását” és annak felajánlását valósítot- ták meg. Hajas számára ez egy kísérlet volt a „földi én kivégzésére”, olyan gyakorlat, amellyel arra törekedett, hogy felszámolja önmagát. (Hogy mennyire a végsőkig elment, arra az utal, hogy még a lobotómia lehetőségét is felvetette egyik beszélgetésében, mint a tudattól való tökéletes megszabadulás egyik lehetséges útját.) A filmfelvételen először kék festéket ivott, majd egy kvarclámpa fényében, egy expander újra és újra kifeszítésével addig gyötörte testét, amíg ki nem hányta a festéket. Érdekes, hogy az eredeti tibeti rituálé egyik „fekete” felajánlásában a gyakorló a világban fellelhető kegyetlenségeket, hibákat vizualizálva olvasztja be őket saját testébe, amit lakomaként ajánl fel ezután a démonoknak. A szertartásban használt eszközök is ehhez mérten „félelmetesek”; emberi lábszárcsontból készült trombitát fújnak meg, s koponyából készült (ma már csak ilyen formájú) kettős dobot is használnak. 

Hajas maga is nevezte a performanszot köztes létnek, ami megtervezettségén belül végtelen szabadságot biztosít. Olyan tapasztalatokhoz juttatja, amit másként nem érhet el. 

Igen, de azt is hozzáteszi, hogy a performer így önmaga Gólemjévé válhat, és saját víziójába lépve végül csak két pokol mered egymásra. Ezt is szerettem volna a kiállítás címével (A köztes lét túloldalán) érzékeltetni.

A köztes lét túloldalán. Hajas Tibor művészete és a tibeti misztériumok, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2019. április 14-ig

| 1 Hajas Tibor: Performansz: A halál szekszepilje I. /A kárhozat esztétikája/. In: Hajas Tibor szövegek. Szerk.: F. Almási Éva. Enciklopédia Kiadó, 2005, 330. o.

MILAREPA VERZIÓ 

A 11–12. században élt költő és jógin, Milarepa, azaz a „gyapjúruhás” Mila történetének, mítoszának fő témája, hogy a mostoha körülmények között élt ifjú miként próbálta mágikus eszközökkel befolyásolni sorsa alakulását, majd hogyan szembesült ennek negatív következményeivel. Milarepa életének története részben szájhagyomány, részben Recsungpa nevű tanítványának művén keresztül terjedt, míg a 15. században egyik követője, Héruka megírta a mester első „hivatalos” élettörténetét. Hamvas Béla maga is több írásában foglalkozott Milarepával, melyek harminc évvel később Hajas Tibort is inspirálták. (Részlet a kiállítás kísérő szövegéből)

Hajas Tibor az 1960-as években kialakuló magyarországi body art és performanszművészet egyik legelső képviselője. Börtönbüntetése után – részben ezeket a tapasztalatokat is felhasználva – kezdett irodalmi tevékenysége mellett performatív előadói technikákkal foglalkozni. 1979. április 24-től június 22-ig írta Szövegkáprázat (Sidpa Bardo) című levélnaplóját, melynek címe és végletesen extrém látomásai az ún. Tibeti Halottaskönyv egyik fejezetére, a halál utáni „létesülés köztes lété”-ben megjelenő létformák megpróbáltatásaira utalnak. 1979. december 12-én (mindössze hat hónappal halála előtt) Hamvas Béla Tibeti misztériumok műve alapján készítette Vető János közreműködésével Tumo című fotósorozatát, december 18-án pedig megrendezte Chöd című performanszát. A Tumo I. és Tumo II. fényképein megjelenő testhelyzetek és tárgyak mind a végletekig vitt személyes próbatételre utalnak. De a géz, az injekcióstűk, az infúziós vezetékek, a ragtapasz, a sötét festékkel drasztikusan átkent fehér felületek, a dróton lógó villanykörte, a körbe zárt kereszt vagy a nyíl nemcsak a kiszolgáltatottságot és szenvedést, hanem az átlényegülést is feltételezik. A Chöd című performanszban egy expander újra és újra kifeszítésével magát „szétnyitó” test és magnéziummal előidézett „fényrobbanásban” mögötte feltárulkozó, felfelé mutató nyíl nemcsak önkínzást, „vallatást”, hanem egy fizikai léten túli tartományt is érzékeltet. (Részlet a kiállítás kísérő szövegéből)