Nekem a helyek Budán vannak, mégsem ismertem eddig a longtermhandstand galériát. A fölszinten szépen felújított kiállítási tér, Reigl Judit képeivel a hófehér falon („Appendix”), az emeleten Brückner kiállítása. Maga az épület is natív installáció, vagyis úgy, ahogy van, értelmezhető.

A villa mögött gulácsys buja hegyoldali kert, előtte az utca puszta túloldala a Déli vasútpálya enyésző egzisztenciális tereinek mélyébe zuhan. Ide néz ki az emeletről a seszínűvé barnult hullámos tapéta, az ódon konnektor és radiátor, a súlyosan tornyosuló kristályos üvegcsillár, a vedlett ajtó-ablak. Nyomott és áporodott közép-európai középszer.

Soha jobb beágyazást Brückner János festményeinek, a Magyar emberek tevékenységeinek. A képekben semmi kontrasztanyag, csak átvilágítják és kiáltóvá teszik az alapbajt. Valami nagyon nincs rendben a kamerába mosolygó szovjetarcú férfiakban (Fődíj). Előttük egykori menzai préselt kartontálcán két formátlan halom, közelebbről két oszladozó koponya. Végül is a Mészáros utcában vagyunk. 

A Kinek a nagypapája? tárgykompozícióban a gatya és ing a székről egy tagjait vesztett asztalra dobott katonafotókon mélázik, csupa macskát simogató, mosolygó egyenruhás fegyveres. Valóban csak nagypapák, nem napjaink szégyene? Miattuk vizionálom a tálcán kínált koponyák hátterébe a Fekete-tengert.

Milyen egyszerű lehetne pedig az alaprend: Tej, kenyér, 20 deka párizsi, a hátsó, kisablakos, nyomasztó lyukszobában. A nevető pár arcát kiette a villanófény, ahogy a boldogságot szembelőtte.

A képek egységesen az ötvenes évek floridai képeslapjainak szivárványos színvilágát idézik meg. A sarokba merőlegesen belefelezett Évnyitón a közönség nem látszik, csak a szónok, a direktor, vagy diktátor, de a ház falán baljósan málladozik egy jel. Folytatása, vagy társképe a Versmondó, amelyen emberfejű törpék és farkasfejűvé szétfolyt úttörők sem bírják tartani a kép fél súlyát a versből a falra felkenődött lebegő kísértet elenében.

A Judit és Holofernesz a Dunánál két félből álló képet más tárlatokon puszta fal szokta ketté szabni, de a hullámzó tapétán nem mutattak volna jól kettőbe szabva a vízparton nevető alligátorral pózoló nyakékes fürdőző hölgyek. Reklám vagy örök családi emlék, ki tudja.

Az ablaktalan fürdőszobában a kádon mosódeszka, rajta monitor, távirányító a vécépapírtartóban. Az Örökség hat videója valós vagy kreált beszámoló, vagy inkább leszámoló az ősökkel. Nagyapa, nagymama, apa, anya… egy-egy epizód elhazudott múltunkból. A történetmesélés, a privát kortörténet nagy áramába illeszkedő magyarmesék ezek a létező szocializmus abszurdjáról, amihez csak a valóságot kell pontosan, részleteiben megragadni. 

A részletekből és homályból visszaperelt történetek nem videók, nem képsorok, hanem klasszikus avantgárd montázsok, olyan képekből, amelyek önálló fotókompozíciók. Ezeknek az alapelemeknek a geometrikus beállítása elidegenítő, de egyben esztétizáló távolítási gesztus: a művész recitáló hangja a túlvilágba küld rokoni üzenetet, de már a hűvös jövőből szabja, ollózza össze, amit lát és láttat. És a szavak is fontosak: az egykor dugdosva olvasott „Új Ember” katolikus hetilap nem a tiltás miatt végzi tűzben a nagymamánál. A magyarázat abszurditása az angolul „New Human” metaforikus címet a földbe döngöli.

A záró videó („It’s OK”) egy árnyékon gyakorolja a gyász, a fájdalom, a sírás megfelelő pózát. Úgy alakult, hogy pár nappal később kitekert testhelyzetben egy tepsin betoltak egy MR készülékbe, ahol válogatott gondolatokkal próbáltam a fájdalmat távol tartani. Annak felidézése után, kiknek és hogyan volt sokkal rosszabb a világtörténelemben, a sírás megfelelő pózán kezdtem töprengeni. Az előre hajlás szögét próbálgató árnyék, semmi kétség, meggyőzőbben nézett ki, ha csak enyhén hajolt előre, nem roskadt magába, vagyis tenyerébe, ahogy szemét elfedte. Amint kitoltak, azonnal szememre szorítottam mindkét tenyeremet, ami megnyugvást hozott, amiért hálásan gondoltam az emberi dolgokat megfelelő szikével gyógyító Brückner Jánosra.

Brückner Jánossal úgy ismerkedtem meg, hogy egy riportfilmjében saját szemléletét pontosan azokkal a szavakkal írta le, amelyeket 1928-ban az orosz abszurd kiáltványában Danyiil Harmsz megfogalmazott. Harmsz szövegei (is) olyan időben születtek, amikor a realitás maga vált abszurddá. Szigorú és pontos logikával jutott el a logika felszámolásához. Ő is a filozófia és paródia borotvaélén táncol, és megérkezik ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs tovább.

Az abszurd olyan életszemlélet és irodalom, ahol már nem található érték. Mindegy, hogy valami komikus vagy tragikus, hiszen e kettő ugyanazzá válik. Míg a groteszkben még katarzist hoz létre keverésük, még érezhetjük a tragédián felülemelkedő nevetés reményét, az abszurdban a kapuk becsapódnak előttünk.

Brückner János aktualizálja a velünk élő abszurdot, szinte megtanít arra, hogy észre tudjuk venni. Klasszikus oktató gesztussal, szelíd nevetéssel rámutat a múltban, de bennünk is élő, belénk ivódott, és újra köröttünk ólálkodó kegyetlen abszurdra.

A galéria épületének telkén 1896-ban Dávid Károly és fia dobozgyára működött, aki egy évvel később „szándékolt fészer felállításának engedélyezése iránti kérelmet” nyújtott be. 1924 nyarán a házban Péteri Róza cseléd lúgkőoldattal megmérgezte magát. 1928-ban innen, „alkalmaztatása helyéről eltűnt Szilágyi Róza 21 éves háztartási alkalmazott”. 1942-ben már az árja Orczy Miklós báró, Eternit művek lakott itt. A Budai Dobozgyárban az 1960-as években iskolai kommunista szombatokon dolgozhattam. Alig tíz éve még értelmi fogyatékos gyerekek napközi otthona volt itt, Szivárványország néven.

Brückner János: Magyar emberek tevékenységei
Longtermhandstand, Budapest
2023. szeptember 15. – 2023. november 16.