Van a fejemben egy képi világ, ami az élő organizmusokhoz hasonlóan mutálódik

Beszélgetés Farkas Zsófiával

Szikra Renáta

Szikra Renáta: Szívesen kérdezzük interjúalanyainkat, hogy vajon akadt-e a családjukban valaki, aki foglalkozott képzőművészettel, aki ebbe az irányba terelte őket. Mivel köztudott, hogy nálatok az egész család ezen a területen tevékenykedik – édesapád Farkas Ádám szobrász, édesanyád Rákosy Anikó festő, apai nagymamád Györffy Anna grafikus, anyai nagypapád Rákosy Zoltán festő – inkább azt kérdezném, felvetődött-e más út lehetősége. Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

Farkas Zsófia: Nem képzeltem el magam képzőművészként, mert muzsikusnak készültem. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, a Konziba, és a Zeneakadémiára is csembalózni. Zongoráztam, és nagyon tehetségesnek tartottak. Ezt ma már szerénytelenség nélkül mondhatom, hiszen sosem lett belőlem profi zongorista. Tizenhat éves koromban hagytam abba, mert ízületi gyulladás lépett fel mindkét könyökömben, valószínűleg a stressztől és a túlerőltetéstől. Azt mondták, hogy ettől sosem szabadulok meg, később is minden évben hónapokat kell majd kihagynom a kezelések miatt. Nem tehetem rá az életemet.

129 szikra1

Farkas Zsófia szobraival a műtermében, 2015, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021


Mit éreztél akkor, volt B terved?

Teljesen összetörtem. Valójában évtizedekig gyászoltam, mert imádtam az egészet. Nekem az volt a paradicsomi állapot. Zenében létezni. Tizennégy-tizenöt éves kamaszként már egyedül jártam be Pestre, a legjobbakat hallgattuk a Zeneakadémián, fantasztikus társaságunk volt. Felhagyni ezzel óriási törés volt az életemben. Másfél évet lehúztam a szentendrei Móricz Zsigmond gimiben, aztán tizenhét évesen megszöktem otthonról. Sértődött, zavarodott, deviáns kamasz voltam, úgy éreztem, senki nem ért meg. A Kiskunságra, Sarlóspusztára mentem, a nagybátyámnak volt ott lovas fogadója. Nyári munkára érkeztem, aztán ősszel bejelentettem, hogy nem megyek haza. Beiratkoztam a kecskeméti Piarista Gimnázium esti szakára, de nem jártam be. Egy évvel később azért mégis leérettségiztem. Kitaláltam, hogy agrármérnök leszek. Fel is vettek Gyöngyösre, a Gödöllői Egyetem kihelyezett karára, közben pedig lovászként dolgoztam az istállóban.

A becses zongorista kezeiddel az istállóban csutakoltál.

Igen, pont erre volt szükségem. Szívesen dolgoztam a lovakkal, a lovak körül. Később jött a sportlovaglás, le is igazoltak, de nem sokat versenyeztem. A lovász-agrármérnök hallgató lét azonban csak kitérő volt, húszévesen már úgy éreztem, ez mégsem egy életre szól, és visszajöttem Szentendrére, visszaköltöztem a szüleimhez.

Ez sem lehetett könnyű a független évek után.

Tényleg nem, voltak konfliktusaink bőven. Mégis, akkor már úgy gondoltam, ideje felnőnöm, ideje, hogy benőjön a fejem lágya és valami komolyat csináljak végre. Akkor döntöttem úgy, hogy szobrász leszek.

Ez elég természetesen következhetett abból, hogy a családotokban a felnőtteknek ez volt a munkájuk, a műterem pedig a munkahelyük. Nagy kerülővel, de mégiscsak visszakanyarodtál a családi tradícióhoz. De miért pont a szobrászat? A festészet nem is jött szóba?

Ha jobban belegondolok, mindig az absztrakt szobrok érdekeltek, sőt a geometrikus, rendezett dolgok. Ami akkoriban lenyűgözött, az az anyag felületének tökéletes kidolgozása, ami egyébként nekem a mai napig gondot okoz – mármint hogy az ezt érintő maximalizmuson túllendüljek. Hogy nem kell addig csiszolni, amíg elfogy a szobor.

Ezek szerint különösen vonzott a szobrászat fizikai része, az, hogy te munkálod meg az anyagot.

A szobrászatban azt élveztem és élvezem a mai napig, hogy játék. Hogy a két kezemmel teremtek valamit a semmiből. Van a fejemben egy elképzelt világ, amit mindenféle lények népesítenek be, és én testet tudok adni nekik. Más gyerekek legóból építik meg a filmet, ami a fejükben forog, én meg így csinálom. Gyerekkoromban sem volt másképp. Testvéremmel, Borival, akiből textilművész lett, folyamatosan rajzoltunk, festettünk, alkottunk. Itthon minden kéznél volt, tényleg ez volt a természetes közegünk, körülöttünk mindenki ezt csinálta. A nyelvezet és az eszköztár is otthonos volt. Mindazonáltal a szüleim megijedtek, amikor bejelentettem, hogy szobrász leszek. Édesapám akkor még tanszékvezető volt a Képzőművészeti Egyetem – akkor még Főiskola – szobrász szakán. Kerek-perec kijelentette, hogy ha tényleg ezt akarom, akkor kétszer annyit kell teljesítenem, mint másoknak, mert egyikünk sem engedheti meg magának, hogy ne a saját tehetségem és munkám jogán kerüljek be, ha bekerülök egyáltalán – tette hozzá.

Azt otthon is láttam, hogy az alkotás játékossága egy dolog, de ennek ára van. Hamar szembesültem azzal, hogy milyen intenzív és következetes munkát követel meg az embertől. Úgyhogy majdnem két évig készültem a felvételire, beleadtam apait-anyait, iszonyatosan komolyan vettem. A papám irányította a felkészülésemet, és rettenetesen szigorú volt. Engem is védett ezzel, mert nem akarta, hogy azt mondják, csak miatta vettek fel, és persze ő sem akart lebőgni velem. Egyáltalán nem dicsért. Csak azt mondta, még mi hiányzik, még min kéne javítanom. De ez nem tört le egyáltalán – csak a felvételire összpontosítottam. És szerencsére felvettek. Azért így harminc év elteltével, különösen az utóbbi időben már gyakrabban előfordul, hogy megdicsér. (Nevet.)

129 szikra2

Farkas Zsófia: Diplomaszobrok, 2000, acél, hungarocell, akrilfesték, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021


Amikor felvettek a Főiskolára, kinek az osztályába kerültél?

Jovánovics György vett fel, két évig nála tanultam az alapokat, de azt hiszem, nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással. Ez rendszerint így van – vagy nagyon rá tud hangolódni az ember a tanárára, vagy alig. Nálunk ez nem jött össze, ezért mentem át harmadévben Körösényi Tamás osztályába, ahol azonnal a helyemre kerültem. Tanítványként és később kollégaként is nagyon szerettük Tamást. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Nemcsak a mesterünk volt, hanem a menedzserünk is, ami egyáltalán nem szokványos dolog. Folyamatos utógondozást végzett. Azt akarta, hogy ne csak itt képzeljük el az életünket, hanem mielőbb lássunk valamit a világból és abból, hogy hogyan tudjuk később majd magunkat a művészeti közegben elhelyezni. Kiállítási lehetőségeket, ösztöndíjakat hajtott fel. Voltunk vele közös osztálykiállításon Párizsban, a Frankfurti Könyvvásáron, ezekről katalógust jelentetett meg pályázati pénzből. Autóval mentünk Párizsba, imádtam ezeket az alkalmakat. Nem a távolságtartó, amolyan klasszikus mester és tanítvány viszonyunk volt vele, mert éreztük, hogy ő is töltekezik a mi energiánkkal, nagyon oldottan tudtunk együttműködni.

Amikor átjelentkeztél Körösényihez, ezeket még nem tudhattad. Mi vonzott oda mégis?

Nem tudhattam, de mégiscsak a személyisége vonzott oda. Nem volt szokás a Képzőn más tanítványait is figyelemmel kísérni, de ő már akkor odajött hozzám, amikor a Jovánovics-osztályba jártam, és érdeklődött, hogy érzem magam, mivel foglalkozom. Ráadásul nagyon derűs, nyugalmat sugárzó alkat volt, végtelenül türelmes és figyelmes. Persze ismertem a munkáit, a kísérletezése, anyaghasználata is nagyon izgatott. Ténylegesen két mesterem volt. Az egyik édesapám, aki bár közvetlenül nem tanított, de mégis mellette nőttem fel és az ő értékítéletén formálódtam, a másik Körösényi Tamás. Ők voltak az „apa-mestereim”, de egyébként voltak „nagyapa-mestereim” is: az áttételesen, az „apa-mestereimen” keresztül megismert szobrászideálok, például Bruno Gironcoli osztrák szobrászművész, akinél Körösényi fiatal korában egy évig tanult Bécsben. Ő hívta fel rá a figyelmünket. El is zarándokoltam Grazba, ahol Gironcolinak hatalmas szoborparkja van sok hektárnyi területen. Óriási épületek padlótól a mennyezetig, tele végtelenül bonyolult szoborgépezetekkel. Revelatív, döbbenetes élmény volt ezeket a pszichedelikus, szürreális aluöntvényeket látni. Az alumíniumba biztos, hogy ott szerettem bele. A másik meghatározó mester Émile Gilioli francia absztrakt szobrászművész, akinél pedig édesapám segédkezett Párizsban 1969-ben, miután elvégezte a Főiskolát. Még én is voltam a műtermében gyerekkoromban. Papa annak idején a hazai szobrászatban képviselte az absztraktot, az én munkáimra rajta keresztül, áttételesen, de Gilioli felfogása is hatott.

Mikor kerültél pontosan a Körösényi-osztályba, kik voltak az osztálytársaid, kikkel dolgoztál együtt?

1997–98-ban mentem át. Arra emlékszem, hogy jó volt a hangulat és igazi műhelymunka folyt. Szabó Ádám, Előd Ágnes, Szász Gyuri és Kovách Gergő jártak velem egy időben oda, nagyon erős csapatba kerültem. Ment a kísérletezés, különösen a műanyagokkal. Éreztem, hogy ez nagyon is alkalmas lesz annak kifejezésére, megformálására, ami engem izgat.

Adottak voltak ennek a technikai feltételei a Képzőn?

Osztályonként egy vagy két műtermünk volt, alapvetően egy légtérben dolgoztunk, különböző sarkokban. Nem lehetett bent műanyaggal kísérletezni, nemcsak mert iszonyú büdös, hanem mert súlyosan mérgező gázok szabadulnak fel az olvasztás, formálás közben, ezért kint az udvaron kotyvasztottunk nagyon primitív módon. Az alapanyagot magunk vettük, kinek mire futotta, mert a műanyag nagyon drága. A Képzőn a szobrászoknak csak bronzöntésre, kő- vagy fafaragásra volt lehetőségük. Illetve volt egy fémműhely is, de alapvetően csak a hagyományos technikákra berendezkedve. Csak agyag és gipsz volt korlátlan mennyiségben. Szentendrén a kertünk végében álló régi istállóból kialakított kis műhely lett az első műtermem, áram sem volt benne, de kísérletezgetni lehetett ott.

Milyenek voltak az első munkáid?

A Főiskolán volt egy görcsös megfelelési kényszer bennem. Akkoriban teljesen geometrikus világban gondolkoztam, és bár éreztem, hogy ez nagyon merev, mégsem mertem magam elengedni. Hasábokat készítettem poliészter műgyanta öntvényből, a Lopakodót Körösényitől kapott plexilapokból hajtogattam, diplomamunkám (2000-ben diplomáztam) is szigorúan geometrikus, nagy méretű vörös hasábokból álló kompozíció volt, díjat is kaptam rá. Végül is sikertörténet volt nekem az egyetem, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek utána, a szobrászatból hogyan fogok megélni. Biztos, ami biztos, jelentkeztem hétvégi pénztárosnőnek az egyik szupermarketbe. Pedig Körösényi mondta, hogy ezt hagyjam abba, inkább segítsek neki az egyetemen. Én viszont meg akartam mutatni, hogy megállok a saját lábamon. Aztán „megtörtem”, amikor ő lett a tanszékvezető, és tanszéki asszisztensként dolgozhattam mellette, 2002-ig. Volt egy nagyon jó kiállítássorozat, amit együtt csináltunk olyan festőkről, akik szobrokat is készítettek. Emellett volt idő a saját munkáimra is, amíg meg nem született a fiam, Brunó. Kezdetben szüleimnél, aztán albérletben laktunk, mígnem 2008-ban műteremlakást kaptunk itt, a szentendrei Új Művésztelepen.

129 szikra4

Farkas Zsófia műtermében az Őrsejt című szobron dolgozik, 2010, szentendrei Új Művésztelep, fotó: Barakonyi Zsombor / HUNGART © 2021


Volt kapcsolatod a szentendrei szobrászokkal, ismerted a hetvenes–nyolcvanas évekbeli kísérleteket?

Mint gyerek igen, főleg apámon keresztül, de fiatalon elmentem innen, és a főiskolai évek alatt Pesten mozogtam inkább. Egyszer volt kiállításom Szentendrén a Vajda Lajos Stúdióban 2008-ban, de valahogy úgy éreztem, nem ágyazódtam be vagy tagozódtam vissza a helyi művészeti közegbe. Mostanában a Szentendrei Lakástárlat Alapítvánnyal működöm együtt, azon dolgozunk, hogy nagy méretű szobraimat különleges kertekben helyezzük el. Talán nagyobb kört kellett leírnom az elején, kellett, hogy eltávolodjak és aztán magamra, illetve visszataláljak.

A főiskolai barátságok, munkakapcsolatok megmaradtak?

Az elején igen, figyeltünk egymásra, mostanra már meg-megszakadtak a szálak. Amióta a kislányom, Veronika megszületett, eléggé izoláltan élek. Azelőtt még eljártam megnyitókra, eseményekre, azóta sokkal ritkábban. Közben el is váltam (volt férjem is festő, Barakonyi Zsombor), én Szentendrén maradtam a gyerekekkel.

Mikor következett be a stílusfordulat, mikor fordítottál hátat a főiskolai évek alatt készült művek szigorú geometriájának?

A Főiskoláról kikerülve elég hamar organikusabb, biomorf irányt vettek a munkáim. Az első úttörők a Holdlények voltak; az öntőmintáikat, a prototípusokat itt őrzöm a műteremben. Műanyag és alumíniumöntvények is készültek belőlük. Éreztem, hogy ez már inkább én vagyok, ez lesz az én utam.

129 szikra3

Farkas Zsófia: Fekete Rinocérosz, 2008, acél, poliuretán, akrilfesték, 99 × 120 × 59 cm; Farkas Zsófia: Óriáshangya, 2008, alumínium, 47 × 69 × 41 cm, 3 pld., magántulajdon, fotók: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021


Emlékszel, hogyan alakult ki ez az első forma?

Hogy pontosan mi inspirálta, azt már nem tudom, de úgy született, mint azóta minden formám. Ceruzával készítem a terveket. Általában amíg egy dolog

foglalkoztat, addig folyton ez forog a fejemben, kényszeresen rajzolom ezerszám a vázlatokat róla. Ez nem valami tudatos, átgondolt tevékenység, és nem is engedem, hogy az legyen. Kikapcsolom a tudatos részét, hagyom, hogy az ösztöneim irányítsanak.

Úgy, mint mondjuk az automatikus írásnál? Mégis hol van az a pont, ahol megállsz? Amikor a papírról a térbe kívánkozik a forma?

Hagyom, hogy a kezem vezessen, hagyom, hogy rója a köreit. Óriási szerencse, hogy ez erőlködés nélkül megy nekem. Az alkotásnak ezt a részét élvezem a legjobban. De azért mindig eljön a pillanat, amikor egy forma elkezd ismétlődni, és már sokadszor rajzolom ugyanazt. Ezen a ponton már tudatosítom, hogy megvan, amit kerestem. Ilyenkor kezdem el részletesebben kidolgozni, felnagyítani, feltérképezem minél több nézetét. Amikor már ki tudom léptetni a térbe, akkor elkészítem az öntőformát – korábban gipszből, de pár éve áttértem a viaszra. Először elkészítem a drótvázat, és finomabb kötöződróttal kialakítom a testét. Erre a sűrű szövedékre viszem fel a megolvasztott viaszt.

129 szikra5

Farkas Zsófia: Gyűrűs Béka, 2008, alumínium, akrilfesték, 47 × 41 × 52 cm, 3 pld., magántulajdon, illetve a Ferenczy Múzeumi Centrum tulajdona, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021. Farkas Zsófia: Szellemi Törpe, 2010, alumínium, 35 × 28 × 17 cm, magántulajdon, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021


Már a műanyag szobraidról, azok kerekded formáiról eszembe jutottak Niki de Saint Phalle Nana szobrai és hatalmas, épületméretű nőalakjai, amelyeknek bonyolult drótvázát férje, a szobrász Jean Tinguely készítette el. Nála erre fröcskölték a betonhéjat.

Pontosan így történik, de kicsiben azért ez sokkal egyszerűbb. Kezdetben papírmaséból csináltam a modellt, de a viasz a legjobb az aluöntvényekhez. Kis Tamás kecskeméti szobrászművész kollégám öntödéjében készülnek a szobraim, rajta kívül kevesen vállalkoznak alumíniumöntésre vagy -megmunkálásra. Az alumínium lágynak tűnik, de nagyon rideg anyag, fura tulajdonságai vannak. Puha és könnyű fém, de ha a felületét reszelővel megdolgozzuk, hamar felmelegszik és elkenődik. Hagyományos technikákkal nagyon nehéz megmunkálni. A bronzon gyönyörűen lehet dolgozni cizellőr poncokkal, az alumínium eltörik. Géppel és kézzel lehet csak szépen felcsiszolni. Ezt a munkafázist utálom a legjobban. Ilyenkor a teniszkönyököm is kiújul. Mostanra már megtanultam, mit lehet az alumíniumból kihozni; szeretem nagyon a szép ezüstös-fehér fényét, a felületét, a tapintásra is inkább meleg anyagot.

129 szikra6

Farkas Zsófia: Álmomban mindent lehet 1–4., 2019, acél, poliuretán, poliurea, akrilfesték, szobrok magassága: 35 cm, 43 cm, 82 cm, 93 cm, fotó: Sulyok Miklós / HUNGART © 2021


Persze nem annyira meleg és lágy, mint a méhviasz. Kár ezekért a viaszveszejtéses eljárás során eltűnő modellekért. Kivételesen szépek, talán éppen törékenységük, finom felületük miatt. Az is feltűnt a polcokon sorakozó modelleket nézve, hogy szobraid mintha családokat alkotnának. Általában sorozatokban gondolkodsz?

A szobraim jellemzően egy alapforma variációi. Ilyenek a Medúzáim, a Csiga és a Hangya sorozat, a Kis észlények vagy a Szamurájok. Ezért sem bánom, ha elvesznek a viaszmodellek, sőt örülök, ha kiönthetem őket, mert mindjárt újabbak születnek helyettük. Ha megragad egy forma, azt mindjárt ki szeretném próbálni alacsony és magasabb lábakkal, soványabban és kövérebben, hosszabb és rövidebb nyúlványokkal, gömbölydedebb ívekkel vagy homorún. Végül mégis mind egyedi a maga nemében. Nincs is talán olyan szobrom, aminek nincsenek „rokonai”. Úgy fogalmaznám meg, hogy egyfajta evolúció állomásai, egy forma fejlődési fázisai.

Van a fejemben egy képi világ, ami az élő organizmusokhoz hasonlóan mutálódik. Az én mutánsaim között is vannak életképesek, elevenebbek, és vannak esetlenek, bénábbak a hosszúra nőtt nyúlványaikkal. Ezért is kell, hogy sok legyen. Nekem fontos az esetlegesség, az esetlenség, a tökéletlenség. A hiba lehetősége. Ezt nem is tudom kontrollálni. Az elején nem tudom, hova vezet a fejlődés, ahogy azt sem tudom, hogy két év múlva vagy húsz év múlva milyen formákkal dolgozom majd. A körülmények alakítják ezt is, úgy, mint a természetben.

Volt is egy kiállításod a Neon Galériában 2010­ben, aminek a címe Családállítás volt.

Az akkori fura kis figuráim így csoportba verődve szinte felkínálták ezt az értelmezést – persze nem azzal a szándékkal készültek, hogy konkrét személyekről készítsek groteszk portrét, de a groteszk lényeges eleme a munkáimnak.

Akkor ez, ha nem is a hagyományos értelemben vett családállítás, de egyfajta terápiás módszer is volt a számodra. Olyan szellemesek a címek és mulatságosak ezek a szoborlények, hogy inkább egy esendő, de szerethető társaság képét mutatják. Látszik, hogy közük van egymáshoz. Családtagok, rokonok próbálták beazonosítani magukat? Volt olyan, aki magára ismert bennük?

Igen, próbálták kitalálni, hogy melyik forma kire utalhat, különösen mert a címek is találgatásra csábítottak – a Zsebnyúl, az Egyenlőbb az egyenlők között stb., de azt nem árulhatom el, hogy kinek sikerült. (Nevet.) Akkortájt szükségem volt arra, hogy ezeket a dolgokat kiventiláljam valahogy, egyfajta kódolt nyelven.

129 szikra7

Részlet a Neon Galéria Családállítás című kiállításából Farkas Zsófia műveivel, 2010, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021. Farkas Zsófia Nagy Halak emlékezete 1–3. című munkája a szentendrei Új Művésztelep kertjében készül, 2017, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021


Itt a szentendrei Új Művésztelepen lévő műtermedben körül vagyunk véve kicsi viaszmakettekkel, öntőformákkal, nagyobbacska szobrokkal, és elsőre talán mindenkinek inkább ezek a biomorf, alumínium és műanyag kisplasztikáid jutnak az eszébe, de például ugyancsak Szentendrén, a Régi Művésztelep kertjében egy ezekhez képest óriási köztéri szobrod kapott helyet. Szeretsz nagyban alkotni? Itt a műteremben készülnek ezek is? Egyedül készíted, vagy van segítséged?

Nagyon-nagyon szeretem! Óriási kihívás és fizikailag is nagyon megerőltető általában, de én szeretem a kihívásokat. Az Őrsejt című szobrom, ami tíz éve áll a SOTE egyetemi épülete előtt, három és fél méter magas, és itt bent készült. A Nagy halak emlékezete, ami a főváros és a Budapest Galéria köztéri pályázatára készült a Dunán lebegő objektként, viszont hatalmas projektté nőtte ki magát. Három nagy elemből áll, és a tervezéstől a nagyon bonyolult vízre bocsájtásig mindössze pár hónap állt rendelkezésünkre. Azt nem tudtam volna sem technikailag, sem fizikailag végigcsinálni egyedül, megfejelve a pályázattal és azzal a végeláthatatlan adminisztrációval, amit a pályázat elnyerése után megkövetelt az egyeztetés a köztérhasználattal, vízügyi hatóságokkal. Olyan volt, mintha egy házat kellett volna megépíteni a tervezéstől a kulcsrakész átadásig.

Elmeséled?

Már az ötlet is nagyon tetszett, jól illeszkedett a munkáimhoz: a műanyag könnyű, lebeg a vízen, végre jó nagyban lehet gondolkodni. Többen is óvtak tőle, hogy ez azért technikailag nagyon rázós dolog lesz. A hajóépítő mérnök, akit először felkerestem a kivitelezési lehetőségekkel kapcsolatban, azonnal el is magyarázta, hogy miért nem fog az működni, ahogy én naivan elképzeltem és megrajzoltam. A szoborállításra, vagyis úsztatásra kijelölt terület a Szabadság híd közelében, szemben a Bálna épületével ugyanis éppen az egyik legerősebb sodrású szakasza a Dunának, plusz van egy jól működő szélcsatorna a Gellért-hegynél, és a kanyarulat miatt itt mindig nagy mennyiségű uszadékfa gyűlik össze. Az uszadékfa csak a partról tűnik kicsinek, ezek nagyrészt több száz kilós rönkök, facsonkok, amik szintén veszélyt jelentenének a szobrokra. Ezen kívül is voltak még nehezítő tényezők, de mindezt átgondolva, figyelembe véve a tervezésnél végül beadtam a pályázatot. Meg is nyertem, nagyon nagy sikere volt. Akkor rémültem meg igazán, hogy most aztán nincs mese, meg kell csinálni. Valamennyit csúsztunk is időben, és végül negyvenkét ember dolgozott azon, hogy elkészüljenek és vízre kerüljenek a „halak”. A szobrászkollégák nagyon segítőkészek voltak, ezért a szakmai része szerencsére haladt is, de a fél tucat engedély beszerzését is nekem kellett intézni, csak annyit tudtak segíteni az intézmények, hogy időben hamarabb lefuttatták a papírokat. A mai napig őrülten hálás vagyok annak a három fiatal szobrászkollégámnak (Melkovics Tamásnak, Pelcz Benjáminnak és Somogyi Balázsnak), akik hat héten keresztül, napi tíz órát dolgoztak sötétedésig, hogy a szobortestek elkészüljenek. Összehegesztették a dróthuzal vázat, arra feszítettük a tyúkhálót, ami a felületét adta a formáknak, és utána jött a purhab (poliuretánhab), amit egy óriási tartálykocsiból fújtak rá. A vázakat át kellett vinni az udvar utca felőli részére, hogy hozzájuk lehessen férni. Utána jött a neheze. Mivel a purhab a sokszorosára dagad, vissza kellett faragni az eredeti ívekre mindenféle machetékkel, szablyákkal és azután felcsiszolni. Szállt a morzsalékos por mindenhol, mindenki tetőtől talpig kezeslábasban, maszkban, szemüvegben beöltözve robotolt a harminc fokban. Pokoli volt az a fázis.

129 szikra8

A Nagy Halak emlékezete 1–3. készülése közben az újpesti Hajójavító Főműhely szerelőcsarnokában, 2017, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021. A Nagy Halak emlékezete című úszó szoborcsoport a Dunán a Szent Gellért térnél 2017 júliusában, fotó: Farkas Ádám / HUNGART © 2021

Hogy kerültek vízre?

Mindeközben én rohangáltam a papírokkal, és amikor már jól benne voltunk a munkában, a hajóépítő mérnökünk kiszállt, azt mondta, nem tud felelősséget vállalni érte. Ráadásul sorra jelentek meg a cikkek, interjúk (az Artmagazin is tudósított róla – a szerk.) – én meg aludni sem tudtam az idegességtől, mert még nem voltam benne biztos, hogy működni fog úgy, ahogy elképzeltük. Aztán találtam egy vállalkozó kedvű, fiatal mérnököt, Szomolányi Tamást, aki pontont tervezett a szobrokhoz, mert különben elborultak, alámerültek volna. Mindegyiknek volt egy hat méter átmérőjű úszóműve tőkesúllyal, légkamrákkal, horgonnyal. Ez persze nem volt benne az eredeti költségvetésben, a 12 millió fele a rögzítőszerkezetre ment el. Szerencsére kaptunk egy kis haladékot is: egy hónappal később ugyan, de elkészültünk az egésszel.

Végre hátradőlhettél. A nagy vörös halak végre ott fickándoztak a Dunában. Egyébként egészen fantasztikus látvány volt...

Á, amint vízre kerültek, jöttek az újabb megoldandó problémák. A tőkesúly sok huzallal volt kimerevítve a víz alatt, ami sajnos kiválóan felfogta az uszadékot. Minél több fatörzs akadt bele, annál többet. Exponenciálisan nőtt a felület, aminek a tömege már kimozgatta a szobrokat. Többször előfordult, hogy az uszadék súlya kitépte a horgonyt, az egyik szobor elszabadult – jelezte a vízirendőrség. Csoda, hogy megúsztuk balesetek és komolyabb bírság nélkül. Volt egy hajós, akit arra béreltünk föl, hogy időről időre tisztítsa meg az uszadéktól, illetve fogja be a szobrokat, ha mégis elszabadulnak. Ő mesélte, hogy elképesztően nézne ki a Duna medre, ha leengednék róla a vizet, mert emeletnyi magasságban állnak a romok és roncsok, meg a sitt a víz alatt. A horgonyt beakasztani és visszaszedni is nagyon nehéz, mert lutri, hogy mikor talál olyan tárgyat, amibe beakad, de nem kevésbé nehéz és balesetveszélyes az uszadékot kézzel-lábbal kirugdosni a ponton alól. Emiatt aztán másfél–két hónap után felvontattuk őket a nyugodt vizű Újpesti-öbölbe. A Népszigetnél, a Hajójavító mellett még vagy másfél évig békésen elúszkáltak.

Ma a Graphisoft Parkban, az óbudai Gázgyár mellett lehet őket megnézni. Hogy „vetődtek partra”?

Megkeresett Kocsány János, az egyik tulajdonos, hogy ő boldogan befogadná a szobrokat – akkor már évek óta építették a kortársszobor-parkot. Nagyon örülök, hogy ha ideiglenesen is, de ilyen jó környezetbe kerültek, ráadásul egy Körösényi-szobor társaságába. Azt is megnyugtató volt látni, hogy „partra vetetten”, a füvön is működnek.

129 szikra9

Farkas Zsófia: Nagy Halak emlékezete 1–3., 2017, acél, poliuretán, poliurea, akrilfesték, a szobrok magassága: 180 cm, 240 cm, 280 cm, helyszín: Graphisoft Park, Budapest, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021

A három halból az egyik a már említett művésztelepi nagy szobor. Magánkertekben is vannak kültéri szobraid?

Igen, magánkertekben is, például a Somlói Zsolt – Spengler Katalin műgyűjtő házaspárnál is van egy nagy alumínium Fotel szobrom. Az általam használt műanyag ugyanis hosszú távon nem annyira bírja a szélvihart, a hőingadozást, könnyebben megsérülnek a nyúlványaik is. Kültérre mindenképpen alkalmasabb a fémöntvény. Amúgy is jobban érdekelnek mostanában a természetes anyagok. Fiatalon nagyon érdekelt a műanyagkeverés hétköznapi alkímiája, ma jobban vonz a fa lágysága és tisztasága – minden értelemben. Ahogy öregszem, még a természetközelisége is. A faforgács nem szemét. A műanyag szobor létrehozása erősen megterheli a környezetet. De nagyon szeretek megrendelésre dolgozni, adott helyre is, mert megmozgatja a fantáziámat. Így készült a Szántó Piroska­emlékszobor is.

A szentendrei belvárostól kicsit északra, közvetlenül a Dunakanyar körút mellett áll. Menet közben az autóból biztos sokan látták. Első pillantásra nagyon is talányos mű. Hogy jött létre ez a forma? Volt, aki elszabadult, szélfútta lepelhez hasonlította, de más értelmezést is hallottam... Mi inspirálta?

A Társaság az Élhető Szentendréért civil szervezet kért fel, hogy készítsek köztéri szobrot Szántó Piroska emlékére. A helyszín adott volt, pár lépésre van a Hold utcától és a háztól, ahol annak idején férjével, a költő Vas Istvánnal laktak. Teljesen szabad kezet kaptam – ami álommegbízás egy szobrász számára. Sokszor elmentem oda, ácsorogtam, jöttem-mentem a kijelölt terecske körül. Meg kell várni a pillanatot, amikor megérzi az ember, hogy milyen forma illene a térbe. Az a szerencsés, ha egy köztéri alkotás mindenhonnan mutat valamit. Itt kicsit másként alakultak a dolgok, mert a fő nézete a 11-elhaladó autók szemszöge lett, járókelők ezen a forgalmas ponton nem nagyon vannak. Valami olyan kellett, ami megragadja a tekintetet. Ebből a szempontból kifejezetten szerencsés, hogy annyira mozgalmas a szobor. A relatíve nem túl nagy méret ellenére az ember odakapja a fejét. Alaposan utánanéztem Szántó Piroskának, leginkább a macskaképei tetszettek. Először az absztrakt forma körvonalazódott bennem, csak azután gondoltam rá, hogy ez pont olyan, mint egy repülő macska ég és föld között. Van hosszú nyúlványa, ami olyan, mint egy egyensúlyozó farok, van „feje”, sőt „füle” is. Persze nem direkt, ez is csak annyira macska, mint a többi „hangya” vagy „csiga” szobrom.

Nemcsak a forma, hanem az égővörös színe is vonzza a tekintetet. Ez a vörös vagy piros szín sok munkádon visszaköszön.

Mindig is csodáltam a japán kertművészetet és a sintó szentélyeket. Létezik egy lakkvörös, ilyen színűre festik a szentélykaput, a torii-t. Ez választja el a hétköznapi világot az istenek lakhelyétől. A fák vagy a víz zöld hátteréből fantasztikusan kiragyog ez a szín, nagyon intenzív színkombinációt adva. Másrészt, bár nem vagyok egy túlfűtött alkat, a piros mégis zsigerből fontos nekem.

Vannak egyébként más színű szobraim is, de valóban, legtöbbször mégis a vörösnél kötök ki, mert az olyan, mint egy jel. A „nagyapa-mestereim” mellett Pán Mártát is meg kellett volna említenem, mert pályám elején az ő fekete-fehér és sokszor piros tájba helyezett szobrai is hatottak rám. Egy vörös szobor a tájban elfoglalja, kijelöli a saját helyét a térben. Megüt, ahogy ránézel.

129 szikra10

Farkas Zsófia: Szántó Piroska-emlékszobor, 2014, alumínium, akrilfesték, beton, 310 × 120 × 80 cm, Szentendre, 11-es főút és Hold utca találkozása, fotó: Farkas Zsófia / HUNGART © 2021

Van egy kérdés, ami a beszélgetés eleje óta motoszkál bennem. Mondtad, hogy a zenei pálya volt számodra magától értetődő, és nagy törést okozott, amikor meghiúsult ennek a lehetősége. A szobrászatod és a zene között van-e valamilyen összefüggés? Azért is kérdezem, mert úgy érzem, a szobraid kifejezetten zeneiek; mozgásban vannak, hullámzók, ritmikusak, egyik-másik olyan, mint egy felcsapó dallamvonal. Gondolkodtál azon, hogy hogyan kapcsolhatod össze ezt a két, számodra nagyon fontos területet?

Valóban sokat gondolkodtam rajta, van-e átmetszés közöttük, de szerintem a zene és a szobrászat – legalábbis az a szobrászat, amit én csinálok – egészen más agyterületeket mozgat, használ. A direkt megfeleltetés erőltetett lenne. Nem tudom a zenémet átültetni a szobrászatba, tudatosan semmiképpen. De örülök annak, amit mondtál, mástól is hallottam már, hogy úgy érzik, zeneiség van a szobraimban. Egyébként mostanában – harminc év elteltével – visszatértem a zenéhez. Fiam jazzbőgőzik, lányom dobol, mindketten nagyon tehetségesek, és óriási zenei élet van nálunk, körülöttünk, ami engem is magával sodor. Újra tanulok zongorázni, ezúttal jazz-zongorázni, ami rettentően izgalmas új terület. De nem kötöm össze a szobrászattal, leszámítva, hogy mindig zenét hallgatok munka közben. Ebben mindenevő vagyok. Sokáig komolyzenét hallgattam, aztán inkább experimentális, alternatív zenét, mostanában főleg jazzt. Lényeg, hogy jó zene legyen.

Ha csak rajtad múlna, és sem tér, sem idő, sem költség nem lenne akadály, mibe fognál a legszívesebben?

Óriási belmagasságú térben csinálnék kiállítást egy olyan szoborsorozatból, ahol a léptékváltásokat maximalizálhatnám. Ugyanazon sorozat tagjai között lennének tenyérnyiek és négy–ötméteresek is, látni lehetne, hogyan formálódnak, mutálódnak egymásból. S ami még fontosabb, nemcsak a földön állnának, hanem betöltenék a teret, a falakat, ablakokat. Pszichedelikus élmény lenne belépni egy ilyen barokkos burjánzás kellős közepébe. Olyan, mint amit a gazdagon díszített, teleépített és -festett barokk templomok vagy gótikus katedrálisok belső terében tapasztal az ember. Körbevesz, beszippant egy teremtett világ, az én világom.

fortepan_szanto_piroska.jpg
Menekülő múzsa?

Szántó Piroska életművének megítélése ma még enyhén szólva is ellentmondásos. De hogyhogy a tehetséges, öntudatos és nagyszájú Vaszary-tanítványból nem lett elismertebb művész? Miért szakadt meg a kapcsolata régi barátaival? Anélkül, hogy állást foglalnánk akár művészi, akár személyes kérdésekben, nézzük, milyen magánéleti szál húzódik a háttérben. Pár évtized múlva úgyis kiderül, tényleg elmenekült-e Szántó Piroska múzsája, és ha igen, valóban a férj, Vas István miatt?