Bús Martina és Kophelyi Dániel közös formációja, a WOFT az FKSE pincéjében mutatkozott be tavaly év végén. Azóta nemcsak több csoportos kiállításon vettek részt, de a PINCÉben megrendezett Let the Jinx Come (Jöjjön az átok) című tárlatuk egészen új lendületet és kiforrott megfogalmazásmódot mutatott kezdeti alkotásaikhoz képest, sőt a kifulladni látszó regionális és budapesti gótikus/neogótikus/újmaterialista/poszthumán/stb. trendekből is egyedi kiutat találtak. Ami nem kis teljesítmény egy ennyire (főleg az Instagram és a művészeti blogok által) leuralt, versengő esztétikai mezőben.

A WOFT – akikkel tavaly mi is készítettünk interjút –  kezdeti törekvéseit minden bizonnyal be lehet sorolni a fent említett irányzatok és hullámok mindegyikébe, a Lair (Odú) lézerfényes-ektoplazmás munkái vagy a Csongrádi Művésztelepen bemutatott Wrap Over False Terrain (Hamis terep beborítása) című performatív installációjuk kísérteties nyomhagyásai mellett viszont már ezen műcsoportokban is megjelentek elvétve azok a motívumaik, amelyek további – konstruktív irányba történő, a bekövetkező kimerülés lehetőségét felismerő – kidolgozása mostanra unikális hangvételt kölcsönöz gyakorlatuknak.

Alkotásaikat általában az ultraibolya tartományon belül mozgó fényforrások világítják meg, amelyek  komoly feszültséget keltenek, és zavaró jellegük mellett kvázi be is zárják, le is szűkítik munkáik befogadásának lehetőségét. Ez a technika nemcsak a színek spektrumán és az időbeli kibírhatóság távlatában, hanem egy olyan ambivalens ködként járja át művészetüket, amely az eltakarás által teszi csakis láthatóvá az egyes munkák igazi jellegét.² Ez a mindig éppen felszállóban lévő, megrekedő köd (esetleg zaj) a képeik, szobraik belső világában is megjelenik. Az erdőkben és tisztásokon útjukat kereső és méretüket (!), kidolgozottságukat is radikálisan változtató figurák képében elveszett, rituálisan kiutat kereső szereplőkkel találkozunk. Viszont az az érzésünk támadhat, hogy ezek a szereplők nem tudják: egy rítus céljának eléréséhez mindenekelőtt áldozat szükséges. Másfelől ez a fény egy kilátástalan, bezáródó, terhelt lelkiállapotot is átad a munkákkal találkozó befogadónak, mintha a WOFT a fejünkre húzna egy immerzív VR-sisakot, amely megmutatja és átélhetővé teszi a bolyongó pszichózis belső élményét. 

Bár a Fiatal Művészek Stúdiójának pincéjében megrendezett tárlaton és Csongrádon még központi szereplőkként voltak jelen a divatos androidok és a nyugtalanító kísértetek, mostanra ezek kikopni látszanak munkáikból. A háttérből – ahová eddig egy-egy villanást leszámítva száműzve voltak – mára fontosabb lények léptek ki, a manók és az átkok ideje jött el: a kiállítás címében és kísérő szövegében is feltűnik a megtestesített ragadós balszerencse, a Jinx – a folklórok mágikus átka. A WOFT PINCÉs kiállítása már kifejezetten új esztétikai környezetet teremtett, amelyre leginkább a goblincore kifejezés alkalmazható. A goblincore, ami még csak niche internetes közösségek sajátja, egy olyan esztétikai keretrendszer, amely a természet tradicionálisan csúnyának, undorítónak tartott aspektusainak felmagasztalásán alapul: ezek tulajdonképpen a fenséges természet végtermékei. Anyagiságát tekintve a sár³, a moha⁴, az elhaló növények és a gombák képezik alapját⁵,  a „rajongott csúfság” mitológiájának középpontjában pedig maga a goblin, a csúf manó áll, aki az európai folklórokban általában egy fényes tárgyakat kedvelő, azok ellopására hajlamos kis termetű, gonosz, de ilyetén módon mégis szerethető lény. Legfontosabb ismertetőjegye, hogy felbukkanása az erdőben teljesen kiszámíthatatlan és rossz ómennek számít.. 

A Let the Jinx Come első ránézésre alig pár miniatűr képből és két szoborból állt, a tér mégis egyből klausztrofób módon húzta magába a látogatót. A kiállítás egészen kis méretű képein – amelyek felfogását nemcsak a neonfények és a süvítő elektronikus zene, hanem a mesterséges intelligenciák által generált grafikák elmosódásai, néhol ad hocnak tűnő kitöltései és nem emberi megformáltságai is jelentősen nehezítik –, ezeken a kis kapukon mégiscsak belátunk a kaotikus erdőbe és tisztásaira: hol fekete csuklyás papoknak tűnő fenyők között álló sipkás törpét, hol egy megzabolázhatatlan, pszichotikus vasderest, hol egy, a levelek és szellők között világló szemet láttunk talán, de mindebben aligha lehettünk biztosak. Második és harmadik ránézésre is más-más alakok tűntek fel. Észlelésünk határait folyamatosan zárták le a tárlat egyre zavaróbb körülményei, akárcsak egy battle royal videójátékban⁶ küzdenénk a látottak megértéséért és a jelentéstartalmak felfejtéséért. Ez a ránk záródó rengeteg a többi munkával kiegészülve nem csak mitikus, egybeolvadó, történelmen kívüli közegként, hanem egyéni vagy generációs kilátástalanságként is értelmezhető. A magánéleti utalások és a mentálhigiéniás felhangok eddig is a WOFT sajátjai voltak, viszont a Jinx kiállításon a sorsát összekuporodva váró zoknis, letakart lény, a hervadó virágok és a szélvédő mögé zárt Max Ernst-parafrázisból kikelő lómagzat mélyebb és személyesebb krízisről árulkodott, mint az előző tárlatok hasonló munkái. (Például az alkotók arcát egybegyúró és lézersugarat lövellő 3D nyomtatott szobor a Lair című tárlaton.) Talán túlzás ezt kijelenteni, de a WOFT ezen tárlatának egyik legnagyobb erőssége, hogy egyfajta „nemzedéki közérzet-kiállításként” tűnt fel – átérezhető és élményszerű kvalitásokkal operált szélsőségesen elemelt és mitizált jellege ellenére is. 

A WOFT teremtett világának okkult elemei általában szembemennek a kapitalizmus által diktált, megszokott gótikus szereplőkkel, amelyek a reakciós fantasy vagy a piaci logikák alapján működő ezoterikus New Age mozgalmak sajátjai: az elnyomó, kisemmiző arisztokrata vámpírral, a bosszúálló boszorkánnyal és a megalomán, sötétbe taszító démonnal (vagy ellentétével, a megváltó angyallal). Alakjaik, a testi és lelki amorfságában is kedvelhető manó személyisége, illetve a múltunk és döntéseink által ránk hagyományozott, minket determináló átkok sokkal inkább olyan szimbólumok, amelyek a világban való tájékozódásunk és megfelelési kényszereink felé mutatnak. Nem az egó, hanem a személy kitettsége és „hibái” felől mérik fel az egyént, nem hitek és félelmek eredői, elutasítják a külső erők mindenhatóságát, valamint a végletes dichotómiákat. A (neo)gót trendek meghaladásához hozzátartozik továbbá a külső nézőpontból reflektáló helyzet (a vissza-visszatérő kísértetek!) kiiktatása. Nem a tudattalan, hanem az aktuális, megtapasztalt (lelki)állapotok felől közelítenek – elhagyván az apolitikusságot és az apokaliptikusságot is. Nem utolsó sorban pedig némi humort is fel lehet fedezni az unorthodox elemek (zokni, manó, lómagzat stb.) használatában, amely már kifejezetten a (neo)gótra kevéssé jellemző kritika és önkritika eszköze.  A WOFT előző tárlataihoz hasonlóan, de sokkal letisztultabb módon szerepel egyetlen, a neonfényben fluoreszkáló felirat (RISE AND SHINE [Kelj fel és ragyogj!]⁷) a Let the Jinx Come anyagában. Ezzel a már említett, egyébként egy online szerencsejáték aláfestő zenéjéből és a Shepard-Risset-illúzió folyamatosan felfelé tartó glissandójából kevert, hiperpop számokat idéző, a teret megtöltő zenével együtt folyamatos félelmetes, émelyítő emelkedésben találjuk magunkat. Az Amerikai Pszicho THIS IS NOT AN EXIT (Nem kijárat) szavait (és a persze a Ki itt belépsz sort is) idéző parancs olyan üzenetet áraszt magából, amely csak arra tudja sarkallni a befogadót, hogy felismerje: a manók és az átkok erdejéből (legyen az generációs kilátástalanság, magánéleti krízis, szubkulturális konfliktus vagy bármilyen tetszés szerinti elveszettség) klasszikus módon, a helyes irányt bemérve kitalálni nem valószínű. Az egyetlen lehetséges megoldás, hogy a meghatározott áldozatokért cserébe fölemelkedünk.

^{1 WOFT: A név jelentése a wet (nedves) és soft (puha) szavak összegyúrása, illetve az internetes szlengben a betűszó a Waste of Fucking Time (kb. „kicseszett időpocsékolás”) rövidítése.}

^{2 Mind az FKSE-ben, mind a PINCÉben megrendezett kiállításon többen a telefonjuk vakujával megvilágítva kezdték el vizsgálni az alkotásokat, hátha azok több részletet árulnak majd el magukról.}

^{3 (wet)}

^{4 (soft)}

^{5 Amely anyagokkal, főleg a gombákkal az alkotópáros külön és közösen is gyakran dolgozik.}

^{6 A „battle royale” játékokban (mint pl. a Fortnite) több tucat vagy több száz játékos vesz részt, akik minimális felszereléssel indulnak a játék elején, majd ki kell iktatniuk az összes többi ellenfelet, miközben el kell kerülniük, hogy az egyre csak szűkülő „biztonságos területen” kívül rekedjenek. A győztes végül az utolsó életben maradt játékos vagy csapat.}

^{7 A Half-Life 2 című kult videojáték is ezzel a mondattal kezdődik.}

^{8 Az eredeti zene itt hallgatható.}

^{9 Shepard-Risset-illúzió: a hallott „dallam” egy folyamatosan emelkedő vagy ereszkedő hangsor benyomását kelti, miközben valójában nem lesz se magasabb, se mélyebb. A jelenség úgy jön létre, ha egymástól oktávnyi távolságra levő szinuszhullámokat helyezünk egymásra és játszunk le. A diszkrét hangokból álló változat a nevét Roger Shepard kognitív kutató után kapta. Az illúzió folyamatos verzióját Jean-Claude Risset zeneszerző készítette el.}