A Budapesten született Frey Krisztiánt itthon a magyar neoavantgárd művészet, valamint az Iparterv-nemzedék alkotójaként, nemzetközi viszonylatban pedig a korai computer art pionírjaként tartják számon. 1970-es Zürichbe költözéséig a külső, nyugati hatások hiányában önállóan, a szkriptuális- és gesztusfestészet keretein belül alakította ki festői eszköztárát, de elmozdult a monokromitás irányába is.

“Így hát elkezdenek rajzolni, festeni vagy plasztikusan megformálni imaginációikat, a nők pedig néha szőttest készítenek. Egyszer vagy kétszer az is előfordult velem, hogy nők eltáncolták nekem tudattalanjuk alakjait. Természetesen ezek írásban is kifejezhetők.” 

- Carl Gustav Jung

Sajátos kézírásos, non-figuratív, absztrakt expresszionista jellegeket is magán viselő alkotásai bár megtalálták közönségüket a hazai undergroundban, illetve a korszak legfontosabb tárlatain kerültek bemutatásra – többek között a 1968-69-es Iparterv-kiállításokon is szerepeltek – a művészi szabadság hiánya és a “szabadon festés” vágya mégis végül külföldre vezérelték. A svájci emigráció éveiben egyfelől kalligrafikus esztétikájának továbbfejlesztésén dolgozott, de megismerkedett és egy rövid ideig kísérletezett a kor számítógépeinek pixellehetőségeivel is. A Ludwig Múzeum, folytatva a hatvanas-hetvenes évek kiemelkedő, absztrakt művészeinek áttekintő bemutatását, az egész Frey-életművet igyekszik felvonultatni. 

Leginkább a felgyülemlett gondolatok levezetése, egy végtelen közlésigény, egy befejezhetetlen küldetés kényszeres újbóli nekifutásai juthatnak eszünkbe, amikor a közel kétszáz munkát felvonultató kiállításon egyszerre láthatjuk Frey Krisztián alkotásait. Mintha valaki mindig ugyanannak a kézírásból épített katedrálisnak ment volna neki újra és újra, ami egyszerűen túl komplex, túl hatalmas ahhoz, hogy kiférjen az alkotás csatornáin. Művészek jegyzetfüzeteibe belelesve vagy múlt századi írók kéziratait, letisztázatlan leveleit vizsgálva találkozhatunk csak ehhez hasonló képi érzetekkel. A komplex gondolatok, nevek, számozások, dátumok, rövidítések, ábrák, alakok kontraproduktív módon éppen, hogy nem képesek átadni a kívánt információmennyiséget, az üzenethalmaz feloldódik a jelek, egyszer-egyszer felismerhető magyar vagy német szófoszlányok burjánzásában. Nem látjuk tisztán magát a rendszert, de monumentalitását felismerjük és ezen megismerhetetlen zajos és gigászi jellegben van valami rémisztő: csak kényszergondolatok vezetnek kényszercselekvésekhez. Milyen visszatérő, betolakodó (patogén?) gondolatok próbálhattak kifejezésre jutni a képeken Frey Krisztián grafomániájának nyomán? 

E megismerhetetlen, kaotikus és tagadhatatlanul zaklatott világ mégis korlátoktól mentesnek tűnik, intellektuális zabolázatlansága és frissessége szimpátiát kelt, amit akár a művész autodidakta mivoltával, de a matematikai, kiterjedt szisztémák iránti érdeklődésével is magyarázhatunk. Sőt, egy rövid periódus erejéig még nyugvópontra is képes volt érni Frey sziszifuszi struktúrája. Az ún. “Rákosligeti”, fehér-monokróm képciklus munkáiban a tisztító elfojtás és a tempó megakasztásának ellentaktikáival találkozhatunk. A feliratok minimalizálódnak, a táblák letörlésre kerülnek – a pszichés “hard reset” elkerülhetetlen. Ezen átmeneti alkotói időszak, szürkés opálos színeivel, megritkult szótárával és reliefes megoldásaival mégis a kiállítás leginkább elmélyülésre alkalmas munkáit adja. A hetvenes évektől az utolsó, hajtogatott képekig eljutó korszakáig még inkább csak mélyebbre jutunk a hullámzó intenzitású írásképek és a posztmodernt integráló szövegrészletek és utalások labirintusában. A tárlat címe, – {SCRIPT:ABSTRACT}: Frey úr ír –  úgy érezhetjük, arra tesz kísérletet, hogy a több évtizedet felölelő munkákat egy közös kontextusba rendezze, miszerint az íráskényszer, a grafománia, a gyakran már-már misztikus révületek vagy a dadaista automatikus versek kiolvashatatlan írásképződményeit idéző technikák mondhatni egyenesen elvezethetnek a nyolcvanas évek eleji munkákhoz: a szoftveres programparancsok, az informatikai kísérletek által létrehozott elektronikus képekig, hiszen azok is a (kódolt) írásbeliség által létrejövő vizuális alkotások. Ennek az összeköttetésnek némiképp persze ellentmond, hogy Frey Krisztián oeuvre-jében ezen computer art munkák inkább egy átmeneti, kísérletező korszaknak a termései, amelyeknek nincsen a későbbi életműben konkrét mediális vagy esztétikai folytatása. Másfelől, aki már valaha próbált elsajátítani bármiféle programozási nyelvet, tudhatja, hogy a kódok nem hagynak (természetükből adódóan nem hagyhatnak) teret az improvizáció vagy az intuíció szabad gesztusainak. Talán a programozási nyelvek kvázi szándékos elütésiből létrejöhetnek expresszív torzulások, de a klasszikus értelemben vett glitch mindig a kód valóságának szempontjából nem megmagyarázható hiba, félreműködés. A korában úttörő computer-es művek ilyen formában inkább állnak közelebb a monokróm képekhez a maguk bináris rendezettségében, mintsem lennének az absztrakt expresszionizmus digitalizált formái. 

A digitalitásra, valamint a posztmodernre utaló, enyhén félrevezető vagy eltérítő cím ellenére egy meglepően egységes és konzekvensen végigvitt alkotói szemléletmóddal találjuk magunkat szemben, amely nem mentes az új utak keresésétől vagy a kísérletezéstől, de nincsenek is benne nagy kilengések, csupán variációk ugyanarra a folytatólagos indíttatásra, esetleg annak leküzdésére. A kiállítás leafletjében említésre kerül, hogy a kilencvenes években Frey élete utolsó időszakát mély depresszióban és a már formálódó virtuális valóságok révén létrejövő “mesterséges Istenen” gondolkozva töltötte. Ez az elejtett információ felerősítheti azt az érzetet, hogy az egyes munkákat vagy az egész életművet a lelki (félre)működések kontextusa felől vizsgáljuk. Vannak gondolatok, amelyeket már nem lehet se kiírni, se kifesteni magunkból.

{SCRIPT:ABSTRACT} – FREY ÚR ÍR
2022. JANUÁR 21. – MÁRCIUS 20.
Ludwig Múzeum, Budapest
Kurátorok: Einspach Gábor, Rieder Gábor