Megnyomod a kapunyitót, kilépsz a járdára valahol a belvárosban. Az idő kellemes. Nincs túl meleg, de nem is fázol. Felhő épp annyi az égen, ami még jól mutat, amúgy verőfény. Az épületek nem szépek. Ezt bontják épp, azt építik, de épp annyira, hogy egyik sem igazán szép. A sarkon befordul egy nő, aki a gyászos háttér előtt szinte felrobban a szépségtől. De hát a város se ilyen volt tegnap, lehet én is szép lettem – fut át az agyadon. Már érdekel mi történt. Hogy a férfiakkal is ugyanez-e a helyzet. Hasonló. Kicsit megnyugodtál és kezd elönteni a boldogság, hogy ez életed legjobb napja! A házak csúnyák, de nem az a lényeg, azzal lehet kezdeni valamit. 

Aztán lassan rájössz, hogy ezek a tökéletes emberek már maguktól is teljesen elidegenedtek. Nem tartozik itt senki senkihez, nem is látják egymást. Onnantól kezdve nehéz lesz az ég, nyomasztó minden mosoly és félelmetes a tökéletes szépség. Vissza szeretnél menni. De igazából nem is teleportáltál sehova, a Várfok Galériában vagy, Gaál Kata Tipping point című kiállítását nézed. 

Az anyag közepes méretű táblaképekből, egy monumentális triptichonból és egy (első ránézésre) mászóka-szerű objektből áll. A kompozíciók, színek, felületek távolról is izgalmasnak tűnnek – kollázsokat látunk. A hordozó öregített fa, az applikált és beültetett anyagok teljes sorát pedig hosszú lenne leírni. Prémek, textilek, fém, gumi, csokipapír, gombostű, zsugorka (a gyermekláncfüvek és pipacsok világbajnokok!) és még tényleg sokkal több minden. Ehhez adódnak még a rajzolt és dremelezett részletek. Ha az ember megpróbálja megszámolni, beleszédül. A textúrák, különböző felületek halmozása rokokós, talán emiatt lehet, hogy a képi világ ugyan szándékosan kopott és használt, de ha az ember látja ezeket a műtárgyakat, a luxus jut eszébe (van ebben szerepe azért a rajtuk szereplő figuráknak is). 

Arccal kifelé a kiállítás a jelen társadalmunkban (mondjuk, hogy nyugati és ezt értelmezzük kellően tág fogalomként) még az eggyel előzőhöz képest is turbófokozatra kapcsolt elidegenedést célozza megjeleníteni a különböző képernyőkre tapadt tekintetekkel, emberi kapcsolatok felületességével, hipermaterializmussal és kütyükön töltött gyerekkorral. Kétségtelenül létező jelenségek mind, de a drámájuk néhol túlzónak hat. Már van egy olyan generációnk, aminek jelentős része kitartó képernyőbámulással nőtt fel. Ma éppen úgy tűnik, hogy sokan ezek közül a fiatalok közül rendelkeznek azzal a jövő szempontjából igen fontos érzékenységgel, amivel az előzőek nem, vagy nem ilyen mértékben. Sajnos a megjelenítettnél társadalmunk alighanem sokrétűbb pácban van, de annak az okai kevésbé egyértelműek, mélyebben is vannak és nagy narratívákkal nem is leírhatóak. Azokkal régóta az a baj, hogy túlegyszerűsítenek, kevés nézőpontból. 

Van viszont az egész anyagnak egy arccal befelé állása is. A kimondott koncepció melletti dimenziója, olvasata, ami hozzáállásában szinte a koncepció ellenkezője. A nagy társadalom egy részének megélt érzelmei a jelen gyermekvállalási dilemmájával kapcsolatban – ezek főleg a félelem és a bizonytalanság, és a kettő szorosan összefügg. Szüljek-e gyereket ebbe az én pozíciómból bizonytalannak tűnő világba, ahol számomra elkeserítő tendenciákat látok? Érzékelhető, hogy a jelen berendezkedés alapjául szolgáló modell nem tartható már fent sokáig, és minél később lesz új modell, annál rosszabbul jár mindenki. De mindenképp biztos, hogy az én gyermekem már nem kaphatja azt, amit én kaptam (a szocis mászókát) és könnyen előfordulhat, hogy a gyereknek rosszabb lesz, mint nekem volt. Gaál Kata ezen lamentál, és mindezt még felfokozottabbá teszi a gyermekek iránt érzett meleg érzelmek nyilvánvaló megjelenítése. Aranyosak, jól tápláltak, egészségesek, jólöltözöttek és rosszcsontok, de nem nagyon. Amilyennek talán minden gyereknek lennie kellene a világon (főleg egészség, tápláltság és jólöltözöttség tekintetében, ezeken túl aztán lehet égetni való is). Talán a szuperhőskosztümös gyerekportrék elé tákolt durva „ketrecek” is ezt a dilemmát materializálják. Akadályt, ami visszatart. 

Számomra ez, a kimondott narratíva és a nem feltétlenül kimondott, bensőségesen személyes dimenzió közötti billenőpont jelenti a kiállítás esszenciáját.

Gaál Kata: Tipping point
Várfok Galéria, 2021. szeptember 17 - november 6.

Nyitókép: Gaál Kata: Lonely boys,  2021, fa, textil, tű, csokipapír,  grafit, buborékfólia, 114 x 158 cm