HETI ARCHÍV – Bruder Klaus-kápolna – Tömb a búzamezőn

A Bruder Klaus-kápolna 2019 nyarán

Csanádi Judit

Tavaly, felismervén, hogy az Artmagazin Online-on olvasható nyomtatott Artmagazin-tartalmak között mennyi mindent lenne érdemes újra ajánlanunk, elkezdtük a szerdánként megjelenő HETI ARCHÍV sorozatot. Itt az Artmagazin szerkesztőségének tagjai ajánlanak régebbi tartalmakat a magazin elmúlt éveinek cikkeiből.

A 2006-ban alapított, építészeti projekteket mozgóképeken dokumentáló stúdió, a Spirit of Space több mint 200 rövidfilmet készített világhírű építészek munkáiról. Tavaly megjelent egy néhány perces filmjük, ami Peter Zumthor 2007-ben épített Bruder Klaus-kápolnáját mutatja be. A kápolna meglátogatásának élményéről, a megépítés mikéntjéről és az épületben megjelenő szimbólumokról Csanádi Judit írt egy nem is olyan régi nyomtatott Artmagazin hasábjain.


Az épített tér rejtett nyelve az, amit a legjobban értek. Korok, kultúrák, helyek nyelvén, melyek a beszélt nyelv grammatikáján és szókincsén túlról, magasabbról szólnak hozzánk. Tartalmuk összetettebb, mint bármely elbeszélt történet. Rejtélyeik elfedettebbek, mint az írott vagy beszélt szöveg titkai, rétegeik mélyebbek.

Húsz éve kezdtem felépíteni A tér spirituális nyelve című kurzusomat, amelyet először Montréalban, a Kanadai Színművészeti Egyetemen, majd néhány év múlva itthon, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén tartottam. Az építészből lett díszlettervezők a színpadi tér kialakításakor egy rejtett és ezért általam szakrálisnak, spirituálisnak vagy szelleminek nevezett nyelven „beszélhetnek”. Úgy látom, hogy ezen a térnyelven pontosabban és finomabban lehet kifejezni fizikai és lelki létünk összefonódó rétegeit, mint más vizuális eszköztárral, s közel hasonló gazdagsággal, mint a zenével. A térérzet velünk születik, azonos kultúrában közel ugyanazt értjük és érezzük egy-egy tér, épület kapcsán. Majd’ mindnyájan fel tudjuk idézni gyermekkorunkból az „asztal alatti játék” terét vagy a kunyhó és a barlang élményét. 2009-ben fedeztem fel a neten Peter Zumthor Bruder Klaus-kápolnáját1, 2019 nyarán pedig végre személyesen találkoztam az épülettel. Tíz év élvezetes, változó gondolatokhoz vezető kutatása és gyűjtése alatt lelkileg nagyon közel került hozzám. Az évtizedes ismerkedés fázisai nagyon különböztek egymástól, és nem mondhatom, hogy mindig szisztematikusan épültek egymásra. Azt hittem, hogy szinte minden megismerhetőt tudok erről az egyre jobban megnyilvánuló, bennem szinte eleven lénnyé váló épületről, csak arra vágytam, hogy teljes valómmal – tapintásommal, szaglásommal, bőrömmel és a nem pontosan meghatározható további érzékeimmel – birtokba vegyem, magamévá tegyem, odaadjam magam neki. Azonosuljak vele.

Screenshot 2021 01 04 at 15.26.21

Peter Zumthor 2007-ben épített Bruder Klaus-kápolnája, Mechernich, Németország Fotó: Kenta Mabuchi / Flickr

A megismerés első fázisa

Archaikus, érzéki, rejtélyes volta megbabonázott. Elragadott külső zárkózottsága, tömörsége, a belső tér lágy brutalitása, sértő ölelése, személyessége. A járat érdes, szülőcsatornát idéző, bedőlő folyosófala, a járás, a lépések lassulásának fotókról is érzékelhető elkerülhetetlensége, majd a megtorpanás pillanata, s egyetlen lépést követően, egy villanás alatt a felülről zuhogó fénybe érkezés. Lenyűgözött ennek képzete. 2010-ben mesterkurzusomra készülve kerestem a kortárs építészetben a prehistorikus és az azt követő történelmi építészet „mába zengéseit”. Zumthort kutattam, s ekkor találtam rá az 1999-ben átadott Valsi Termálfürdő áttetsző, mégis barlangszerű épületére. Zumthor e műve már ugyanazzal a természetességgel veszi át a környezet jellegzetességeit, mint ahogyan ezt majd a Bruder Klaus-kápolnával teszi. Ez is archaikus és kortárs egyszerre: a helyszín talajrétegei, kövezetei rétegződnek a termálforrás köré. Félig föld alá épült, a hely természetéből, geológiai és geográfiai adottságaiból indul ki. A fürdő – mint közösségi intézmény – ősi jellegzetességeit idézi: Artemisz/Diána fürdőjét, a mikvét vagy a keresztelőmedencét. A fürdő épületének képeit látva már másképp folytattam a kápolna kutatását, ami, akárcsak a Termálfürdő, ősi, barlangszerű térre asszociáló épület. A külső burok saját természettel bír, nem a belső jelenik meg benne. A kápolna szabálytalan ötszögletű; külsejét öt, vízszintes rétegekből rakott, szabálytalan szögben álló betonfal alkotja. Köpenyként veszik körül a tőlük teljesen eltérő természetű belsőt. Tudjuk, hogy az egymáshoz kapcsolódó betonrétegeket odaadással, elmélyült munkával, kézzel csömöszölték, gyúrták, mintha gyerekkori gyurmázásainkat látnánk. A belső: sátor, erdei kunyhó, szinte szabálytalan, organikus forma. Ősi, mert a technológia maga az épület.

Screenshot 2021 01 04 at 15.26.27

Peter Zumthor Fotó: Forgemind ArchiMedia / Flickr és A Valsi Termálfürdő épülete Fotó: Mariano Mantel / Flickr

Atreusz mükénéi kincsesháza ugrott be azonnal: annak egymásra emelt kőgyűrűi, ahogy látszik rajtuk az emberi kéz tapintása; a külső ott is a belső építményre, a kupolára hordott, azt beterítő föld. Aztán Populonia etruszk, földdel fedett, kerek tumulusai. Ezek is egyre szűkülő, s végül bezáródó kőkörökből álló, földdel borított, gyerekesen természetes építmények, amelyek a gyerekkort, a vizes homok gyömöszölését, önmagunk körbeépítését idézik. Díszlettervező építész vagyok, a színpadon mindig olyan tereket tervezek, amelyek másképpen nem ábrázolható jelentéseket fejeznek ki. Az építészeti tér atavisztikus értelmeket hordoz. 2014 elején a Portói Egyetem konferenciát szervezett Drámai építészet – A dráma építészete (Dramatic Architecture. Places of Drama – Drama for Places) címmel. A konferenciára a következő – számomra a kérdést megtestesítő – épületeket választottam bemutatásra: Galla Placidia mauzóleumát (i. u. 450), Libeskind Zsidó Múzeumát (2001), a soha be nem fejezett Beauvais-i katedrálist (1225–1573) és az általam addig a maga valójában még nem látott Bruder Klaus-kápolnát (2007). Hogyan volt lehetséges azonos szempontok szerint vizsgálni ennyire különböző épületek drámaiságát? Van, amelyiknél maga az építés története, a be nem fejezettség jelenti a drámaiságot, van, ahol az igen lassú fényérzékelés, és van, ahol az épület külső megjelenése és a benne bejárandó út. A külső szemlélése, miközben közelítünk. Bár a Bruder Klaus-kápolnát még csak fényképekről ismertem, erre az épületre is igaz, hogy mozgásunk nem egyenes vonalú, akkor sem, ha a kiépített út azt sugallja. Körbenézzük, valamelyest körbejárjuk őket. Közben kérdések vetődnek fel: mi akar ez lenni, hol vagyunk a tágabb környezetben, miért kell sokáig szemlélődni? Minden lépéssel más a benyomásunk. Látásunkhoz csatlakozhat a tapintásunk is: nagyon gyakori, hogy érintés teszi személyessé az objektív látványt. Ez az első benyomás nagyon más lehet napsütésben, mint esőben vagy szélben. Minden jelentős épületnél igaz, a tárgyalt négynél is, hogy az odavezető út egyedi. Távolból érkezünk a határra. Eddig más világban voltunk, most a külsőből a belsőbe lépünk, a küszöböt nem könnyű átlépni. A határélmény könyvtárnyi feldolgozása (Turner, Gennep és sokan mások) helyett álljon itt egy idézet Kafkától: „Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik öszsze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. – Most még mit akarsz megtudni? – kérdi az őr. – Telhetetlen vagy. – De hát mindenki a törvény felé igyekszik – mondja az ember –, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? – Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: – Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.”2

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.05

A Bruder Klaus-kápolna a háromszög alakú bejárattal Fotó: © Csanádi Judit / HUNGART © 2020; Wikimedia Commons

2015–17 a vissza-visszatérő töprengés időszaka volt. Hogyan születhetett az épületben testet öltő gondolat? Semmilyen hasonló épületet nem ismertem. Már a helyszín is figyelemre méltó, pedig nem is lehetne máshol vagy akárcsak arrébb egy kicsit. A forma kettőssége, a külső és belső ellentéte pedig teljesen egyedi, különös. Az épület által felkínált asszociációk: tábortűz, szénégető boksa, indián tipi sátor. Az alaprajz organikus formája: méh, hallójárat, sperma, embrió.

Vajon először a belső épült meg? A környék fenyőerdeiből kivágott, letisztított szálfákból az indián sátorhoz hasonló, az embrió formájú alaprajzot követő, hullámzó gerincvonalú kunyhót építettek, a szálfákat egymáshoz rögzítették, végül kivágták a tetőlyukat. Így kell elképzelnünk? A külső burkolat a fasátor köré épült. A körbefalazás kézzel, csömöszöléssel, rétegenként készült el. Végül nagy tüzet raktak, és egybeégették a fasátort és a külső betonköpenyt. Nagyszerű és örökkévaló emberi alkotásmód. Mindnyájunk átélt tapasztalata elevenedik fel a gyerekkori „építkezésekről”, tábortüzekről, a szagokról és mozdulatokról. Az építész nem ír, hanem beszélget, rajzol. Hogyan készült az épület? Az alaprajzi terv szerint megépítették a beton alaptömböt. A helyi erdők fenyőtörzseiből megépítették az indián sátorhoz, kunyhóhoz vagy boksához hasonló, hullámzóan növekedő fasátrat. Hogyan alakították ki a felső fény nyílását? A fellelt források sok mindenre választ adnak, de a „hogyan?” mindvégig ott maradt kérdésként. Képeken, videófelvételeken a folyamat sok lépése követhető, csak azokat az ihletett pillanatokat nem lehet nyakon csípni, amikor egy-egy kéz érzékletesen elvégez egy mozdulatot, elkeni az aznapi betonmasszát. Elkezdték tehát szabálytalan ötszögben körbefalazni az összevasalt és raszterben összefúrt fatörzs sátrat ötven centiméter magas zsaluzódeszkákkal, nagy figyelemmel a sarkok illeszkedő rögzítésére. Feltűnő, hogy ez az ősi, manufakturális kivitelezés milyen precízre sikerült. A helyi birtokos földművesek és maga az építész naponta egy réteg, kb. ötven centiméter magas betont csömöszöltek be, huszonnégy napig rakták a huszonnégy réteget. Az építési csőállvány a tömbbel együtt emelkedett, a végén tizenkét méter magas lett.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.14

A kápolna belső falai és a bejárati ajtó – a belső falfelület formáját az onnan kiégetett fatörzsek negatívja adja Fotó: August Fischer / Flickr

Amikor a beton megkötött, belül nagy tüzet raktak, így égették ki. Az organikus formájú alaprajzot öt különböző méretű, egyenes fal veszi körbe. A belső felület a fatörzsek negatívja, hiszen azokat kiégették onnan.

Második fázis

Peter Zumthor meggyőződése, hogy „az építészetet testben, lélekben, első kézből kell megtapasztalni”. Tíz év elméleti kutatás, töprengés, ismerkedés után végül „megtapasztalom” a kápolnát. A lehetőség várakozással, izgalommal és felfedezések iránti vággyal tölt el. Az első benyomás: a búzamező színébe olvadó tömb nem szép, nem vonzó számomra. A parkolótól nagyjából húsz perc alatt lehet odaballagni, ez alatt az idő alatt nem győztem furcsa csalódottságomat viccelődéssel palástolni. A mezőgazdasági munkaterület elég lehangoló, s bár nem volt forróság, poros utakon és gépek számára terített, rongyos szélű aszfalton mentünk az épület felé. Mint egy 60-as évekbeli táj Magyarország valamelyik szegény részén: focipálya, háború előtt festett, rozsdás vasrudakkal körbevéve. A távolból erősen kerestem, figyeltem, nagyon vártam, hogyan fog feltűnni, hogyan fogom először meglátni. Amikor megláttam, nem volt egyértelmű, hogy az ott vajon szalmabálák tömbje vagy már az lenne? Úgy tűnt, a nagy várakozás, izgalom és felhevült képzelet megcsalt: sokkal szebb, meglepőbb képeket láttam már róla, sokkal hatásosabbat vártam. Az „aranyló búzamező”, a kék ég első pillantásra szebbnek tűnt, mint maga az épület. A bejárathoz vezető ösvényről megláttam a tömb arcát, a különös, háromszög alakú bejárattal és a néhány látogatót. Apácák sétáltak körülötte. Kezdtem megnyugodni. A velem együtt érkező fiatal házaspárral egyeztettük, hogy várunk, amíg a három nővér bevégzi imádságát a kápolnában. Jó volt így: kicsit mi is kívül kerültünk az időn. És erre szükségem is volt, hogy felkészülhessek a belépésre a különös kapun. Hallgatásunkban izgalom volt. Sok mindent kellett „letenni”.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.20

Homokládában égő gyertyák, de jól látszik az olvasztott ólommal bekent, szélesen elsimított járófelület is Fotó: © Csanádi Judit / HUNGART © 2020

A nővérek kívülről is hallható imája alatt jó párszor körbejártam a tömböt, megtapogattam a betonfelületeket, üldögéltem a másféle, simítottabb, szilárdabb alapozásból két oldalon kialakított padkán, minden irányban alaposan végignézegettem mindent, a betonrétegek homokszemcséit is vizsgálgattam, milyen sokféle színű az, ami meszsziről még szalmaszínűnek tűnt. Így közelről látszott az is, hogyan hullámzanak egymásba a körülbelül ötven centiméteres, szabálytalanul vízszintes betonrétegek. De minden sarok tizenkét méter magas éle hibátlan. Ilyen közelről jól lehetett látni, hogyan tapasztották, kenték kézzel a masszát, látni lehetett a nedves betonkeverék esetleg adagolókanalanként különböző színárnyalatait, a különböző homokszínek hullámzó felületét. A felület színspektrumát a vöröses, a curryszínű és a szürke színek és ezek gazdag átmenetei adják. A szabályos raszterben beépített, a belső fatörzseken bizonyára átfúrt, rozsdamentes acélcsövek felületi metszeteiből látszott, hogy nem a külső felületre merőlegesen, hanem a belső, a fatörzsek körberakta alapformához igazodva helyezték el őket, rétegenként egy-egy sort, soronként egy fél egységet eltolva. Felületi vágatuk hol kör, hol ellipszis, akárha szalámirudat szeletelnénk. Az ellipszis alakú vágatokból értettem meg, hogy nem a külső felületre merőleges valamennyi cső. Befejeződött a nővérek monoton imádkozása, ezzel el is telt a számunkra kellő idő. Lassan megmozdult a háromszög alakú ajtó, résre nyílt. Nem nehéz mozgatni, csak ők lassan nyitották. Beléptem a rám dőlő falú, mennyezettelen folyosóra. Fal és mennyezet azonos. Óhatatlanul előre kellett kissé hajolni, fejemet behúzni, s megfontoltan, lassan lépdelni. Egy „nem épített” térben, egy természet alkotta, „közepe nincs”, „teteje nincs” járatban voltam. Barlangban.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.26

Az épület hibátlan élei, az egymásba hullámzó, körülbelül ötven centiméteres, szabálytalanul vízszintes betonrétegek és a kívülről látott krómacél csövek belső végződését záró üveggömbök Fotó: © Csanádi Judit / HUNGART © 2020

Az ajtó becsukása után meglehetősen sötét lett, megálltam, mikor eltűnt a hátulról jövő fény. Lassan furcsa homály kezdett derengeni előttem, toporogva, lépésről lépésre mentem befelé. Átjáróban voltam. A középtér finoman és egyszerre hirtelen bezuhanó fénye megállított, nem engedett be középre. A valahai fatörzsek egymáshoz döntött sátrán legfelül levélformájú nyílás képződött. Ezen, a szem formájára utaló nyíláson zuhog be a fény, esik be az eső vagy a hó. De még nem néztem fel. Alatta levélformában vizes a padló. Nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, mert számomra az az idő nem volt mérhető. A talpam előtti tócsa tükrében láttam meg a fényt. Először lenéztem, a furcsa tükröződésben egyszerre voltam lent és fent. Körbejártam a tócsát, a tükröt. Eközben érkeztem a belső térbe, s mintha azt mondanám, „na, jó”, felemeltem a fejem, felnéztem a fénybe. Nagyon más volt, mint a saját tükörképe, nem is láttam élesen, csak az áradását. A felső fénynek nincs kontúrja. A fény olyan erővel zuhant be, hogy elmosta a nyílás formáját. Van, aki először lefelé néz, s van, aki felfelé. Középen nem állhat senki. Maga a szent, Klaus testvér szobra is a fal mellett áll. A középtérbe lépéskor nem is lehet észrevenni. Hirtelen eszembe jutott, hogy ugyanezt a gondolatot, a középről való kizárást testesítette meg egyik színpadi munkám. 2000 decemberében Tim Carroll angol rendezővel a Bárka Színházban Udvaros Dorottya főszereplésével mutattuk be Webster Amalfi hercegnő című tragédiáját. Díszlete egy rozsdás acéllemezből épült jéghegy és jégmező-világ volt. A rozsdás jéghegybe egy háromszög alakú ajtón lehetett ki- és bejárni. A játéktér rozsdás jégtáblákból alakított mezőség, közepén egy törött oldalsíkokból rótt medencével. A mintegy kétórás előadás alatt a medencébe lógó hajódaru-láncról egyenletesen csepegett az olaj, folyamatosan feltöltve a medence tükrét, s ezzel egyre jobban kiszorítva a szereplőket a játéktér, vagyis a világ peremére.

A fényzuhatagban állva láttam meg az oltárt, a homokládában égő karcsú gyertyákat, s mellettük az egyik oldalon a kis padot, a másikon Klaus testvér bronzbüsztjét. Kamaszok rajzoltak a térben, ki a padon, ki a földön ülve, s volt, aki állva – de mind a tócsa körül. Körbefordulva a teljes „oltár”, majd a bejárat tárult elém. Bár az „oltár” mellett jöttem be, akkor nem láttam meg, mert minden érzékemet igénybe vette a tócsában tükröződő, beáradó felső fény. Elkezdtem szagolni, tapogatni és bámulni a falfelületeket. Furcsa, de nincs égésszag – csalódott voltam, számítottam valamilyen szagnyomra. A betonfelület, a fatörzsek negatív helye szinte sima. Csak a fatörzsek között kibuggyanó beton érdes, helyenként kormos, redves és fekete. Íze nincs. A fatörzsekről lehántották a kérget, s csupasz, tiszta rudakká tisztították őket az összeépítés előtt. Feltehetően kezelték is őket valamilyen, az égést nem zavaró anyaggal, ami aztán az égetés után könnyen elvált. Erről azonban nem szólnak a források. A járófelületet szélesen elsimított, olvasztott ólommal kenték be, az anyag nagy cseppekként terült el, szétfolyt meleg fénye van. Talpunkon érezzük egyenetlenségeit, puha és folyós, lebegő érzés rajta a járás. Az egész burkolat szinte a fénytócsa szétáradása. A kívülről látott krómacél csövek belső végződését üveggömbök zárják, ezek az üveggolyók szórják szét a mindig máshonnan sugárzó fényt. A fotókról ezeket hittem villanykörtéknek. Igaz, áram sincs az épületben. A csövek lezárását talán prózai indítékok kívánták meg. Amikor elkészült a kápolna, valószínűleg nagy huzat lehetett bent, erre nem lehetett előre felkészülni, s ez, a hely szelleméhez hű megoldás csak akkor születhetett. Mindenesetre optikai játékuk, a nézővel mozgó csillogásuk gyönyörű! A kiégett szálfák adta organikus fészeksávokban szabályos raszterben világítanak az üveggolyók. A minden irányból teljesen más nézetet adó barlangkápolna egyik oldalában, szemben a homokláda oltár/gyertyaládával, soha nem látott, körgyűrűbe fogott hatágú keresztet világít meg a beeső fény. Először propellereknek véltem három ágát. Nehéz volt kimenni, megteltem a hely fizikaiként megtestesült szellemiségével, de tovább maradni nem volt ildomos. Pedig vágytam volna ebben a különös, szavakkal nehezen leírható értelmes érzésben tovább maradni.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.31

Webster Amalfi hercegnő című, 2000 decemberében a Bárka Színházban bemutatott tragédiájának díszlete Fotó: © Csanádi Judit; © Koncz Zsuzsa / HUNGART © 2020

Zumthort a helyi parasztok egyike kérte fel 2003-ban, hogy tervezzen és építsen velük együtt egy szent helyet Szent Miklós testvérnek. A kápolnára írt tömör mondat ennyit árul el: „misztikus remete az 1400-as évekből”. Ki lehetett ez a Bruder Klaus?! Kár, hogy csak most fogok ennek utánajárni. Egy furcsa kereszt miatt, ami nem kereszt. De az is. Azért van előnye is annak, hogy nem tudtam semmit a „misztikus” remetéről. Így az épületet magában, előzetes tartalmi feltevések nélkül néztem – és mégis, első asszociációimban sok minden jelent meg, ami a remetéhez kapcsolható (kunyhó, barlang, felső fény, jel a pusztában). A körbe foglalt kereszt a három kifelé és három, a középkör felé mutató kardpengével a Klaus testvér vízióiban megtapasztalt istenkép szimbóluma. Mint a forrásokból megtudtam, Klaus gazdálkodó, katona és embereket összebékítő remek ember, a kantonok tanácsának tagja volt. Sok háborút sikerült Svájcnak elkerülnie Klaus von Flüe meggyőző érveinek, bölcs tanácsainak köszönhetően. Látomásai gyermekkorától kísérték. Ötvenéves korában családi megegyezés után remete lett, hogy látomásainak, azaz Istennek szentelhesse magát. Élete utolsó évét töltötte így. A kápolnából kilépve lassan visszatértem illúziótlan, száraz és poros fizikai világunkba. Kicsit üldögéltem kint a betonpadkán, nem voltam beszédes hangulatban. Megint körbeballagtam a tömböt: már nem volt idegen. Végül megálltam az ajtót figyelni; hogy nyílik- csukódik, hol a tengelye, hol a zárja. Így láttam meg egyszer csak az ajtó csúcsa felett az egyenlő szárú, kicsiny, filigrán keresztet. Egészen biztos, hogy netes olvasmányaim, nézelődéseim során legalább százszor volt előttem, de eddig nem láttam meg. Hogy kerül ide egy ilyen, alig létező kis kereszt? Görög kereszt egy katolikus világban?

Utójáték

Peter Zumthor azonos időben tervezte az 1942-ben lebombázott Szent Kolumba- templom helyére a múzeum épületegyüttesét és a Kölntől ötven kilométerre álló Bruder Klaus-kápolnát. Mindkét épület tervezése 2003-ban indult, s mindkettőt 2007-ben adták át. A múzeum épülete egyrészt védelmezi a lebombázott templomromokat, a római kori város feltárt maradványait és az 1950-es években a romterületen a kor modernista stílusában épült A romok Madonnája kápolnát. Másrészt emeletei, függetlenedve a templom eredeti funkciójától, otthont adnak a kölni érsekség gazdag gyűjteményéből, illetve kortárs művészek ezekhez társuló műveiből évente rendezett kiállításoknak. Harmadrészt Zumthor új szakrális helyeket, egy kolostorkertet és egy új kápolnát is kialakított. Ezúttal csak a kápolnáról és a romok védelméül szolgáló részekről beszélek, mert ezeket azonos időben tervezte, mint a mi kápolnánkat. A 50-es években korszerűen helyreállított, A romok Madonnája nevű kápolna belóg a templomrom terébe. A lebombázott templom romjai alatt – szomorú előnyként – feltárták a római kori város út-, víz- és csatornahálózatát is. Az épület egy nyílásokkal áttört szarkofág és az érintetlen, eredeti gótikus falmaradványok összesimulásából áll össze. Ez is tömb, de a számomra sivár városban üdítő tömb. A mementóként meghagyott, tisztelettel körbeépített gótikus ablakos falfelületek híven őrzik a tragédia emlékét. 1942-ben az angolok szőnyegbombázással porig rombolták a várost, ekkor égett le Szent Kolumba temploma is. Ez volt az egyik reváns Coventry 1940-es elpusztításáért. Faborítású hídon mehetünk át a romok felett, a köré és fölé épített kéregburkolat és tartószerkezete független az elpusztított templom szerkezeteitől, oszloptalapzataitól és falaitól. Csak kiegészítés minden. Kifeszített sátor. A megmaradt falrészletek finom folytatása a nagyrészt áttört falazat. Egy japán művész készített ide, ehhez a templomhoz téglákat, ezeket soronként olyan raszterben tolták el, hogy féltéglányi rés maradt köztük, ezeken szűrődik be a fény. Az új kápolnát az utcáról külön bejáratokon lehet megközelíteni. Az oldalbejáró új bejárata és annak fogantyúja már érezteti és előrevetíti, ami bent vár, a régi, 1976-ban újjáépített kápolna mellé Zumthor tervezte új kápolnában. A tufaszerű anyagba mélyített, kéziszerszámmal kimart, kivésett mélydombormű (bas-re- lief) a passiót ábrázolja archaikusan tömör formákkal. Az anyagba mélyített fogantyúrés és a kapuzat archaikus rácsa is régi, kézműves megmunkálást idéz, a kézzel csinálás személyes és érzékletes, ismételhetetlen ősi gesztusát. A mezopotámiai agyagba mélyített ékírásos táblákéit, melyeket a máskülönben pusztító tűz tett maradandóvá. Ahogyan a Bruder Klaus-kápolna élményénél, itt is a gyermekkori, elementárisan erős, érzéki azonosulás ragadott magával: belemarni a gyurmába, vagy a nedves agyagba, vagy az elomló homokba. Olyan volt, olyan eleven taktilis élményt okozott, mintha én karistoltam volna be a tömör ábrákat a falba. Annyira folytatnám, de hát kész a történet.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.38

Bruder Klaus által vászonra festett meditációs diagram, 1475 körül Fotó: Wikimedia Commons és Charred Cross – a coventryi katedrális leégésekor a tűzben kereszt formában összeégett két gerenda Fotó: © Csanádi Judit / HUNGART © 2020

Ugyanezen a nyáron lett módom Coventrybe látogatni. 1940 novemberében a Luftwaffe gyújtóbombákkal rombolta Coventry gótikus katedrálisának tetőzetét, gótikus üvegablakait. Lelkileg is össze akarták törni a város társadalmát. A gyújtóbombák okozta tüzeket szinte lehetetlen volt eloltani. A falak eredeti kagylóformái mementóként állnak ma is. Angliai barátaim elmondták, hogyan mentették ki a parázsló hamuból darabról darabra a lezuhant és elégett középkori tetőszerkezet elemeit. A keresztformában szénné összeégett két gerendát – Charred Cross – kimentették a romok közül, s ez ma is látható Coventryben, az új katedrális múzeumában. A város közössége azonban nem a pusztítás emlékét ápolja, hanem a kölcsönös figyelem, a kulturális kapcsolatok eleven, békítő világát. A leégett tetőszerkezet kimentett középkori szögeit mindmáig őrzik, s az ezekből összeállított keresztek a megbékélés és a háborúellenesség nemzetközi jelképeivé lettek. A háború sújtotta, legtöbbet szenvedett városok testvérvárosi mozgalmát a romokon újjáépülő katedrális és a város közössége, a Coventry egyházközség és a lakosság indította útjára. Első testvérvárosaik Sztálingrád és Drezda voltak. A három középkori szögből alkotott kereszt a megbékélés szimbóluma. Coventry új katedrálisának szentélyében földbe gyökerezett a lábam, teljesen váratlanul találtam rá a Bruder Klaus-kápolna kapuja felett látott, filigrán, egyenlő szárú kereszt- re: a leomlott és elégett középkori tetőszerkezet szögeiből készült. Klaus testvér összebékítő eszméje elevenen él.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.45

Az 1942-ben lebombázott Szent Kolumbatemplom helyén álló múzeum épületegyüttese Fotó: Jose Fernando Vazquez / Flickr és Coventry gótikus katedrálisának üvegablakai, előtérben a Betlehemből származó szikladarabba vésett szenteltvíz-tartóval Fotó: © Csanádi Judit / HUNGART © 2020

Valamennyi lebombázott templom őrzi a megbékélés keresztjét, három-három középkori ácsszögből összeépítve. A Bruder Klaus-kápolna ebben a szellemben épült, a tűz építő erejéből. A pusztító és az építő tűz kapcsolja testvérré Coventryt, a Kolumba Museumot és a Bruder Klaus-kápolnát, a csend, az elmélyedés, a megbékélés és a belső felemelkedés helye valamennyi. Bár semmilyen forrás nem utal erre az összefüggésre, én mégis biztos vagyok benne, hogy Peter Zumthor pontosan ismeri a tűz lerombolta épületek történeteit, és a tűzzel való építés ebből az eszméből született; az elpusztítottak megérdemeltek egy tűz által épített, békét, elmélyülést és felemelkedést nyújtó helyet.

Screenshot 2021 01 04 at 15.27.53

A Bruder Klaus-kápolna levélformájú tetőnyílása Fotó: Flemming Ibsen / August Fischer

A Csanádi Judittal készült interjúnkat az Artmagazin 2016/3. számában olvashatták.3

| 1 Peter Zumthor svájci építész, a 2009. év Pritzker-díjasa és a 2013. évi RIBA Királyi Aranyérem nyertese. Legismertebb művei: a Kunsthaus (Bregenz, Ausztria, 1997), a barlangszerű termálfürdő (Vals, Svájc, 1999), a hannoveri világkiállításon (2000) Svájc fatörzsekből rakott pavilonja; a Kolumba Museum (Köln, Németország, 2007), a Bruder Klaus-kápolna (Wachendorf mellett, egy birtokon, Köln közelében, Németország, 2007). Legújabb műve a Secular Retreat tájba simuló, meditatív pihenőhely, kis létszámú csoportok számára (Devon mellett, Anglia, 2019) | 2 Franz Kafka: A törvény kapujában | 3 Szikra Renáta – Topor Tünde: A visszatérő – Interjú Csanádi Judit díszlettervezővel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem új rektorával. In: Artmagazin 2016/3., 22–29. o.

full_005691.jpg
Az 5 legjelentősebb képzőművészeti esemény 2017-ben – Csanádi Judit szerint

Negyedik válaszadónk Csanádi Judit építész, Jászai Mari-díjas díszlettervező, a Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének egyetemi tanára, 2016-tól 2018. januárig az Egyetem rektora. Többszáz díszletet, térinstallációt tervezett itthon és Kanadában, ahol 21 éven át a National Theatre School of Canadán tanított díszlettervezőket. A Tér Szakrális Nyelve című kurzusa nemzetközileg ismert,  Magyarországon a hallgatóival a Térnyelvi Tanulmányok címmel dolgozik a témán. 2009-ben Szöulban elnyerte a World Stage Design – négy évenként megrendezésre kerülő díszlettervezői – világverseny ezüstérmét három egri előadás (Grieg: Peer Gynt, Márton László: A nagyratörő és Az állhatatlan) díszletterveivel. 2011-ben a Prágai Quadriennálé nemzeti kiállításainak kurátori aranyérmese B. Nagy Anikó – kurátor – irányításával Árvai György, Csanádi Judit, Horgas Péter, Medvigy Gábor és Vargha Mihály alkotta tervezői csapat.

full_004932.jpg
A VISSZATÉRŐ

A Látványtervező Tanszék vezetését adta fel a rektori székért, 15 év tanítás után. De mi történt vele előtte? Hogyan jutott ki tanulni Kanadába, miért jött vissza, milyen színházat csinált, hogyan tanított? Hogy lett belőle a Képzőművészeti Egyetem traktora? Pályaív és díszletnézés.