A Parthenón szobrait – illetve azoknak egy részét az őket Angliába költöztető, majd 1816-ban a brit kormánynak eladó skót nemes, Elgin 5. grófja után – Elgin-márványokként is ismerhetjük.

A szóban forgó márványszobrok majdnem két évszázada a londoni British Museum az ókori görögök művészetét bemutató állandó kiállításának központi részét képezik. A múzeum kommunikációja pedig a mai napig az, hogy a szobrok megszerzése egy megőrzési aktus volt – azonban egyre többen adnak hangot annak a kritikának, hogy a márványok Londonban tartása ebben a formában a brit imperializmus igazi jelképe. A növekvő számú kritikai véleményeknek köszönhetően az UNESCO tanácsadói testülete októberben azt javasolta, hogy a British Museum vizsgálja felül a márványokkal kapcsolatos álláspontját, és kezdjen párbeszédet Görögországgal azok visszatéréséről. A szóban forgó javaslatot a múzeum határozottan elutasította.

A továbbiakban a problémás helyzet előzményeit igyekszünk összefoglalni.

Az ostrom alatt álló Akropolisz

A Parthenónt i. e. 447 és 432 között építették, abban az időszakban, amit ma az ókori Görögország aranykoraként tartjuk számon. Az athéniak a templom építése előtt űzték ki otthonukból a perzsa inváziót, megőrizve ezzel demokráciájukat, így az építkezési projekt a korszakot meghatározó sikeres küzdelmek szimbólumává vált. A Parthenónt nem templomnak, hanem fogadalmi ajándéknak tekintették, ezenkívül így akarták kifejezésre juttatni Athénnek a szövetségben betöltött vezető szerepét. I.e. 432-re készült el az épület szobordíszítése, amely a 15. században új kezekbe került – amikor is az Oszmán Birodalom megszállta Görögországot. Az oszmán csapatok az épületet mecsetté alakították át (és egy minaretet is építettek). Emellett az építészeti örökség nagyjából fele meg is semmisült egy a velenceiek és az oszmánok között folytatott csatában.

A brit sajtó már a 18. században foglalkozott az emlékmű sérülékenységével – arra bátorítva a nyugati utazókat, hogy a megőrzés érdekében fosztogassanak a helyszínen és annak értékeit lehetőleg nyugaton helyezzék biztonságba. És hogy ez hogyan működhetett jogilag? Az oszmán hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. A korábbi brit nagykövetnek, Elgin hetedik grófjának, azaz Thomas Bruce-nak azonban ennél nagyobb ambíciói voltak. 1799-ben azért érkezett Görögországba, hogy szorosabb kapcsolatot létesítsen az ottomán szultánnal, III. Szelimmel. Bruce azt az utasítást kapta, hogy kutasson és készítse el az ország fontosabb emlékeinek öntvényeit – ezért egy Giovanni Battista Lusieri vezette brit művészcsapattal érkezett az országba. De a Partnehón megközelítése ekkoriban már problémás volt, az oszmán csapatok komoly napidíjat követeltek azért, hogy a brit kutatók a helyszínen dolgozhassanak. A gróf, akinek ekkor már komoly pénzhiánya volt közvetlenül a szultánhoz fordult külön engedélyért, annak érdekében, hogy projektjét véghezvihesse Athénban. 1801. július 6-án megis érkezett a szultán engedélye, amely így fogalmazott: “ha a britek el akarnak távolítani néhány kődarabot, régi feliratokkal és ábrákkal, nem kell ellenkezni”. Elgin 5. grófja az engedélyt tehát úgy értelmezte, hogy nem csak hogy másolatokat készíthet a szobrokról, hanem a számára kedves műveket akár el is távolíthatja a helyszínről. A mostani frissen elindult restitúciós vita egy része Elgin grófja saját céljai felé hajló szövegértelmezésére összpontosított – a nemes és csapata ugyanis tizenöt metopét és az évszázadokat túlélt fríz több mint hetvenöt méteres szakaszát távolította el. Az összegyűjtött anyagot 1803-ban dobozolták be és hajón utaztatták el Angliába.

A márványok megérkeznek Londonba

A gróf a köz számára is láthatóvá szerette volna tenni a szobrokat – és szerette volna a Parthenón egy részét Londonban rekonstruálni. A londoni közvélemény azonban ezekben az időben megoszlott azt illetően, hogy helyes volt-e a márványokat elhozni Görögországból. A projekt egyik legnagyobb kritikusa a romantikus költő, Lord Byron volt, aki többek között rablónak nevezte Elgin 5. grófját. Ennek ellenére a márványok sokakat érdekeltek – amikor 1807-ben a nemes a londoni Piccadillyhez közel álló helyszínen állította ki azokat, hatalmas tömegek zarándokoltak el megtekinteni a műveket. És épp ez a hatalmas érdeklődés volt az, ami arra késztette a brit kormányt, hogy gondolják át a gróf ajánlatát, miszerint a márványokat érdemes lenne megvásárolniuk a nemzeti gyűjtemény számára. A vásárlás végül 1816-ban történt meg, a brit állam harmincötezer fontot fizetett ki a grófnak – de érdemes hozzátennünk, hogy a vásárlásról döntő szavazáson csupán két fővel kerekedtek felül a vásárlás támogatói. A márványok 1832-ben kerültek át a British Museum Elgin-szobájába – ugyanabban az évben, amikor Görögország elnyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1932 óta több egymást követő görög kormány is petíciót nyújtott be a márványok visszaadását illetően. Sőt, a nyolcvanas években a görög kormány hivatalosan felkérte a British Múzeumot a művek hazatelepítésére, arra hivatkozva, hogy eltávolításukra a megszálló birodalom adott engedélyt, nem pedig a görög kormány.

Jelen

A British Museum ma is úgy vallja, hogy az ő intézményük képes arra, hogy a legmegfelelőbb kondíciókat biztosítsa a márványok megőrzésére. A nemzetközi kritikusok azonban nem értenek egyet ezzel, azzal vádolva a múzeumot, hogy kétes körülmények között tárolja görög és asszír gyűjteményeit. Ezekről a kétes körülményekről korábban röviden mi is beszámoltunk.

Forrás: artnews.com