A természet lágy fenyegetése: Ökoművészeti artefaktumok Rózsa Luca Sára Heavy Chains of Sentimentalism című kiállításán

Horváth Márk

Az ökológiai válság és az antropocén olyan új természetkulturális keretet jelent életünknek, amelyre a kortárs képzőművészet is sokrétűen reagál. Az ökológiai válság elkerülhetetlenné teszi, hogy figyelmünk a bolygó felé forduljon, de ez az összpontosítás meghökkentő és zavarba ejtő a különböző perspektívák versengése okán.

Személyes, társadalmi, geológiai, természettudományos és mindeközben művészi az ember veszélyeztetettsége a klímaválságban. A 21. század elején az esztétika is egy válságban lévő ökológián belül megy végbe, így nem különítheti el saját magát attól. Mindezért az ökoesztétika kapcsán „az ökológia és az esztétikai közötti interszekcionalitásról” beszélhetünk. (1) Az ökoesztétikai interszekcionalitásban végbemenő ökoművészet így egy horrorisztikus és fenyegető közeghez fordul a maga művészi érzékenységével. Az odafordulás lágysága és az eltörlődés apokaliptikus kíméletlensége egymást kölcsönösen kiegészítve jellemzi az antropocén művészetet. Heather Davis és Etienne Turpin szerint a művészet lehetővé teszi „az antropocénnal való gondolkodást és az ökológiai válság átérzését.” (2)

Rózsa Luca Sára kiállításának középpontjában ez az ökoesztétikai interszekcionalitás nyilvánul meg, amely sajátos bibliai szimbolikájával egy szférikus és ciklikus ökológiát tár fel, amelyben a környezettani tudatosság és a művészeti érzékenység egymást kiegészítve fér meg. A fenyegető természet folyamatosan keletkezőben és eltűnőben van, be is árnyékolja a képeken szereplő emberi alakokat és sajátos biomediális keretrendszerrel ki is emeli azokat. A VILTIN Galériában látható Heavy Chains of Sentimentalism (A szentimentalizmus nehéz láncai) alkotásait vizsgálva a katasztrófának való kitettség ambivalens élménye juthat eszünkbe. A művek egyszerre testesítik meg az antropocén poszthumán időbeliségét és vezetnek be egy mitikus művészeti temporalitásba. Így a természettudományos kutatások újításaival és a történelmi, sőt mitikus emlékezet mélyrétegeivel is képes párbeszédet folytatni a kiállítás. Mint Jean-Luc Nancy felhívja figyelmünket rá, a katasztrófákkal való konfrontáció során választhatjuk azt az utat is, hogy „exponáltak maradunk” a katasztrófák számára, tehát engedjük, hogy észrevegyük, hogy észleljük vagy megéljük őket. Az antropocénban való lét nem más, mint a „problémán belüli megmaradás”.(3) Átadhatjuk magunkat a megsemmisülés képeinek, az elmúlás és a végesség drámai tapasztalatának. 

Rozsa luca sara hcos 2021 installation view viltin4

Részlet Rózsa Luca Sára Heavy Chains of Sentimentalism című kiállításából, 2021, VILTIN Galéria, Budapest

A festményeken különböző bibliai témák jelennek meg, amelyek a bűnbeesésre, az özönvízre reflektálva állítanak egy emberi alakot a megváltozott ökológia elsötétedő, mégis burjánzó természeti közegének középpontjába. Az alkotások mindvégig hibridizálják a kulturális, kvázi mitologikus szimbolikát az ökológiai válság megbomlott, fenyegető materialitásával. A festmények háttere sajátos, sötét ökológia, amely egyben össze is kapcsolja a különböző alkotásokat. Az antropocén így egy, az emberi időn kívüli mitikus temporalitásba nyúló hipertárgyként árnyékolja be az emberi alakot, aki a katasztrófának való exponáltsága ellenére mindvégig párbeszédben marad környezetével. 

A háttérből fekete faágak, a főalak körül pedig sötét növényi indára vagy életre kelt ágra hasonlító kígyó jelenik meg a Boa a paradicsomban című képen, amely az ökogótikus hazai kortárs képzőművészet egyik fontos alkotásának tekinthető. Miközben az ökogótika hatására az elmúlt években megindult a romantikának és a gótikának egy ökológiai szellemű retroaktív átolvasása, a bibliai szimbolikák és az ökológiai érzékenység sajátos ötvözése újszerű erővel hat. 

Rozsa luca sara boa a paradicsomban 2021 olaj vaszon 250 x 200 cm viltin

Rózsa Luca Sára: Boa a paradicsomban, 2021, olaj, vászon, 250 x 200 cm, Fotó: VILTIN Galéria

Az ökoművészet egyik alapvető kihívása, hogy hogyan képes megragadni az alapvetően a geológia és a földrendszertudomány felől érkező antropocén fogalmát, miközben érzékenyen reagál az ökokatasztrófa széttartó jelenségegyütteseire is. Rózsa Luca Sára alkotásaiban egy szférikus ökoművészeti megközelítés érhető tetten: erőteljes utalásaival egy kitágított természetkulturális zónát hoz létre, amelyben egyenlő aránnyal található meg a kortárs ökofilozófiai és ökoművészeti természetcentrikusság és akár több ezer éves kulturális fogalmak és elképzelések sajátos átkódolása és felülírása. A mindent elpusztító Özönvíz itt a klímaválság materiális valósága, amely miközben kitágítja a temporális skálákat, keresztül is húz bizonyos rögzült kulturális fogalmakat és koncepciókat. 

Elizabeth Parker és Michelle Poland a Gothic Nature első számához írt bevezető tanulmányukban tisztázzák, hogy az ökogótika fogalma kettős értelemben beszél gótikus természetről. Egyfelől a gótikus irodalomban és a klasszikus horrorirodalomban megfigyelhető fenyegető, szörnyszerű nonhumán erőként feltűnő természetkép árnyalására, átértékelésére és vizsgálatára törekszenek, másfelől az antropocén korszak példátlan környezeti pusztítására és a bolygó egészét átalakító antropogenikus környezeti válságra koncentrálnak, amit a biodiverzitás csökkenése, a deforesztáció, az óceánok savasodása, valamint tömeges fajkihalás jellemez. Rózsa Luca Sára alkotásain egy ilyen burjánzó, egyúttal fenyegető gótikus természet tűnik fel, amely egyszerre roskad össze a kulturális fogalmak és a túlkódolt bibliai szimbolika, valamint a környezetszennyezés materiális súlya alatt. A Heavy Chains of Sentimentalism műveit jellemző törések, repedések, árnyalatok és hangoltságok párhuzamosan mutatják be a klímaválság mindent meghatározó hipertárgyszerű metakrízisét és ezen talajvesztésből következő kreatív elbizonytalanodás számtalan következményét. Az ökológia és esztétika közötti nyugtalanító töréspontok pedig jelenthetnek új kiindulópontot a kortárs ökoművészet számára, amelyben korábbi kulturális fogalmak és koncepciók kreatív újrafelfedezése is végbemehet. Az ökogótika természetkulturális narratívája szerint az antropocénban „a bolygó, amin azt gondoltuk, hogy élünk, többé már nem létezik, és így kellene túlélni.” (4) A perspektívavesztés, a megszokott megismerési módok krízise áthatja a tárlat alkotásait is, miközben az emberi és a nonhumán világ találkozását vizsgálja. 

Rozsa luca sara vilageges 2021 olaj vaszon 200 x 160 cm viltin

Rózsa Luca Sára: Vilagégés, 2021, olaj, vászon, 200 x 160 cm, fotó: VILTIN Galéria

A Világégés című alkotás középpontjában három alakot láthatunk, miközben a háttérben a természet egésze fenyegető vörösségbe borul. Nem tudjuk eldönteni, hogy atmoszférikus gótikus és horrorszerű hangulatkeltésről van-e szó vagy pedig tényleg a háttérben látható erdő lángjait látjuk, amint az vörösre színezi az eget. A bekövetkező ökohorror előrejelzése vagy a bekövetkezett ökoapokalipszis bibliai víziója tárul vajon elénk? 

A vörös szín több alkotást is összekapcsol. Az Én és önmagam egy szelet húsként beszélgetünk egy erdőben című kép a test megnyitásán keresztül tünteti fel a fenyegetettséget és az elbizonytalanodást mint horrorisztikus materialitást. A test kifordulása, az anyagi megsemmisülés potencialitása az erdőt nem menedékké, hanem az ökológiai horror helyszínévé teszi. Az árnyas, kellemesnek tűnő szép zöld háttér előtt a vöröslő húst megpillantva sokkal inkább a horror atmoszférája kerül előtérbe, mint az emberi alakok. A temporalitás ezen szférikus összezavarása az alkotások egyik alapvető értéke, amely elbizonytalanítja a tárlatot megtekintő közönséget is. Nem megnyugvást, nem az ökokatasztrófa éteri eksztázisát vagy fenségességét adják át Rózsa Luca Sára alkotásai, hanem azt az időbeli zavart, amelyet az antropocén fogalma valójában önmagában is tartalmaz. Az alkotások egyszerre bibliai jóslatok, félelmetes víziók és a katasztrófát követően fennmaradt roncsolódott lenyomatok vagy artefaktumok. 

Rozsa luca sara en es onmagam egy szelet huskent beszelgetunk az erdoben 2021 olaj vaszon 200 x 160 cm viltin

Rózsa Luca Sára: Én és önmagam egy szelet húsként beszélgetunk az erdőben, 2021, olaj, vászon, 200 x 160 cm, fotó: VILTIN Galéria

Az antropocén artefaktumainak természetkulturális hibrid jellege legerőteljesebben az Ott kezdődsz, ahol én véget érek című sorozatban érhető tetten, amely a kulturális maradványokat megszálló és új, poszthumán élettel megtöltő burjánzó természetet, valamint a katasztrófa bekövetkeztét és a civilizáció végét bemutató maradványokat állítja izgalmas ellentétbe. A szobortöredékek, a különböző testrészek maradványai mindeközben az ökoművészet töredékes, bizonytalan jellegére is utalnak. Párhuzamosan idézik fel a keletkezést és az elmúlást, a teremtést és a megszűnés apokalipszisét. Donna Haraway az antropocént a gyász egy olyan formájával asszociálja, amely a közös életet és a közös meghalást állítja középpontba. (5) 

Rózsa luca sára ott kezdodsz ahol en veget erek ii 2021 egetett keramia buza fold valtozo meret 8 viltin

Rózsa luca sára ott kezdodsz ahol en veget erek ii 2021 egetett keramia buza fold valtozo meret 4 viltin

Rózsa Luca Sára: Ott kezdődsz, ahol én véget érek II, 2021, égetett kerámia, búza, föld, változó méret, fotó: VILTIN Galéria

Az Ott kezdődsz, ahol én véget érek sorozat a kiállítás képei által megalkotott szférikus, sötét ökológiát a poszthumán kezdet lehetőségével egészíti ki. A Heavy Chains of Sentimentalism alkotásait sajátos ambivalencia jellemzi, ami árnyalja a képek túlkódolt szimbólumhasználatát. Az ökológiai válság és a tömeges fajkihalás korában az emberiség nyomait értelmezhetjük mint „a vég jeleit”, amelyek felvetik az „utolsó ember spektrális alakját.” (6) Azonban ez a vég és az utolsó ember alakja kísérteties módon megduplázódik az antropocénban és Rózsa Luca Sára alkotásaiban. A törmelékjellegű, töredékes „vég jeleit” az emberi civilizáció hagyta maga mögött, azonban a kiállítótérbe lépve mégis az ember pillantja meg ezeket a nyomokat. Az Ott kezdődsz, ahol én véget érek alkotásai kapcsán egyfelől beszélhetünk a nyomhagyóról, a kihalást és az ökológiai katasztrófát a kőzetekbe bevéső utolsó emberről, aki még erőteljes technológiai hatalmánál fogva a pusztulás lenyomatait hozza létre, másfelől viszont feltűnik a színen az utolsó utáni ember, a vég bevésődését követő, kísértetszerű gyenge és torz alak, a képzelőerőnkben is ott rejtőző, „alig látható jövőbeni geológus”, aki a kihalás és elmúlás „jeleit fogja olvasni” (7) – a „csontjainkat, műanyagainkat, bányászati nyomainkat”. (8) A spektrális jövő és a végleges eltűnés lehetősége hatja át a kiállítás alkotásait. Egy olyan ökoesztétikai praxis ambivalens feltűnéseivel találkozhatunk, amely egyszerre vesz részt a nyomhagyás művészetében és törli el a vég képeinek megidézésével az emberi létezés keretrendszerét. 


1 Malcolm Miles: Eco-Aesthetics. Art, Literature and Architecture in a Period of Climate Change. London etc., Bloomsbury Academic, 2014, 2. o.
Art in the Anthropocene. Encounters Among Aesthetics, Politics, Environments and Epistemology. Szerk. Heather Davis – Etienne Turpin. London, Open Humanities Press, 2015, 3. o.
3 Steve Mentz: Break Up the Anthropocene. Minneapolis, University of Minnesota Press, 2019, 7. o.
4 Elizabeth Parker – Michelle Poland: Gothic Nature: An Introduction, 1. In: Gothic Nature. New Directions in Ecohorror and the EcoGothic, Issue One, 2019. szeptember, 1–21. o.
5 Donna J. Haraway: Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene. Durham – London, Duke University Press, 2016, 39. o.
6 Kathrin Yusoff: Anthropogenesis: Origins and endings in the Anthropocene. In: Theory, Culture & Society, 33(2), 2016, 3. o.
7 Yusoff 2016, 3. o.
8 Yusoff 2016, 4. o.