Művészetelmélet jogi értelemben

Ilosfai Márton

Mindenki művész, aki valamit létrehoz – gyakorlatilag ez a felfogás él a mai köztudatban, viszont az erről szóló vita folyamatosan zajlik, és még mindig aktuális a kérdés: mi a művészet? Hogyan keletkezik a (mű?)alkotás? Ki számít ténylegesen művésznek és legfőképp: ki dönt erről? – Jogilag.*

Miért nincs a művészetnek definíciója?

A művészet szabadságát a véleménynyilvánítás joga védi, ezért nem lehet korlátozni egyetlen definícióval – és így esztétikai szempontokkal sem. Tehát a védelem tárgya a saját mondanivaló. Ez az oka annak, hogy a védelem a korábbiaktól eltérő, új műfajokra is kiterjed, tartalomtól és formától függetlenül. Ahhoz, hogy valami műalkotás legyen, jelentést kell hordoznia. Az anyagi tárgy tulajdonságai közül azokat kellene észrevenni, amelyek közvetítik ezt a jelentést. (Ez nem könnyű, mert elvileg minden megjelenési formát vissza lehet konvertálni jelentéssé, így viszont mindent művészetnek lehetne címkézni.) 

A biztosítékot a művészettörténeti kontextus jelenti. A kontextus magyarázata által válik az alkotás létezése és sorsának alakulása „számonkérhetővé”. A művek „művészeti mezőben” mozognak. Az újító művésznek elvileg el kell helyeznie magát a művészeti mező történetében lezajlott összes korábbi újító kísérlethez képest. A kontextus ellenőrizhetőségének záloga a magyarázatok egymásra épülése, logikai kapcsolatuk; ebből következően a logikus magyarázat a mű létezésének bizonyítéka. Az újonnan elfogadott magyarázatokat aztán mindenki használhatja, kiindulhatnak belőlük és építhetnek rájuk. 

Művészet és esztétika kapcsolata

A mai képzőművészet inkább az intellektuális válaszokkal kapcsolatos. Ugyanis az esztétikai ítéletek és a művészet határai (határai = definíciója) között nincs szükségszerű kapcsolat. Emiatt létezhetnek olyan műalkotások is, mint Duchamp ready made-jei. Ettől függetlenül az esztétikának is a jelentést kell támogatnia. A tartalomból kiindulva kell tudni levezetni, hogy miért úgy néz ki a mű, ahogyan kinéz, vagy fordítva, a kinézetből kell következnie a jelentésnek – különben a mű csak dekoráció („szabad szép”). Közvetett módon erre épül Arthur C. Danto elmélete is, aki Duchamp antiesztétikus műveire hivatkozva nem tekinti az esztétikát a művészetdefiníció részének. Ezt George Dickie saját „intézményelmélet”-ével bővítette ki, mely elmélet szintén összhangban áll a joggal. 

A DickieDanto-elmélet: 

Adott egy hipotézis: tegyük fel, hogy valami műalkotás. Ezután a következő kérdések kerülnek előtérbe: mikor készült (kontextus – nem csak az időpontot jelenti); miről van szó (téma); mit jelent (mondanivaló); miért készült (motiváció); milyen társadalmi és művészeti párbeszédhez járul(t) hozzá (hatás). Ha egy megfelelő tekintéllyel rendelkező személy (vagy szerv) igazolja, hogy a feltett kérdésekre jók a válaszok, az létrehozott produktum elismert művészeti alkotás lesz.

Tehát a művészet a „rendszer” értelmezési tevékenységétől függ. A „rendszer” szakértők – kritikusok, gyűjtők, művészettörténészek, képzőművészek, producerek – hálózata, akik meghozzák a döntést, hogy mi az elismert művészet és mi nem az. A döntések okai és igazolása lesz az az elmélet („érthető bizonyíték”), ami végül beilleszti a művet a művészet világába, és megakadályozza, hogy eltűnjön. Enélkül az elmélet nélkül valószínűleg nem is lehetne művészetnek tekinteni az adott produktumot. 

Tudomány és Művészet

A államnak nincs kompetenciája a művészeti érték megítélésére, így csak azt határozza meg, hogy kinek az ítéletét fogadja el törvényesen: az Alaptörvény X. cikk (3) bekezdésének 2013. április 1-jétől hatályos negyedik módosításában a tudomány és a művészet szabadságát egyenrangúan kezeli. Tehát az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdésének analóg értelmében „a művészeti érték megítélésére kizárólag a művészeti szakma jogosult”. Ez azért lényeges, mert a művészi alkotás valójában a művészi érték eldöntésekor keletkezik. Dickie is ezt állítja – ez a döntés esztétikai szempontból szintén nem lényeges (ahogy a művészet definíciójának sem része – Danto vélekedése szerint), alkotmányjogi vonatkozásban viszont jogi ténynek minősül. Az Oxford Dictionary szerint a ’művészet’ szó jelentése: „az emberi kreatív készség és képzelet kifejezése vagy alkalmazása, jellemzően vizuális formában” – a szótár hasonlóképp definiálja, mint a jog: úgy írja le, hogy mégsem írja le. Valójában ez nem a „művészet”, hanem a „műjelölt” leírása.

A jog műjelöltje

A szerzői jogvédelem akkor jön létre, ha a mű legalábbis minimális kreativitást mutat (a tudatosság látszatát kelti), fizikai formában rögzítve. Magyarországon a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala állapítja meg, hogy mit lehet levédeni: a már nyilvántartásba vett alkotásokat nem helyettesítheti új mű, és jogi környezetben is egyértelműnek kell lennie, hogy mi a védelem tárgya. Például egy gyerekjáték alkatrészeinek szimpla listaszerű felsorolását nem védi szerzői jog, viszont a játék összeszerelésére vonatkozó utasításokat talán már igen. Tehát a szerzői jog a szerkezeti elrendezést védi, vagyis a kombinációt.

A mű mint kombináció: az eredetiség fogalma 

A műnek eredetinek is kell lennie. A szerzői jogban az eredetiség azt jelenti, hogy a művet a szerző hozta létre, tehát az nem hamisítvány. Az egyediség nem elvárás, és a minőség sem meghatározott a törvényben. A hasonló, de önállóan, egymástól függetlenül létrehozott művek külön-külön szerzői jogi védelem alatt áll(hat)nak. Logikai értelemben eredeti, új ötlet nyilván az lenne, ami semmi másra nem vezethető vissza – ilyet viszont lehetetlen létrehozni. Ennek az az oka, hogy a kreativitás nem vákuumban keletkezik, hanem a múltra épül. „Az intellektuális kreatív tevékenység részben származékos. Nincs olyan, hogy teljesen eredeti gondolat vagy találmány. Minden az előző gondolkodók által épített elemeken áll.” A mű kombináció: csak a kombináció lehet új, de a kombináció alkotóelemei nem. Valójában minden mű részben származékos. Ennek megfelelően hivatkozás a meglévő művekre, a „kölcsönzés” és átalakítás folyamata elengedhetetlen az expresszív és kreatív tevékenységhez, mivel nem létezik semmiféle olyan dolog, ami teljes egészében új. 

A szerzői jog az alkotómunka motiválása érdekében „jutalomban” részesíti a szerzőt. De a szellemi tulajdon monopolizálása leblokkolja a kreatív folyamatot, mert akadályozza a referenciális elemzést és a régi művek által inspirált új ötletek megvalósítását. Azonban a szabadság korlátozásának elkerülése érdekében az alkotófolyamat a jogszabályok „erősorrendjében” előrébb helyezkedik el, mint a meglévő mű tulajdonkénti felfogása.

Határvonalak – szerzői jog 

Minden mű részben származékos. Ezért az alapanyag forrása és az átalakítás mértéke a lényeges. A kulcskérdés az, hogy a művet felépítő elemek már jogvédelem alatt állnak-e, és ha igen, akkor mi az a kombináció, ami már új egységnek számít. Elsődleges műnek hívjuk a jogilag (még) nem védett, a tudatosság látszatát keltő anyagot. A transzformatív mű egy jogilag már védett anyag átalakításával születik, tehát nem helyettesíti az elsődleges művet. A fair use (méltányos használat) a jogilag védett anyaghoz valamilyen kommentárt fűz, parodizálja, vagy épp annak kritikája, esetleg híradás. A származékos mű (derivative work) pedig egy jogilag védett anyag engedéllyel való megmásítása egy különállóan már védhető elem hozzáadása által.

Transzformativitás – az új mű keletkezése

A transzformatív mű szerzői jogi védelem alatt álló alapanyagot használ fel, de úgy, hogy végül a kapott új alkotás jogilag függetlenné válik az eredetitől. Ehhez az új alkotásnak elegendő „új kifejezést, új jelentést vagy új üzenetet” felmutatnia. Így az átalakítás hatására új információ, esztétikai érték, szemlélet vagy értelmezés jön létre. Tehát produktív, és az anyagot a korábbitól eltérő módon vagy más célra használja. 

Mindez azon a megállapításon alapszik, hogy a másodlagos művek által okozott gazdasági „károk” valójában nem léteznek, mert ezek definíciójuk szerint nem helyettesítik az eredeti művet. „Minél inkább átalakító jellegű a másodlagos alkotás, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy az eredeti mű piaci riválisává váljon.” Azért fontos dönteni az új mű transzformatív jellegéről, mert az elválaszthatatlan a piaci hatástól – ami a legmeghatározóbb szempont. 

Az átalakítás mértéke – a Cariou-per

A szerzői jog szempontjából fontos precedensként működő Cariou-perben hozott bírói döntés azért fontos, mert ebben két nagyon hasonló mű kapcsán két különböző ítélet született. Ezek által jól követhető, hogy milyen az, amikor az átalakítás mértéke „már elegendő”, és milyen, ha „még nem meggyőző”. Ugyanakkor az ítélet nem tartalmazta a művek összehasonlító elemzését, mivel nincsenek olyan alapelvek, amelyek meghatároznák az átalakítás mértékét, így maga a bírói döntés az irányadó. 

30650188968

Patrick Cariou Yes Rasta című könyvének borítója

A történet röviden: Patrick Cariou, francia fényképész 2000-es Yes Rasta című könyve tartalmazza a szerző portrésorozatát a jamaikai rasztafári közösség tagjairól. Richard Prince ismert amerikai kisajátító művész a könyvből engedély nélkül kiemelt fényképekből később egy kollázssorozatot készített, amit aztán 2008-ban Canal Zone (Csatornaövezet) címmel állított ki a New York-i Gagosian galériában. A felhasznált fényképek különböző mértékben voltak felismerhetők műveiben: hol nagy, hol minimális átalakításon estek át.

Cariou v. prince graduation fair use in appropriation art

Patrick Cariou fotója és Richard Prince a Canal Zone anyagában kiállított, átdolgozott verziója, amely a Graduation címet viseli (2008)

Cariou 2008-ban beperelte Prince-t és a galériát. A bíróság először Cariou javára hozott ítéletet, de a vádlottak sikeres fellebbezése után a szóban forgó harminc műből végül huszonötöt kellő mértékben átalakított, új műnek nyilvánítottak. Az itt látható két kiemelt, nagyon hasonló kollázs közül a Back to the Garden (Vissza a kertbe) című alkotást például átalakító jellegűnek ítélték, viszont a szinte ugyanolyan Charlie Company (amerikai katonai alakulat neve a vietnámi háborúban – a szerk.) azon kevés képek egyike, melyek esetében mégsem tudtak „egyértelmű” döntést hozni. 

Cariou v. prince charlie company remanded

Patrick Cariou fényképe a Yes, Rasta anyagából és Richard Prince Charlie Company című munkája a Canal Zone anyagából

Döntés a művészi értékről

Elterjedt nézet, hogy a művészethez mindenki ért és mindenki művész, aki annak mondja magát. A véges források miatt viszont nem kaphat mindenki anyagi támogatást – amikor egy mű létrejön, egy másik helyét elveszi. De végső soron kinek van joga eldönteni, hogy mi a művészi érték?

Az államnak nincs kompetenciája a művészi érték megítélésében, így csak azt határozhatja meg, hogy kinek a véleményét fogadja el: az Alaptörvény a X. cikk (3) bekezdésében a tudomány és a művészet szabadságát egyenrangúan kezeli. Ezért a színvonal megítélésekor az állami beavatkozás mértékét csak a „tudományos semlegesség” tétel analóg értelmezéséből lehet levezetni, ami azt jelenti, hogy a művészi érték megítélésére kizárólag a művészeti szakma jogosult. Ez azért nagyon lényeges, mert ennek értelmében a művészi alkotás valójában művészi értékének eldöntésekor keletkezik. Gyakori érv a szakma döntési joga ellen (minden alkotó elismerése mellett) az „el nem ismert művészek” sora. De a tévedés nem kizárható, ítéletet csak valószínűségre lehet alapozni, és a szakma téved a legkisebb valószínűséggel.

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) által elismert diploma megszerzése után minősül valaki „ex lege” (a törvény erejénél fogva) művésznek. Hiszen az állam által létrehozott intézményrendszer biztosítja a művészstátusz elnyerésének lehetőségét, így értelemszerűen azt tekinti a művészet hiteles képviselőjének, aki teljesíti a rendszerben előírt követelményeket. Képző- és iparművészeti területen a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a MOME vagy a két egyetemmel azonos képzést nyújtó intézmény által kiállított diplomával, kérelemre (gyakorlatilag „automatikusan”) tagságot lehet nyerni a MAOE-be. Bármely más esetben az alkotó a Tagfelvételi Bizottság döntése alapján válhat taggá. A felvételin azt nézik, hogy a jelentkező művének kvalitásai megfelelnek-e egy diplomamunkáénak. 

Igaz, a képzettségre diploma nélkül is szert lehet tenni, de a diploma a szakma jóváhagyását is igazolja. A szakma jóváhagyását viszont nem lehet elérni a szakma megkerülésével. Formai eljáráson kívül is elnyerhető a művészstátusz: országos elismertséggel, amit mértékadó művészeti fórumok pozitív visszhangjának is igazolnia kell. 

Egy alkotás szakmai elismerés nélkül csupán a személyiség megnyilvánulásának tekinthető. A személyiség szabad kibontakoztatásához való jog anyajoga az emberi méltóság. Emiatt ha egy alkotót nem tartanak művésznek, úgy tűnhet, megsértik emberi méltóságát, pedig ez csak azt jelenti, hogy tevékenysége nem nyúlik túl a személyisége szabad kibontakoztatásához való joga által behatárolt körön. A szakma elismerése nélkül nem ítélhetik meg a művészek munkáját formális eljárásban, mivel ez (a döntés mechanizmusát tekintve) ütközne a Doktori Korm. Rendelet 2. § (3) bekezdésének c) pontjával. Ez azért lényeges, mert igaz, hogy a művészi elismerés csak véleményalkotás, de indirekt módon a művész státuszlétéről dönt – viszont a saját jogainál többet senki nem adhat át másnak.

Ha közpénzből, köztéren felállítanak egy szobrot, akkor ezzel egy másik helyét elveszik. De végső soron ki dönti el, hogy mi a művészi érték? A jogszabály szerint a „közterületi szobor állításához a műalkotás művészi értékére vonatkozóan szakvéleményt kell beszerezni”, Budapesten például a Budapest Galéria zsűrijétől.

Tehát a szakvélemény megléte számít, de „határozatként” nem kötelező a betartása. A szabályzat által használt „műalkotás” szó szótári jelentése: valami, „amit művész készített” – így a jelenlegi szabály biztosra veszi, hogy ami szobor, az műalkotás (vagyis művész készítette), ugyanakkor ez különálló döntés kérdése is. Mindenkinek joga van véleményt formálni, de csak a művészeti szakma egy kijelölt, több tagból álló csoportja hívhatja életre a művészetet saját döntése által. A lehetőség a művészstátusz elnyerésére bárki számára adott, hiszen jelentkezhet művészeti felsőoktatási intézménybe (és a MAOE-be) vagy szert tehet országos elismertségre.

A Művészeti Kamara létrehozása átfogó megoldás lenne a félrevezetések ellen, vagyis hogy valaki a szakma jóváhagyása nélkül nevezze magát (vagy valaki mást) hivatalosan művésznek. Ennek az az akadálya, hogy az ilyen tevékenységből származó veszély jelenleg nincs elismerve (kivéve a restaurátori szakma esetében) – a társadalom önvédelmi mechanizmusa lenne hivatott a probléma kezelésére. Viszont az utca embere a kihelyezett alkotásokra (főleg a szakvélemény láthatóságának hiányában) azzal a prekoncepcióval néz, hogy amit lát, az művészet. A prekoncepció azonban sokszor a józan ítélőképesség akadálya. Ha a kihelyezett alkotás mégsem művészet, a nézőben értékzavar keletkezik. Az értékek döntéseket meghatározó viszonyítási pontok, ezért az értékzavar akadályozza az egyén (és ezáltal a közösség) életének előrehaladását (ennek kezelése akár plusz költségeket is jelenthet a későbbiekben).  A jó viszonyítási pont az, ami igaz a jelen gyakorlatának és a múlt tényeinek elemzéséből kiindulva. Az értékek védelmét szolgáló törvény egyébként azt is kimondja, hogy: „a művészeti élet szabadsága a hatalmi befolyástól való mentességet is kell, hogy jelentse.”

Nyitókép: Richard Prince, montázs a Canal Zone képeiből