Tavaly év végén újranyílt a Szépművészeti Múzeum és benne az Antik Gyűjtemény újrarendezett állandó kiállítása, központi terében egy szinte lebegő kortársi gesztussal, amire azért le lehet ülni, és ki lehet magunkat pihenni a szép, klasszikus fejek (Molnár Ferenc után szabadon) további fotózása előtt. Ennek kapcsán beszélgettünk Kelemen Zénóval, a Földközi-tengert és az ókori Mediterráneumot megidéző, funkcionális szobor alkotójával arról, milyen kihívásoknak kellett megfelelnie, és ebben mi jelentett inspirációt. Jerger Krisztinával, a kiállítás rendezőjével, valamint Nagy Árpád Miklóssal, az Antik Gyűjtemény vezetőjével pedig többek között arról, hogy milyen szempontok vezérelték őket a gyűjtemény újrarendezésekor, és miért döntöttek úgy, hogy kortárs beavatkozással teremtenek kapcsolatot a 21. század és a klasszikus örökség között.

Nagy Árpád Miklós

Amellett, hogy igyekeztek olyan kiállítást csinálni, ami kortárs nyelven beszél, milyen fontos szempontok voltak az újrarendezésnél?

Nagy Árpád Miklós: Ennek a kiállításnak számomra az igazi címe az, hogy „a klasszikus antik hagyomány és mi” – ez a kiállítás itt és most, általunk és a mai nézőknek készült. Nem hiszek abban, hogy értelmes feladat lenne csupán azt bemutatni, hogy mi hogyan is történt az ókorban. A színtiszta hagyományőrzés ebben az esetben édeskevés. A mai látogatóknak szeretnénk kapcsolódási pontokat kínálni az antik hagyományhoz a Szépművészeti Múzeumban rendelkezésre álló anyaggal. Ebből következett, hogy Jerger Krisztina részvétele számomra alapfeltétel volt. Sokat dolgoztunk már együtt, és tudtam, hogy ő kell ahhoz, hogy ez a kiállítás megszólaljon. A művészet és a tudomány véleményem szerint nem antagonizmusok, innen nézve egy kiállításnak két rendezője van: az egyik mint művészeti alkotást formálja meg – ez Krisztina volt –, a másik mint tudományos alkotást formálja meg – ez az én felelősségem volt. Fontos itt hozzátenni, hogy ez a kiállítás sok kutató közös munkája. Már az anyag szétosztását, az egyes egységek megformálását is jellemzően másodmagammal csináltam, Lakatos Szilviával. Ahhoz pedig Krisztina szeme és tudása kellett, hogy jól lássuk: mi a megjelenítendő műtárgyak optimális mennyisége. Ha komolyan vesszük, hogy egy kiállítás tudomány és műalkotás is, világos, hogy mindkét szempontból elavul egy idő után. Az előző kiállítás, amelyet Szilágyi János György (1918–2016, az Antik Gyűjtemény korábbi vezetője – a szerk.) csinált 1997-ben, szintén Jerger Krisztina közreműködésével, az én szempontjaim szerint a világ egyik legszebb kiállítása volt. Korban utánam következők viszont ennél kritikusabb véleményt fogalmaztak meg róla, mert a kiállítás már nem az ő nyelvükön szólalt meg. Ha igaz, hogy a Hamletet mindig újra kell fordítani, akkor egy állandó kiállítást is mindig újra kell rendezni. Hogy ez a kiállítás szükségképpen nyitott a kortárs művészet felé, kiindulópontja volt a projektnek. Így rögtön elfogadtam Krisztina javaslatát, hogy kérjük fel Kelemen Zénót és Gerhes Gábort a részvételre.

Hogyan befolyásolta a kiállítás rendezését az új helyszín?

biztos voltam benne, hogy most mást kell csinálnunk. Ennek külső meghatározója volt többek közt az is, hogy lekerültünk a mélyföldszinti részbe, egy háromrészes, T alakú térbe – ami hat bejárattal rendelkezik. Ez önmagában lehetetlenné teszi a lineáris kiállításrendezést. Három helyiség van, így adódott, hogy három fő szempontot válasszunk. A középső terem művészettörténeti, a Kelemen Zénó szobrát befogadó terem vallástörténeti, a harmadik pedig régészeti szempontok mentén szerveződött. Az első terem címe Hellász, Itália, Róma – Az európai művészet három ókori útja. Itt a Mediterráneum művészetét három, egymástól megkülönböztethető, de mindeközben egymáshoz millió szálon kapcsolódó hagyományként mutatjuk be. A vallástörténeti szempontok mentén szerveződő terem három görög néven megnevezett – Dionüszosz, Erósz, Thanatosz –, de nem csak a görög kultúrára érvényes létaspektust mutat be isten alakjában: ez a „Lépjetek be, itt is istenek vannak!”. A harmadik terem címe pedig: Kultúrák uniója – az ókori Mediterráneum.

Milyen szerepet töltenek be a szövegek a kiállításban?

Fontos, hogy a régi állandó kiállításhoz képest – ahol nem volt írott információ a térben – itt sok a szöveg. Korábban még érvényes volt az a koncepció, hogy beszélnek a tárgyak maguk helyett. Ez akkor számomra is érvényes volt, és fel sem merült, hogy szövegekkel kellett volna az előző kiállítást teletűzdelni. De ennek főleg az volt az oka, hogy az antik hagyomány az akkori közkultúrában egészen más szerepet töltött be. A mostani kiállítás esetében viszont világossá vált, hogy ha pusztán tárgyakat rakunk ki, szinte nem csináltunk semmit. Így ez a kiállítás egyszerre a tárgyak és a róluk megfogalmazható tudás bemutatása. A szövegek tudományos és praktikus múzeumpedagógiai nézőpontok mentén készültek és segítenek abban, hogy a kiállítás valójában reprezentatívan mutassa, Kr. u. 2018-ban mit mond Magyarországon az antik művészeti hagyomány.

A múzeumi térben hogyan működnek az ókori használati tárgyak, milyen státuszt nyernek el?

A kiállított tárgyak legtöbbje használati tárgy volt, és a múzeumi térben vált műtárggyá. A kiállítást úgy igyekeztünk összerakni, hogy minden tárgyat műtárgyként mutassunk be, másrészt viszont olyan szempontok szerint tagolva, amelyek a jelenből nézve is értelmezhetők. A lakoma (symposion) például az antik kultúrák egyik legfontosabb társadalmi intézménye volt. A kiállításban ugyan nincs kiírva, de egyértelmű az általunk javasolt értelmezés, hogy kortárs párhuzamként egyaránt felidéződjék a diplomáciai bankett és a szilveszteri buli. A látogató így megérti, hogy a jelenben mit jelenthet a symposion fogalma, a kiállítás pedig megmutatja, milyen tárgyi kultúra tartozott hozzá.

Van több olyan kiállított tárgy, ami kölcsönzés külföldi múzeumoktól. Ennek mi az oka?

Rögtön a munka elején megfogalmazódott, hogy nem csak saját műtárgyakat szeretnénk kiállítani. Ha az ókori Mediterráneumot mint ókori kultúrák hálózatát mutatjuk be, akkor ezt szeretnénk olyan pozícióból tenni, ami a rájuk vonatkozó tudás unióját reprezentálja. Ezért is fordultunk egy-egy kérdésben az ahhoz legjobban értő szakemberekhez, hogy sokak tudása összegződjön a kiállításban, és ezért is jelennek meg benne más gyűjtemények műtárgyai. A magyar intézmények mellett – Nemzeti Múzeum Éremtára, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum – vannak külföldiek is. Törekedtünk rá, hogy a kölcsönző intézmények között legyenek a világ nagy múzeumai közé tartozók (Bécs, Berlin), de legyenek kisebbek is. A dél-olaszországi Rosarno múzeumából például gyönyörű tárgyakat kaptunk, amelyek még sosem voltak kiállítva – például a kilenc figurális terrakottaszobor, amelyek központi alakja a díszes, oroszlánlábú trónuson ülő, dús redőjű ruhákba öltöztetett nőalak, fején diadémmal vagy koszorúval, ölében különféle tárgyakkal. Fontos megemlíteni, hogy ezt a tárlatot félig állandó kiállításnak képzelem el, ahol idővel lehet cserélni tárgyakat – ha mód van rá, külföldiekre is. Folyamatosan meg kell majd újulnia. Idetartozik, hogy a szövegeket is folyamatosan javítjuk – van, amiről már mást tudunk, mint tudtunk októberben. A tudomány így működik.

Amellett, hogy Zénó szoborbútora kötelező funkciót lát el, fontos kortárs intervenció is. Utal a kultúrkört összekötő tengerre, a különféle hozzá kapcsolódó mítoszokra, és azt az átjárhatóságot is szimbolizálja, ami a kiállítás talán legnagyobb erénye.

Igen, remélem, felhívja a látogatók figyelmét arra, hogy fontos darabokból szőtt, élő szövedékkel állnak szemben. Meg kell említenem, hogy Kelemen Zénó mellett egy másik kortárs művész, Gerhes Gábor is fontos szereplője a projektnek. Az a térkép, amit az ő művészi tervei alapján sikerült megvalósítani, szinte elképesztő. Az antik Mediterráneumot ábrázolja egyetlen felületen, de három történeti rétegben, a Kr. e. 7– 6. században, Nagy Sándor korában (Kr. e. 3. század) és a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején (Kr. u. 2. század). Azaz egyetlen térképen látjuk a klasszikus ókori világot, Skóciától Afganisztánig. A sok történeti réteg megmutatása egyetlen térképen, művészi nézőpont nélkül, nem lett volna megvalósítható. Kelemen Zénó szoborbútora pedig utal az ókori kultúra itt bemutatott tárgyainak kapcsolataira. A kiállításba lépvén mi, látogatók is megteszünk egy hosszú utazást vissza az időben, ugyanúgy, ahogy a kiállított tárgyak is megteszik ezt az utat a múltból felénk. Ennek ez a tárgy, egy tutaj, nagyon szép metaforája.

Jerger Krisztina

Milyen fő szempontok mentén kezdtél a munkába?

Jerger Krisztina: Az ezt megelőző állandó kiállítás kurátora és rendezője, Szilágyi János György professzor volt. Azt az anyagot jól ismertem, de nem vagyok muzeológus vagy a korszak kutatója. Amikor olyan típusú kiállításokra kapok felkérést, mint az antik gyűjteményes kiállítás újrafogalmazása – vagy a korábbi szépművészeti múzeumos munkáim, például a Marcus Aurelius, az 1988-as etruszk vagy a 2005-ös A fáraók után. A kopt művészet kincsei Egyiptomból című kiállítás –, akkor minden esetben a legrangosabb múzeumi szakemberek álltak a feladat mögött. Az ő felelősségük a tartalom meghatározása. Igyekszem ugyan megtanulni tőlük a „leckét” (a felkészülés ideje alatt, ami legtöbbször több év), de szinte behozhatatlan a lemaradásom. Ambícióm a lépéstartás, másképpen nem tudnám megoldani a feladatom. A kiállítás-csinálás nagyszabású csapatmunka. Mindenkinek a legjobbat kell kihoznia magából, mint egy szimfonikus zenekarban. Mindenki profeszszionális szinten játszik a saját hangszerén, de a harmónia érdekében össze kell fogni a zenekart. És a rendező a karmester, aki jelen esetben én vagyok. A kutató muzeológusnak a tárgy tulajdonságai a fontosak – ismeri annak teljes pedigréjét, előéletét –, de hogy az hogyan fog viselkedni a térben, egy másik tárgy társaságában, abban kevésbé jártas. Azért vagyunk jó csapat, mert nekem éppen ez az erős oldalam, és ezt viszem be a közös munkába.

Hogyan alakítottátok a tartalmat a kiállításnak helyet adó új architektúra ismeretében?

A terek tördeléséhez is igazítani kellett a tartalmat. Rá kellett ébrednünk, hogy ennek a kiállításnak hét különböző bejárata van. Tehát úgy kellett szerkeszteni az anyagot, hogy bárki, bárhon- nan érkezik, érzékelje, hogy hova került – ezért nem kronologikus a kiállítás. A tematikus egységek formálásában termé- szetesen abból indultunk ki, hogy mik vannak a gyűjteményben és melyek a reprezentatív darabok, amik önmagukban is többet mondanak el a korszakról és az áthallásokról, mint ha több darabot hozatunk fel a raktárból ugyanabból a tárgytípusból. Az installáció pedig a tér adta nehézségeket próbálta kompenzálni. Fontos volt számomra a transzparencia, a világos színek használata, a levegősség. Ezért világítottam meg például belülről a nehézkes tartóoszlopokat is, hogy bizonyos fokú „lebegést” kölcsönözzek nekik.

A tematikák kitalálásában te is szerepet vállaltál?

Árpád és kollégái, Lakatos Szilvi és még sokan mások voltak a főszereplők, én elsősorban kontrollszem voltam. Az első néző, ahogy mondani szoktam! Ha én nem értem, hogy mit akar a kiállítás mondani a nézőnek, akkor még csiszolnunk kell a koncepción. Az első listára, amit Árpád hozott a kiállítandó műtárgyakról, ránéztem és azt mondtam, hogy ennek a 30%-át szeretném látni. Ekkor jött a munkának az a szakasza, amikor minden műtárgyat a kezembe vettem, így minden darabról kialakult a véleményem. A múzeum közben belátta, hogy az eredetileg összeállított anyag fizikailag nem fér el; ahhoz látványraktárt kellene csinálni. Én mindeközben megpróbáltam szakmai érvekkel szembesíteni őket. Így válogattuk ki végül a tartalmat megértetni igyekvő, legjobb, legkvalitásosabb munkákat. Egy-két kölcsönmunka érkezett is külföldről – ezek elengedhetetlenek voltak annak érdekében, hogy a gondolati fonalat végig tudjuk vinni.

Mi a verbalitás szerepe a kiállításban?

Ez nem könnyen megnézhető kiállítás – sokat kell olvasni. Hosszú beszélgetés folyt arról, hogy mekkora az a verbális anyag, ami hozzátehető a projekt érdekében, de mégsem sok? Mi adja meg a kontextust? Ez minden kiállítás kardinális kérdése. Ez egy olyan kiállítás, ahol elengedhetetlen a jól megfogalmazott, a tárgyak értelmezését segítő szöveg. Persze a terjedelem is fontos, megjegyezve, hogy a feliratok kétnyelvűek. Ezt a tipográfiai feladatot Medve Zsuzsa és Gerhes Gábor oldották meg mesterien, hiszen a látvány fontos eleme a szövegek ritmusa, olvashatósága stb. A fiatalabbakra gondolva, de leginkább a többletinformáció átadásának okán, Kelemen Zénó „pihenőtutaja” hordozza a tabletekre feltöltött plusz ismereteket.

Zénó munkája milyen fontos kortárs szempontot kommunikál?

Régi vesszőparipám a kortárs művészet beemelése, különösen az ilyen jellegű kiállításokba. Az első percben eldőlt, hogy ez egy nagy kiállítás, és a nézőnek helyet kell adnunk a pihenésre, a szeme megnyugtatására. Az, hogy a látogató le tudjon ülni, minden kiállításban kötelező penzum. Én abból indultam ki, hogy tudtam: minden műtárgyhoz hosszú, kutatáson alapuló, az értelmezést segítő, elemző mondatok születtek. De a kevesebb több elve mentén haladva nem hosszú olvasmányfeliratokat szerettem volna a térben, hanem lehetőleg csak a kvintesszenciát. Mégis rengeteg olyan információ van, ami komoly kutatómunka eredménye, és amit valahol muszáj elmondanunk a nézőnek – itt segíthet a technika. Ezt mi is szerettük volna beemelni – elsősorban az információk bősége okán. Továbbá a kiállítás formailag nem engedte meg, hogy a munkák társaságában fekete képernyők legyenek. Úgy döntöttünk, nem három tonettszéket szeretnénk, hiszen a kiállítás a világos Mediterráneumról szól – a kiállítótérben jelen van a tér légiesítése érdekében kivilágíttatott négy oszlop is. A tér és a funkció is úgy kívánta, hogy ezek között létrejöjjön egy hely, ahová le lehet ülni, közben pedig a tableteken keresgélni lehet a kiegészítő anyagokat.

Mit gondolsz, mi az antik művészet szerepe a mai kultúrában?

Ez minden művészet fundamentuma. Fontos, hogy minél többen lássanak ilyen kiállítást, mert ez a kultúra lassan kikopik az ismereteinkből. Edukációs rendszerünk nem igazán preferálja. Pedig, ha bevezetést nyersz ebbe az értékrendbe, akkor finomodik az arányérzéked, kvalitás-érzékenységed, egyáltalán, a látásod. Biztos vizuális tudást ad. Aminek birtokában az Avignoni kisasszonyok is értelmet nyer.

Kelemen Zénó

Volt mozgástered abban, hogy a kiállítás melyik termébe ágyazod be a szoborbútorodat, vagy a múzeum választotta az ókori istenek termét?

Kelemen Zénó: A múzeum választotta a tér adottságai miatt. Nem egyszerűen bútorokat kellett tervezni, hanem valamilyen módon be kellett invitálni a látogatót a kiállításba. Tehát nagyobb méretben kellett gondolkodni – az pedig csak ebben a teremben fért el.

Egy interaktív, tabletes, tudásanyagokat is szolgáltató szoborbútorról van szó, amin a látogatók helyet foglalhatnak. A jelenlegi kiállítási környezet ismeretében ki van találva az, hogy ha leül a látogató, akkor a kiállítás mely elemeire lát rá.

Ez egy teljes mértékben átgondolt folyamat. A kiállításon végigsétáló néző a falakon magyarázó információkat olvas, a szoborpadra leülve pedig az ott található beépített tableteken és fülhallgatókon keresztül ezeknek az információknak a kibővített anyagát nézheti meg. Az a fajta anyaghasználat, amivel én dol- gozom, lehetővé tette a táblagépek és a fülhallgatók zsinór nélküli beépítését, így kényelmesen el lehet helyezkedni rajta, lazán, mindenféle kötöttség nélkül. A Krisztinával és Árpáddal folytatott beszélgetések során ugrott be a koncepció, amely összeköti a projektet a kiállítással. Egy olyan kultúrkörről van szó, ami több évszázadot átölel. Mi köti össze ezt a kultúrkört? A Földközi-tenger. Ennek kapcsán csupa olyan mitológiai történetre vagy ábrázolásra gondolhatunk, amelyek tengeren játszódó események – a folyamatos utazás foglalja keretbe ezeket a legendákat. És ha már utazásról beszélünk, akkor felmerült, hogy mi lenne, ha ez a bútorszobor egy tutaj lenne, és rajta a néző egy időutazó. A tutaj gondolatiságának formai kiindulópontját pedig egy úgynevezett külixen (edényen) megjelenő bárka ábrázolásában, valamint az ún. futókutya mintában találtam meg. Formailag a legnagyobb nehézség az a kötöttség volt, hogy a bútorszoborra 10-15 embernek le kell tudnia ülni, de emellett nem szabad konkurálnia a teremben látható műtárgyakkal.

Nagyon tetszett, hogy olyan utolsó termet kap az állandó kiállítás, ami vizuálisan már átvezet a kortárs kultúrába. A szoborbútor szépen visszazökkent abba a vizualitásba, amivel a látogató a mindennapokban találkozni fog, de mégis azt érzem, hogy egyenrangú társa azoknak a tárgyaknak, amikkel egy térben helyezték el.

Kimondottan arra kellett törekednem, hogy ne konkuráljak a kiállított tárgyakkal. Hogy csinálsz nagy méretet úgy, hogy az ne befolyásolja a térérzékelést, ne takarjon ki semmi fontosat, de mégis berántsa a látogatót? Mindezekből következett, hogy nyitott, szinte lebegő formát kell alkotnom. Hozzátartozik a történethez, hogy a teremben kiállított tárgyakat ma mint a múzeum darabjait szemléljük, de azok a tárgyak saját korukban használati tárgyak voltak. A szoborbútor sem műtárgy a szó klasszikus értelmében, hiszen funkcionalitással rendelkezik, de ennek ellenére mégis a Szépművészeti Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményébe tartozik, van lajstromszáma is.

Milyen nehézségekkel járt az antik terem formavilágába illeszkedő szoborbútort tervezni?

Ezt a típusú, a természetábrázoláson alapuló művészetet, ami évszázadokon keresztül meghatározta a görög, zsidó, keresztény kultúrkört, a klasszicizmus eljuttatta a csúcsra. Azt tisztán láttam, hogy ebben a kontextusban nem szabad versenyezni az antik természetábrázolással. Anyaghasználatban, színben és felületi textúrában is valami teljesen mást kell odahelyezni, de úgy, hogy az valamilyen módon tartalmazza az ősi ideát. Remélem, az általam választott csavarodó és hullámzó forma jól közvetíti ezt az univerzalitást. A hullámzó víz a természet alapvető része, a csavarodás plasztikai lehetőségei pedig évezredek óta foglalkoztatják az embert. A szoborbútor fehérsége plusz érdekesség, hiszen a szín nagyon nehéz kérdés a kortárs (köztéri) szobrászatban. Azt már tudjuk, hogy a klasszikus winckelmanni elképzelés tévedésen alapul, és a görögök festették a szobraikat, a rómaiak pedig bronzzal is kombinálták a követ. A szoborbútor felületének sima fehérségét részben egy winckelmanni gesztusnak is gondolom, szembeállítva a mára lekopott, de régen színes szobrokkal.

Miközben ezen a projekten dolgoztál, mennyire mélyültél el jobban az ókori kultúrákban?

Amíg ki nem alakult a tutaj tematika, addig próbáltam minél több információt gyűjteni. A korok közötti eszmei kapcsolatokat próbáltam megtalálni, amit aztán megfelelően lehet absztrahálni. Az elején szárazföldi mitológiai témában is gondolkodtam, de abban az esetben a csaták merültek volna fel lehetséges ábrázolandóként. Ember- vagy állatábrázolás a feladat természetéből adódóan nem jöhetett szóba.

Milyen személyes tapasztalat volt neked alkotóként együttműködni egy nagy múzeummal?

Tulajdonképpen problémamentes volt az együttműködés, mivel a múzeum részéről mindenki nagyon nyitott volt. Felmerült egy-két kifogás formailag, de ezek mind olyan változtatások voltak, amikről azt gondolom, hogy nem sértik a mű autentitását – így el is fogadtam őket. Európában, ilyen típusú múzeumokban, mint a Szépművészeti, kevés hasonló volumenű kortárs gesztus van, mint ami itt most megvalósult. Nagy dolognak érzem, hogy a múzeum vezetése vállalta ezt a szemléletet, hisz kellett hozzá bátorság, hogy egy antik kiállítási anyagba valamilyen kortárs gesztus bekerülhessen. Egyébként pedig a szoborbútorhoz tartozik négy, általam tervezett, csónakszerű szék is, amelyek a kiállítás termeiben vannak elhelyezve.