Katharina Roters és Szolnoki József kiállítás nyílik Rómában

A "kapart kőporos" díszítő technológia a reneszánsz sgrafittóig vezethető vissza, melynek elnevezése az olasz sgraffiare vagy graffiare, azaz kaparni igéből ered. Ez a technika évszázadokon át a társadalom felsőbb rétegei számára emelt épületek széles körben elterjedt díszítési módja volt. A süllyedő kultúrjavak elméletének megfelelően jelent meg a huszadik század második felében a magyar agrárproletariátus otthonainak homlokzatán. 

 

Több magyarországi helyszín és egy díjnyertes Svájcban megjelent könyv után Hungarian Cubes címmel most a Római Magyar Akadémián szerepel Katharina Roters és Szolnoki József közös kiállítása a Kádár-kor híres falusi kockaházainak ornamentikájáról.

A magánerős családi ház építése a mezőgazdaság szocialista átalakításán keresztül vált a kulcs momentummá a parasztság számára. Ezt az időszakot a kisajátító államosítás, az erőltetett iparosítás és szövetkezetesítés határozta meg. A Párt képtelen volt eleget tenni a 15 éves lakásépítési tervben vállaltaknak, a saját lakhatásának megoldását a vidéki lakosságra bízta. Az 1956-os forradalom leverése után megkötött un. „életszínvonal” alkunak megfelelően engedélyezte az ideológiailag paradox privát mezőgazdaságot is. A kollektív termelés útjára lépett paraszt-proletár így a jellegét tekintve kapitalista, azaz „fekete” tőkéből építette fel az új otthonát, a sátortetős kockaházat. A hatvanas, hetvenes években körülbelül félmillió „vidéki panel” épült. A viszonylag rövid idő alatt, meglehetősen magas számban létrejött, hasonló méretű és formájú homlokzat egy gigantikus „vetítővászonná” állt össze. A „legvidámabb barakk” homlokzatát díszítő formanyelv egyszerre volt népi és modern. Egyszerre társadalmasított és individualizált. Sőt, a korszellemnek megfelelően, egy fajta szociális kényszerként felülírta a korábbi építésű épületállomány jelentős részét is. A korszak legreprezentatívabb kulturális technikájaként azonban egészen addig sodródott láthatatlanul, a létező és a felfogott között, amíg rá nem vetült az „idegen” tekintete. A német fotográfus tipológiája a feje tetejére állította az értelmiség által a szocialista népi kultúráról kialakított hivatalos képet.

„Én nem fotósnak látom magam, hanem festőnek. Ezeken a fotókon látszik is, hogy a szín egy nagyon nagy szerepet játszott. A házakat díszítő elemek is kedvezőek voltak, mert az esztétikájukban is van egy popos színhasználat. Egyszerű, élénk színek használata. Az analóg technikával készített fotók a digitális utómunka során – a redundáns elemek (villanydrótok, antennák, a növényzet stb.) eltávolítása által – úgynevezett tiszta jelekké alakultak át. Mindegyik fotó frontális. Tehát nem egy építészeti térről, formáról vagy volumenről van szó. Az esztétikailag absztrahált épületportrék tipológiáján keresztül lehetővé vált, hogy a homlokzaton zajló centrális esemény kirajzolódhasson.” /Katharina Roters fotográfus/