Ugyan nem hazánkban esett meg, de egészen friss a hír, hogy fényes nappal elloptak egy kiállított Dalí-szobrot Belgiumban. Bár sejtjük, hogy ennek az akciónak nem az volt a célja, hogy végül ócskavasként értékesítsék az alkotást, a hír mégiscsak bizarr, főként, ha számba vesszük a körülményeket. Persze ennél cifrább történetek is megesnek a kiállított, köztéri vagy aktualitását vesztett szobrok háza táján, és nem is kell ilyen messzire mennünk értük.

Wehner Tibor új könyvének – mely a modern magyar szobrászat 1945 és 2010 közötti történetének összefoglalása – bevezető tanulmánya számos hasonló vagy még különösebb itthoni szoboreltűnés számbavételével indít, hogy aztán olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek a közelmúlt magyar szobrászatával kapcsolatban egy laikusban is biztosan felmerülnek. A szerző által is hangsúlyozottan leegyszerűsített „Kinek állítottak a legtöbb szobrot Magyarországon?” kérdésre adott válasz például egyértelműen ilyen, nem is nagyon csodálkozunk, hogy Petőfi a befutó. Ugyanilyen érdeklődésre tarthat számot a szoborállítások körüli – a napi sajtóból élénken ismerős – problémák (engedélyezés, nem engedélyezés, illegalitás, legalitás) körüljárása, mint ahogy az sem válik kárára egy, a modern művészettel még épphogy csak ismerkedő kívülállónak, ha röviden bemutatják neki, hogyan változott a szobor fogalma az utóbbi évtizedekben. 

Az írás szimpatikusan egyensúlyoz a legtöbbször politikai kérdésekként jelentkező emlékműdöntési, emlékmű-állítási történetek között, és éppúgy kesereg egy jól sikerült szocialista mementó kámforrá válásán, mint egy kortárs mű méltatlan környezetbe helyezésén. Ez a minőségi alapállás az esszé végén kiegészül azzal a törekvéssel, hogy átfogó kép szülessen a vizsgált korszakról – annak minden esetlenségével együtt. És itt kezdődik a kötet problematikusabb része. A felvezető elméleti szakasz után ugyanis a könyv második fele egy lexikon, melybe az alkotó – fentebb ismertetett hitvallásához igazodva – azokat a művészeket válogatta be, akik együtt, ebben a szelekcióban a legjobban jellemzik a tárgyalt időszakot. Így kimaradhattak eddig fontosnak vélt szobrászok és bekerülhettek „egynyári” kezdeményezések is. Önmagában még ez a szubjektívabb értékítélet is lehetne izgalmas, ha a lexikon szócikkeiből kiderülne, kinek milyen helye van az így felállított új kánonban. A támpontok azonban hiányoznak. A felsorolt művészek rövid életrajzzal és műveik számbavételével szerepelnek, s így csak a közölt fotók alapján tudunk némi – szintén szubjektív, de a szerzőével nem biztosan megegyező – véleményt formálni. Talán ezért is fájó, hogy terjedelmi okok miatt épp az egyes művészekről szóló irodalom maradt ki a bemutatásokból, aminek segítségével az igazán érdeklődő olvasó könnyebben kiigazodhatott volna a tendenciák és képviselőik kusza világában. Wehner Tibor könyve igen ötletes és bátor vállalkozás, bár, mint az a fentiekből talán kiderül, a koncepcióját kissé nehéz követni.

Wehner Tibor: Modern magyar szobrászat 1945– 2010. Corvina, Budapest, 2010, 364 oldal, 5990 Ft