Párizs egyik első északi külvárosában, Aubervilliers csatornapartján egy többszintes placcon két-három hetente feltűnik néhány objektum, néha performansszal kísérve. Kivéve, amikor fel sem tűnik, mert olyannyira beleillik környezetébe. A néhány objektum gyakori feltűnésének neve is van: Thundercage.

Ez egy egyszerre efemer és energikus vasárnap délutáni kiállítás egy ketrecszerűen elkerített területen, amely minden alkalommal két művész munkáját mutatja be. Egy részben elmélyülős művészeti, de nagyobb részben közösségi esemény barbecue-val és a fluktuáló nézők mellett törzsvendégekkel. A közönség közösség, amely nagyon sok helyiből, aubervilliers-iből áll, és családok is visszajárnak. Az esemény pontos ideje sehol sincs meghirdetve, legfeljebb pár kedvcsináló képpel találkozhatunk az Instagramon – mindez többek között azért történik így, mert a főszervező lényegesnek tartja, hogy ha valaki először érkezik az eseményre, előtte felvegye vele a kapcsolatot. 

Romain Vicari, Párizsban élő kortárs művész három éve, 2019-ben alapította az eseménysorozatot, amelynek ma is ő a főszervezője. Már a párizsi képzőművészeti egyetemen (École nationale supérieure des Beaux-Arts de Paris) töltött évei alatt is leginkább a köztér művészeti kihívásai érdekelték. A szintén Aubervilliers-ben található Le Houloc kollektív műteremház és kiállítótér tagja, így atelier-jébe menet nap mint nap elsétált a Thundercage helyszíne, vagyis ahogy magát definiálja, artist-run nonspace-e, kiállító nem-helye (Marc Augé) mellett. A helyszín régebben mozgatható autóshídként szolgált, a placc különböző felületei még ma is erre emlékeztetnek. Az épületekben még mindig a közeli zsilip motorja működik, hangjára könnyen fel lehet figyelni egy-egy esemény alatt. A Thundercage bőséges gyűjtése egy körülírható trendnek. A meghívott alkotók világa destruktív burjánzásában meglepően egységes: elsősorban mindegyik vad (a fauve-oknál is vadabb, már-már sauvage). Torz és debil, ragasztott és talált (objet trouvé) elemeikkel a trash art, a bad painting, a poszthumán gótika és dark irányzatok következményei. Könnyen meg lehet ijedni tőlük, ha az arra járó nem tudja, hogy műalkotások. Műalkotástól pedig sajnos nehéz megijedni. De a kiállításon véletlenül átutazóknak mégis megvan az esélyük az ijedtség fenséges állapotának elérésére, hiszen a kiállítás olyannyira beleolvad saját közegébe, olyannyira térspecifikus, hogy gyakran elemévé teszi az esőt vagy a szelet is. 

Ha feltételezzük, hogy a Thundercage műalkotásaira a ready-made koncepciója is hatással volt, akkor könnyen adja magát, hogy helyszínét, környezetét ready-space-nek hívjuk. Talált hely, ami adja magát, hiszen a helyszín állandó, és állandóságának ketrecét próbálja folyamatosan szétfeszíteni. Például lehetséges nézőpontjaival. A kiállításokat és a performanszokat nyilván végtelen, de legalább ötféle nézőpontból lehet megfigyelni: a ketrecen belülről, a ketrec nyitott oldalán a felüljáró aljáról, a felüljáró alatti részről, magáról a felüljáróról, illetve az ezekkel ellentétes oldalon található, a csatornába benyúló betonszigetről. Egy-egy szeánsz nagyon laza keretetk között zajlik, bárki bárhonnan nézheti, így el lehet játszadozni új szemszögek felfedezésével. 

A korábban körülírt, a Thundercage eseményein kiállított műalkotások egységesnek tűnő vad stílusa az aubervilliers-i csatornapart indusztriális látványával és szétgraffitizett sétányával is szerencsésen találkozik. A párizsi külvárosokhoz hűen itt is sokkal nagyobb szabadsága van az utca művészetének, a graffiti mellett például a mozaiknak is, mint a klasszikus haussmanni kerületek utcáin. A sétány elejére nagyjából másfél hónapja, október elején darus kocsi segítségével fújták fel a Street Art Avenue feliratot, de a több külváros önkormányzatának támogatását is tömörítő projekt már évtizedek óta színesedik. 

A párizsi graffitikultúra olyannyira virágzó, hogy rengeteg „graffes” költözik az urban art (városi művészet) ezen olvasztótégelyébe csak azért, hogy interkulturalitásából inspirálódjon. Vagy csak, hogy megörüljön annak, ha egy ismerőse „tag”-ét látja a tűzfalon vagy a turkáló próbafülkéjében. De egy saját hátrahagyott nyomot is bizsergető lehet viszontlátni. A „tag” egy pszeudonim vagy pedig állandó szókapcsolat: egyfajta aláírás, amely a falra helyezéssel és specifikus, egyedi stílusával grafikai identitást fejez ki. Ezek a feliratok távol állnak a kortárs művészet fogalmaitól; Pierre Bourdieu meghatározásával magyarázva, sokkal inkább a graffiti-„mező” belső dialógusában esszenciálisak, laikus szemnek nehéz is kiolvasni őket. A szó, amelyből a graffiti kifejezés ered – az ógörög „graphein” –  írást jelent; a graffiti és a „tag” ehhez a konnotációhoz teljesen hű maradt, abból a szempontból is, hogy a „graphein” ábrázolást is, ideogrammák használatát is jelentette.1

A „tag”-ek jelzik, hogy ki merre aktív. A kortárs művészet eszközrendszerén belül leginkább a műalkotást készítő nevét, a mű címét és a műleírást tartalmazó táblához hasonlítható, vagy esetleg a kiállítók listájához és a galériák által reprezentált művészek névsorához. Ebben a világban is nagyon fontos az alkotó neve, tehát a mű brandje. Sőt itt a névnek elsősorban belsős jelentése van, hiszen a „magasművészettel” ellentétben sok graffitiművész nem szeretne híressé válni, vagyis hogy de, azonban kizárólag a saját közegén belül; a külvilág elől inkább bujkál. A „tag” még ennél is jelentéstelibb: a „graffesek” egymást is tudják értékelni vele. Ha ráírnak egy társuk képére, akkor nemtetszésüket, közömbösségüket fejezik ki, viszont ha tisztelik, érintetlenül hagyják. A „graffes” hierarchia tetején álló „king” művét például sosem fednék le egy másik művel, míg egy „toy”-ét valószínűleg le fogják. Ezért is fontosak az aláírások: ha a technikából nem elég egyértelmű az egyén ranglétrán betöltött szerepe, akkor a nevéből kiderül. 

A „tag”-ekben nagyon erősen megjelenik a művészet mozgatórugója: a jelhagyás a világban, az emlékezet vélt súlya. Mint amikor egy kirándulóhelyen a kilátótorony fájába véssük a nevünk. Az sem véletlen, hogy a „fitti” leginkább nagyvárosokban terjedt el, hiszen itt bújik elő a legerőteljesebb vágy, hogy az egyén ne vesszen el az egyformaság masszájában. Alapvető ok és cél nélküli kényszeredett írások ezek, sziszifuszi munkák, főleg, ha arra gondolunk, hogy a feliratokat gyakran lefestik vagy lemossák. 

A „tag” egy változata a „throw-up” vagy másképp a „throwie”, amely már nemcsak vonalakból, hanem az azt kitöltő színből is áll. A "tag"-hez hasonlóan ez is egyedi stílussal rendelkezik. A graffiti tipográfiai kísérletek sokasága, ám kiváltak belőle állandó motívumok, mint például a buborékbetűs „bubble style”, amelyet a dinamikus, íves, sokszor már-már absztrakt, átfedésbe kerülő tipográfia jellemez.

Van, aki „tag”-eket „ír”, de sokan vannak, akik figuratív vagy akár teljesen lírai, absztrakt látványokat hoznak létre. Ezeket „szett”-nek, „mű”-nek nevezik, és ha betűkről van szó, akkor sokszor úgynevezett „wildstyle”-ban jelennek meg, amelynek jelei cifrázottak, például 3D-sek, és teljesen az alkotótól függő egyéni stílusuk van. A graffiti különböző elemei között nincsen hierarchia, van, aki sosem fest "wildstyle"-t, mert nem érdekli. Az elismerés nem egy mű komplexitásában rejlik. Sőt, ez a legtöbb esetben hátrányt jelenthet, mert  könnyebb elrejteni benne a hibákat. A műveket gyakran egy-egy adott keretbe is foglalják ezeket, nagyon gyakoriak például az üzletek rolóin vagy a kamionok oldalain a teljesen kitöltött, téglalap alakú, festményszerű képek. De abban is felfedezhető a jelenség közeledése a kortárs művészethez, vagyis a graffiti egy részének illegalitásból kilábaló normalizálódása, hogy egyre többször jelenik meg intézményesült formája önkormányzati támogatások, magánmegrendelések nyomán, fesztiválokon, biennálékon vagy kiállításokon. Éppen most nyílt például az urban art elmúlt hatvan évét bemutató kiállítás a párizsi városházán. 

A művészeti szakirodalom ezt a korszakot már posztgraffitinek nevezi, utalva arra, hogy a graffiti legitim formája meghaladja eredeti fogalmát. Először egyének kezdtek el "írni", majd egy már félig intézményesült forma, a kollektívában, „crew”-ban gondolkodás is kialakult, hiszen könnyebb és gyorsabb is együtt alkotni titokban. Természetes következményként pedig a „gang”-ek közötti versengés is a belső hierarchia része lett. Persze, az intézményülési törekvések sosem tudják magukba foglalni az illegális, gyakran vandalizmusnak tartott „firkász”-ságot, ami – míg világ a világ – ezekkel párhuzamosan fut. Talán mondhatni, hogy az egyetlen állandó lázadó művészetként, amely nemcsak eszmei, hanem egzisztenciális szinten is állandóan kockázatot vállal. 

Az is változó, hogy némely graffitis művészként gondol magára, mások pedig nem – hiszen sokakat egyáltalán nem művészeti megfontolás, hanem szocializáció vezet el idáig; nem véletlen az sem, hogy gyakori a művek társadalmi tematikája. A street art megnevezés, amely a graffiti „magaskultúra” felőli fogalmi bekebelezését implikálja, szintén megkérdőjelezhető, pont azért, mert egy másik kultúra döntéséből ered, és ezzel a graffiti művelői nem mindig értenek egyet. Rengeteg más, többé-kevésbé működő megnevezése is létezik, például a korábban elterjedt writing, fancy writing, vagy a szintén a képzőművészet felől érkező subway art és aerosol art.

A graffiti történetét egyébként az 1970-es évek elejének New Yorkjához szokták kötni, de a „taggelés”, a style writing már az 1960-as évek Philadelphiájában elindult. A képzőművészet által elismert leghíresebb alakja Jean-Michel Basquiat, akinek a „tage” SAMO volt, és akinek életmű-kiállítása éppen a bécsi Albertinában látható. Európai fővárosai Berlin és Párizs lettek, de nem ámítás azt mondani, hogy globálisan ez a legelterjedtebb művészeti forma, Tokiótól az arab világon át minden nagyvárosban természetes. Erre kiváló példa az Invader jól ismert, a világ számos településén látható mozaikjaiból létrejövő összefüggésrendszer.Romain Vicari, a Thundercage főszervezője is ebből a közegből érkezett. Tinédzserként – mielőtt a képzőművészeti egyetem miatt 2009-ben Párizsba költözött volna – a pezsgő brazil szcénában, São Paulóban „firkált”. Vicari jelenlegi installációi és sajátos univerzuma nem meglepő módon beleillenek a Thundercage-stílusba. Tárgyai elsőre össze-vissza, mániákus ragasztgatásnak tűnnek, de életművében elmélyedve megmagyarázhatatlan összhang jön létre a befogadó elméjében. Képein, valamint térbeli kollázsként működő objektjein bogarakkal és más élő vagy már halott elemekkel is találkozhatunk. Aubervilliers-ben lakik, és a műterme is ott van; egyáltalán nem jeligeszerűen, de úgy tűnik, hisz a lokális kultúrában.  A Thundercage-t és a graffiti kalligráfiáját, illetve ezek terét, például az aubervilliers-i csatornapartot, de akár egy egész várost is fel lehet fogni könyvként és rejtvényként, amely folyamatos játékot nyújthat befogadójának. Az utcai jelek fejtegetése könnyed szórakozással, a találás örömével kecsegtet.

^{Jegyzetek:
1 Christophe Genin (2016): Le street art au tournant. De la révolte aux enchères. Les Impressions Nouvelles, Paris.
2  Anna Wacławek (2012): Street art et graffiti. L’univers de l’art. Thames & Hudson, Paris.}

A cikk tartalmát február 19-én frissítettük.