Frida kicsit mindenkié
2018 nyarán meghirdettük harmadik kritikaíró-pályázatunkat a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítása kapcsán. A beérkezett szövegeket átolvastuk, shortlist-eztük, megvitattuk – így választottuk ki azt a három írást, Cserna Endre, Juhász Nóra és Király Zsuzsanna pályamunkáit, amelyeket az Artmagazin Online felületén publikálunk.
Ha sorra vennénk a 20. századi képzőművészet legnépszerűbb személyiségeit, Frida Kahlo neve többek számára az elsők között merülne fel. Elképzelt listánkon valószínűleg csak sokadikként követné őt más női alkotó, más naiv, vagyis rendszeres képzésben nem részesült festő, ahogy olyanok is, akik művészetükkel nem a nyugati világ szellemiségéhez kapcsolódnak. Részben az itt felsorolt tulajdonságai, részben ikonikussá vált művei teszik a közönség és a szakma számára egyaránt vonzóvá. Személye és életútja éppúgy az érdeklődés középpontjában áll, mint festészete, így a múzeumokon, aukciókon és egykori mexikóvárosi otthonán, a Kék Házon kívül Kahlóval számos egyéb médium is foglalkozik, a filmtől a divatszakma termékein át a street artig.
Népszerűségének persze törvényszerűen árnyoldala is van, és nem csupán az, hogy nehéz róla újat mondani. Egy hozzá hasonló, nagy hatású művésszel kapcsolatban mindig felmerül a kérdés, hogy a műveit bemutató kiállítások mennyiben szeretnének az alkotóról kialakult mítosz mögé látni. Vállalják-e a kétes kimenetelű feladatot, hogy lefejtsék azokat a rétegeket, amelyeket az érdeklődés, a rajongás vagy akár Hollywood festett az életműre? Egyáltalán teherként vagy adottságként kezelik azt a helyzetet, hogy a múzeumba érkező látogatók jelentős részének kialakult képe van Kahlóról és festészetéről – gyakran anélkül, hogy akár egyetlen eredeti munkáját is látták volna? Innen nézve nem mondható, hogy a Nemzeti Galéria kiállítása könnyű pozícióból indult. Budapesten először nyílt kiállítás a festő műveiből, az új tér és az új közönség pedig mindig új nézőpontot kínál, új olvasatokra ad lehetőséget. A többszörös kihívás tehát adott volt. Lantos Adriána, a kiállítás kurátora Frida életének sokak által ismert fordulatai, jellegzetes szereplői felől közelíti meg az alkotót. Munkáit a kezdetektől, a legintenzívebb alkotói időszakán át egészen haláláig az egyes életszakaszok élményeihez kapcsolja. A tárlat pedig nem csupán a maga időrendiségével és a kaputól a kijáratig egy irányba haladó elrendezésével „tereli” a látogatókat az életút mentén. Még a festményekkel való találkozás előtt egy hosszú, részletes idővonallal találkozunk, ahol a festő életének fontosabb állomásairól olvashatunk, a családról fennmaradt gazdag fényképanyaggal illusztrálva. Mindezt azonban egy másik történettel, a mexikói történelemmel együtt látjuk, tágabb térbe és időbe ágyazva az életutat. Ennek a vonalnak a kezdő dátuma pedig korántsem Frida születésének már önmagában is szimbolikus éve, sőt nem is a 20. század, hanem az Azték Birodalom felbomlása. A kiállítás ismeretében ez nem is tűnik véletlennek. Kahlo munkássága erős szálakkal kötődik a gyarmatosítás utáni közép-amerikai régió sajátos traumákkal és örömökkel élő világához, erre pedig a tárlat gondolatmenete is fokozott figyelmet fordít.
Ismeretlen fotós: Frida Kahlo és Chavela Vargas Costa Rica-i énekesnő, 1945
Reproducción Facsimilar por Gabriel Figueroa ©Archivo Museo Dolores Olmedo
Bár a Viva la vida! – Éljen az élet! Éld az életet! – frázissal elnevezett kiállításrész hangsúlyozza leginkább Frida mélyen átélt, összetett identitását, minden festmény tartalmaz valamit, ami felismerhetően és elidegeníthetetlenül kapcsolódik ahhoz a világhoz, amelyből származott és amelyben élt. A képek egzotikumát adó erőteljes színek, a trópusi környezet, az őslakos kultúra emlékeinek megjelenítése ilyen értelemben nem pusztán látványelem, hanem az alkotói önmeghatározás része. Az említett egységben kiemelt műalkotás, a Dajkám és én kisgyermek testű, felnőtt arcát a jellegzetes háromnegyed profilban tartó Fridáját egy maszkot viselő, indián asszony szoptatja, feltehetően a mexikói gyökerek életen át meghatározó kötelékére utalva. A gyarmatosítás előtti időszak szellemiségét idéző különös emberalakok és állatistenségek egyébként nem csak a képeken köszönnek vissza. Élőben is láthatunk néhány kultikus szobrocskát Kahlo és férje saját gyűjteményéből. A konkrét figurákon és néhány misztikus címmel felruházott, látomásszerű alkotáson túl azonban ott van ez az izgalmas, bonyolult, multikulturális világ a portrék arcainak sokféleségében vagy A busz című kép kicsinyített társadalmában is. Mintha az ábrázoltakon túl a 20. század és az azt megelőző korok európai szemmel alig ismert történeteinek lenyomatai válnának láthatóvá.
Frida Kahlo: A dadám és én, 1937, olaj, fém / oil on metal 30,5 × 35 cm
Col. Museo Dolores Olmedo, Xochimilco, México, Fotó: ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo © Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018
Kahlo portréi persze más szempontból is figyelemre méltók. Viszonylag kisszámú életművének legjellemzőbb műfajáról van szó, így magától értetődően a kiállításban is fontos szerepet kaptak az ismerőseiről, szeretteiről és önmagáról készített alkotásai. Az első festmény, amellyel találkozunk, egy fájdalmas hangulatú önarckép, az utolsó pedig apja, Wilhelm Kahlo képmásának másolata. Ezek a képek foglalják keretbe a legkülönbözőbb embereket ábrázoló, mégis egységes stílusban megfestett arcot. A kiállítás elején a portéábrázolások grafikai munkákkal, vázlatokkal, aktok és arcképek tanulmányaival is kiegészülnek. Kahlo korai, vegyes kvalitású képein kényelmetlen körülmények között dolgozott, kis híján végzetes buszbalesete miatt hosszú hónapokig ágyhoz kötve. A tárlat ebből az időszakból is bemutat egy válogatást, amelyek között kiemelkedő darabokat is láthatunk. Alicia Galantról, a festő barátnőjéről készült portréját például – a kép hátuljára jegyzett felirat szerint – Frida az első műalkotásának tekinti. A kiállításon nagy számban látható arcképeken szépen nyomon követhető a festői készségek fejlődése. A határozott, ám nyers vonalú rajzok után olyan érett alkotásokkal is találkozunk, mint Doña Rosita Morillo szuggesztív tekintetű portréja. Frida, egyik elkötelezett gyűjtőjének anyját virágos, kígyózó kaktuszokkal körülvéve ábrázolta. Ugyanilyen aprólékos háttérkidolgozás jellemzi a festő híres önarcképeit is, amelyekből szintén jelentős válogatást láthatunk. Szoborszerű arcát mindig más környezetben, burjánzó növényektől körülvéve vagy épp szeretett állatai és személyes világa más alakjai között festette meg. Saját hagyományait A maszk című portréval forgatja ki, amelyen a síró kartonálarcot tartó festőt első látásra alig lehet felismerni. A kiállítás rendezői a portrék befogadását nemcsak szövegekkel, hanem előkép bemutatásával is segítik. Az önarcképek terébe lépve egy hagyományos, helyi szentképeket idéző festménnyel találkozunk, amelynek háttéralakjai és szövegszalagra írt mondatai Frida munkáiban is visszatérő elemek.
A portrék mellett Frida saját életeseményeit megjelenítő műveiből is láthatunk néhányat. Ilyen A busz című kép, amely az egész életére kiható baleset előtti pillanatot merevíti ki. Gyermek iránti, soha nem teljesült vágyát is számos festmény fogalmazza meg. Az egyik legdrámaibb ezek közül a Henry Ford Kórház, amely kendőzetlenül mutatja meg a vetélés kudarcának mozzanatait. Teszi mindezt egy olyan korban, amikor a nőiséghez és a női testhez kapcsolódó élmények – legyenek azok örömök vagy tragédiák – a látszat szintjén sem részei a közgondolkodásnak. (Nem véletlen, hogy Kahlo nevét később a feminista mozgalmak is a zászlójukra tűzték.) A kiállítás mindemellett Kahlo szerelmi életét hangsúlyozza leginkább. Diego Riverával, a neves mexikói festővel való kapcsolatának és házasságának gyakorlatilag egy teljes termet szenteltek, ahol Frida műalkotásaival egyenrangú szerepet kaptak a házaspárról készült felvételek, valamint a levelezésükből készült, hangzó összeállítás. Az itt látható képek részben a kettejük viszonyát, részben a férfi-női kapcsolatok disszonanciáját tematizálják. Különös és egyben kissé bizarr a női hangon megszólaló, szinte vallásos áhítatú levelek hallgatása közben a Csak néhány szúrás című, feleséggyilkosságról szóló festményt nézegetni. A vérvörös festékfoltokkal teleszórt, késsel átszurkált keretű kép címe sötét humorról tanúskodik, egyben idézet is, amely a nejét halálra késelő férfi bírósági tárgyalásán hangzott el. Fridára minden bizonnyal erős hatással lehetett az eset, talán saját házasságában, férje hűtlensége miatt átélt szenvedésére emlékeztette. Diego és Frida ellentmondásos kapcsolata mindezek ellenére vagy talán éppen fájó életszerűsége miatt sztártéma. A párról készült filmfelvételek, fotográfiák és a falakról visszaköszönő idézetek a Nemzeti Galéria látogatói között is majdnem olyan népszerűek, mint maguk a festmények.
Frida Kahlo: Henry Ford kórház, 1932, olaj, fém, 31 × 38,5 cm
Col. Museo Dolores Olmedo, Xochimilco, México, Fotó: ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo © Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018
Frida Kahlo életének a budapesti közönség számára különösen izgalmas vonatkozása, a festő magyar kötődése ugyanebben a kiállításrészben válik hangsúlyossá. Ezek a szálak részben a magyar származású fotográfushoz, Nickolas Murayhoz vezetnek, akinek képei, valamint Frida hozzá írt, érzelmes, magyar nyelvű levele ad teret a téma kibontakoztatásának. Az apáról, Wilhelm Kahlóról készült portré felidézése tovább mélyíti ezt a személyes hangnemet. A kép felirata szerint a festő magyar felmenőket tulajdonított a családjának. Bár a teremszöveg óvatosságra int ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, annál izgalmasabb maga a kérdés, hogy miért lehetett mindez olyan fontos Frida életében? Talán éppen azt a távolságot és egzotikumot jelentette volna számára vélt vagy valós kelet-európai kötődése, mint amit a magyar nézőnek jelent a mexikói alkotó?
Frida életének a festészetében visszhangra talált fordulatait, szerelmeit, testi és lelki gyötrődéseit a kiállítás képanyagán is végigkísérhetjük. A koncepció nem bontja le az alkotó körül kialakult mítoszt, inkább tudatosan reagál rá. Megmutatja a festőt, de azt a popkulturális és feminista ikont is, aki tetoválásokról, pólókról és tűzfalakról néz vissza ránk. A kiállítás rendezői az eredeti képekről leválasztva, egy határozottan elkülönülő térben mutatják be a Frida-kultusz néhány elemét. Bátor vállalás ez, hiszen kényes kérdés, hogy egy-egy olyan gesztus, amely nem Frida Kahlo alkotóművészetére reflektál, kiüresíti a festőről szóló párbeszédet vagy éppen hozzátesz? Talán olyan vékony és érzékeny ez a határ, hogy a kiállításnak nem kell döntenie. A látogató képes erre.