Február 24-től volt látható Horváth Gideon Myths of Vulnerability – A sebezhetőség mítoszai című kiállítása a Glassyard Gallery-ben. Április 18-án a művész Frazon Zsófiával közös vezetése zárja a tárlatot.

A Magyarországra a szokásos pár éves fáziskéséssel megérkező antropocén-hullám egyik meghatározó művészeként lépett színre a kétezer-tízes évek végén Horváth Gideon, aki ekkor még mind egyéni munkáival (mint például a No man’s land című sorozata), mind a művész/aktivista/tudásterjesztő xtro realm kollektíva tagjaként a vészjósló földtörténeti kor hazai megismertetésének alkotói intenciójával dolgozott. Timothy Morton, Bruno Latour, T. J. Demos szövegei és az antropocén irodalma a fiatal képzőművészeti mezőben többnyire az xtro realm (valamint sokkal kevésbé olvasóbarát, elitista nyelvezettel átadva Horváth Márk és Lovász Ádám filozófusok) munkája nyomán váltak ismertté itthon.¹ Ez a kvázi pedagógiai tevékenység mondhatni túlnyerte magát az utóbbi években: a katasztrófa fenyegetése (vagy divatosabban: az elkerülhetetlen csapás hiperobjektje, a klímaszorongás tárgya) olyan alapvetéssé vált, amely rengeteg alkotói praxis vagy értelmezési stratégia kiindulópontja mostanra. Ahogyan erre Horváth Gideon és az xtro realm is – direkt vagy indirektmódon, de – reagált, az antropocén problémaköre nem csak túl mainstreammé vált és inflálódott el ilyenképpen a képzőművészeti közbeszédben, de a fogalom kritikai szétaprózódása (kapitolocén, chtulucén, plantationocén, stb.) is azt eredményezte, hogy a korábban egységes trendként megjelenő keretrendszer mostmár jótékony harmatként lepi be minden művészeti gyakorlat és politikai diskurzus talaját. 

Horváth Gideon 2019 óta fejlődő és folyamatosan át-átalakuló méhviaszciklusa is rendre reflektál erre a jelenségre, többnyire más elméleti (filozófiai, kultúrtörténeti) vagy személyes síkok beoltásával, amelyek csak még viszkózusabbá teszik plasztikus, olvadozó matériáját. Az I put my hand into a beehive című, a Budapest Galériában szervezett kiállításon már az ökológiai krízis, hovatovább az apokalipszis, a civilizációs összeomlás mentális feldolgozását próbálta segíteni a modernista beidegződések elfelejtetésével. Míg a tárlat két fontos anyaga, az alumínium és méhviasz kontrasztja felelevenítette a látogatóban a nem-emberi nézőpontok ősélményét, az élő-élettelen, szerves-szervetlen binaritásokat meghaladva a műegyüttes videó alapú, többnyire üres ketreceket és kietlen állatkerti környezeteket ábrázoló munkái már az emocionális, érzelmi alapú megküzdési stratégiákat sürgették. A két évvel későbbi ISBN Galériában létrejött Faun Realness ezen a vonalon logikusan továbbhaladva a queer elméletek és a nem-heteronormatív nézőpontokat hozta mozgásba az antik mitológia kirekesztett, érzéki és buja alakján, a faunon keresztül. Akár olyan vitatható fogalmakkal dolgozva, mint a „straight looking” vagy a „passing”, a „faunizálódást” vagy pusztán a belső fejlődést pozitív, felszabadító folyamatként mutatta be, személyes és közösségi önmegvalósító reményeket is kilátásba helyezve. (Ennek legjobb példája erről a kiállításról a Álló faszú faun tekint a megelőlegezett jövőbe című munka vagy az ENA Viewing Space tetőteraszán bemutatott Kiss of the Sun című 2022-es installáció.) 

A Glassyard Gallery-ben megrendezett A sebezhetőség mítoszai olyan állomás, ahol a művész az antikizáló elemeket visszafoglalja a felvilágosodott polgári gondolkodástól és azok (eredeti?) pogány kontextusát felelevenítve visszavadítja és -helyezi őket a megszennyezett természetbe, a túlérett gyümölcsű vaskertbe. Ez azt is feltételezi, hogy Horváth Gideon világának lakói – vagy legalábbis antropomorf létezői – megfordítják a fejlődés folyamatát, a gondolkodásból visszatérnek a „szörnyű természetbe”, feladni készülnek a leigázott, meghódított területeket és orgiává züllesztenék vissza a racionalitás fájdalmát, amely csupán csak önmaga felszámolásáig és az elnyomások borzalmaiig volt képes fejlődni. Ez a természet már nem paradicsomi állapot és az átszellemüléshez (?), paradigmaváltáshoz (?), regresszióhoz (?) nekünk látogatóknak is el kell engednünk minden megszokott logikát. Ahogy az a szobrok anyaghasználatában is érződik, a mitikus és a poszt-apokaliptikus köre bezárul, a mélyidő múltja összeér a végzetes jövővel: ameddig Horváth Gideon korábbi munkáiban egymásnak feszült a természetes méhviasz és a kohók fémei, jelen alkotásokban a bronz és a színezett viasz nonszensz amalgámmá szintetizálódnak, aminek van némi ezoterikus bája is. A hermafrodita Uranus antiakademista megformáltságával minden tekintélyt magának parancsol az utolsó teremben, „a buzgó vesék forró kútjain” hormonok törnek fel körülötte, amíg lépésben tűnik el a kiállítótérből egy kentaur emberi fele. A kiállítás trip-szerű bugyogása valóban eltölti a kiállítás-látogatót anyarozsmérgezéssel, a kurátori kísérőszövegben is kiemelt nagypolgári lakásban olyan érzésünk lehet, mintha egy belvárosi pszichedelikus Metamorphoses-olvasókörön vennénk részt. Mindezek miatt pont a címben meghirdetett sebezhetőségnek találni csak igen kevés nyomát, hiszen minden víziórészlet egy-egy organikus szökésvonalként vagy féreglyukként működik, amely elvezeti, elnyeli a külvilág, a természet, a politikai és társadalmi valóság, de a budapesti képzőművészeti közeg bosszússágait is egyaránt…

Horváth Gideon: Myths of Vulnerability – A sebezhetőség mítoszai
Glassyard Gallery, Budapest
Kurátor: Páldi Lívia
2023. február 24. – 2023. április 14.

^{1 A velük egy időben a témával foglalkozó képzőművészek sorát itt nem részletezem, de többek között Trapp Dominikát, Cséfalvy Andrást, Bolla Szilviát és Kaszás Tamást muszáj megemlíteni.}