'Even if I were to tie-dye, write poetry or folk songs, the medium of photography would keep haunting me' // „Akár tárgyat hozok létre, akár installációt, valamilyen rétegében mindig benne van a fotográfia mint inspiráció, gondolat vagy vezérelv”

Interview with Péter Puklus about the infotechnological practice of image processing, József Csáky and the UNSEEN campaign // Beszélgetés Puklus Péterrel a kortárs képfeldolgozás infotechnológiai gyakorlatáról, Csáky Józsefről és az UNSEEN-kampányról

Német Szilvi

Hungarian Cubism is 'a quasi virgin territory, a term that has not even deserved a subchapter in our handbooks yet.' – declared Gergely Barki on the pages of the August issue of Artmagazin. Today, the research of this specific historical period seems to keep up the interest beyond the circles of committed art historians. The project of Péter Puklus revolving around the pioneer Hungarian cubist sculpture, the ‘Head’ of József Csáky has gained attention with the aforementioned article simultaneously. The visitors of the Amsterdam-based Unseen Photo Fair & Festival are exposed to the remake of the Csáky statue on posters, citylights, entry tickets etc. Péter Puklus who was in charge of the the complete visual identity of the festival was interviewed by Szilvi Német about the rediscovery of the lost sculpture, the remake process and the campaign in general.

//

A magyar kubizmus „egy olyan kvázi szűz terület, amely eddig még csak alfejezetet sem érdemelt kézikönyveinkben” - olvasható Barki Gergely megállapítása az augusztusi Artmagazin oldalain. A terület kutatása azonban úgy tűnik, manapság nem csak az elhivatott művészettörténész kedvelt tevékenysége. Puklus Péter képzőművész a magyar kubista szobrászat megteremtésében pionír Csáky József Férfi portré című szobrát „körbejáró” projektje szinte egy időben kerül most a figyelem középpontjába az említett cikk megjelenésével. Az amszterdami UNSEEN Photo Fair & Festival látogatói szeptember 18. és 22. között posztereken, meghívókon, belépőkártyákon, a katalóguson, egyszóval mindenen a Csáky-szobor parafrázisát láthatják majd, és vihetik haza a világ számos pontjára. A rendezvény teljes arculatért felelős Puklust Német Szilvi kérdezte arról, hogy hogyan figyelt fel erre a műre, milyen utakon próbált rálelni az eredetire, hogyan dolgozott a témával, és végül hogyan találta meg őt az UNSEEN felkérése.

// FOR ENGLISH PLEASE SCROLL DOWN//

Puklus Péter a műtermében   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna ©Artmagazin 

Német Szilvi: Hogy került a szemed elé ez az archív fotó a Csáky-szoborról, összebeszéltél Barki Gergellyel, hogy közösen, szépen, szinkronban útra bocsátjátok a magyar kubizmust?
Puklus Péter: A történet onnan indul, hogy nagyon szeretem mások képeit nézegetni, és erre van egy kialakult rendszerem: egy online felület (feed reader), amin gyűjtöm azokat a blogokat, amiket követek. Egy ilyen lapozgatás közben tűnt fel először ez a kép (Csáky József Férfi portré című szobráról készült reprodukció – a szerk.), ilyenkor pedig azt szoktam csinálni, hogy behúzom egy mappába, ami érdekel – akkor is ez történt. Általában nem csinálok ezekkel a képekkel semmit, nem is nagyon nyitom meg a foldert többet. Aztán elfelejtem őket. Körülbelül tízezer fotót mentettem már így le.
Közben az Epic Love Story of a Warrior-projektem fut, aminek kapcsán elég sok olyan ötlet felmerült, ami valamilyen módon kapcsolódik szobrokhoz. Az egyik irány miatt jutottam el a Magyar Nemzeti Galéria szoborraktárába, amit Szeifert Judittal többször körbejártunk, és engedélyem is volt, hogy ott fotózzak. Meg akartam nézni, milyen magyar szobrok vannak. Öt nagy raktárt is végigjártam, mégis a végén hiányérzetem maradt. Nem tudtam pontosan, mit akarok, mégis az volt a benyomásom, hogy nem találtam meg azt, amiért jöttem. Aztán beugrott, hogy tulajdonképpen már láttam valahol azt a szobrot, amit keresek. Feltúrtam a laptopomon a már említett mappát és megtaláltam benne ezt a képet, ami miatt most beszélünk. Akkor még nem tudtam róla semmit, csak amennyi leolvasható volt: fekete-fehér portré, gipszszobor, semmi attribúció. Ezután kezdtem el utánanézni, mi is ez valójában. A Google Képek képeresővel megtaláltam a történetét, majd visszamentem újra a Nemzeti Galériába, most már azzal a biztos tudattal, hogy egy Csáky-t keresek.
Megvettem pár könyvet is, ami róla szól, ezekben mind nagyon mellékesen kerül csak említésre a szobor. Elég vegyes az életműve, illetve nagyon sokfelé ágazó, de nekem továbbra is ez a munkája tetszett a legjobban. Így kerültem vele kapcsolatba, aztán megint nem történt semmi sokáig. Az alapinformációim megvoltak: ez egy Csáky, egy elveszett szobor, magyar kubizmus, Párizs és itt megállt a történet egy időre és pont. Aztán most télen Ausztriában voltunk síelni, amikor bejött egy telefonhívás az UNSEEN akkori igazgatójától, Sasha Stone-tól, hogy engem bíznak meg a fesztivál és a vásár idei arculatának kialakításával. Most jól hangzana, ha azt mondanám, hogy a Dachstein-gleccser tetején álltam épp, de nem ott voltam, hanem egy másik sípályán.



Puklus Péter a műtermében   Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna ©Artmagazin 

Mindenesetre beindult a lavina, már ami a szobor további sorsát illeti.
Igen, a felkérés azt jelentette, hogy az UNSEEN teljes kampányát én csinálom, az összes promóciós anyag képi világáért én felelek. Ez a negyedik alkalom, hogy megszervezik a fesztivált Amszterdamban, és minden évben egy kiválasztott művésszel dolgoznak együtt az arculaton: először a Blommers & Schumm holland művészpárost kérték föl, aztán Viviane Sassent, tavaly Lorenzo Vitturit, idén meg engem. A feladat megrendelés és művészet egyben: poszterek, meghívók, belépőkártyák, katalógus, mindenen az én képem szerepel, a kampányfotó. Teljesen szabad kezet adtak, egy dolog volt csak kikötve, hogy portré vagy arc legyen a fő téma. Több irányt is javasoltam, többek között újra elővettem a Csáky-szoborról készült képet és jeleztem, hogy ezzel szeretnék valamit kezdeni. Engem amúgy is érdekel a háromdimenziós világ, ez ráadásul portré is, úgyhogy passzol a felkéréshez. Az eredeti Csáky- szoborról – amennyire én tudom – egyetlen fotó maradt fent egy kanadai újságban, a Montjoie! egyik 1912. évi címlapján.
 


UNSEEN Magazine 2015 © Rachel Sato-Banks

És ezt megszerezted?
Elkezdtem utánajárni annak, hogy hol lehet megszerezni. Francia levéltárakban van egy-egy példány belőle, de megvásárolni szinte lehetetlen. Legalábbis nem találtam meg, de nem is volt fontos, hogy meglegyen. Aztán a kampány kidolgozása több kanyar után eljutott oda, hogy elkészült a szobor másolata. Elvittem a képet egy budapesti szobrásznak, Buda Istvánnak és megkértem, hogy a fotóreprodukció alapján csinálja meg újra a szobrot úgy, hogy egy kicsit az én arcomat is komponálja bele, azokat a felületeket pedig, amik nem láthatóak a képen, töltse ki a saját világával. Útközben kiderült, hogy István fiatal korában sokat kísérletezett a kubizmussal, így nagyon élvezte, hogy újra így dolgozhat. Érdekes folyamat volt, ahogy közösen létrehozunk egy olyan új formát, amiben benne van Csáky is és én is. Szerettem volna, hogy a végeredmény önarckép jellegű is legyen. Akkor jöttem rá, hogy annak idején, amikor csak egyszer láttam ezt a portrét, az tetszett benne, hogy kicsit olyan, mintha én lennék. A szobor egy nagy egész, teljesen egyben lévő, egységes forma, viszont ahogy elkezded megfigyelni a részleteit, az egész elkezd szétesni. Az orra például tök ferde, a szeme és a szája közötti távolság a két oldalon különböző, az egyik arcvonala íves, míg a másik egyenes (pont, mint az én arcom). Alapvetően kubista, tehát éles élek darabolják, közben pedig az egészben van egy nagyon finom lendület, ahogy fordul és kanyarodik.
 


Buda István szobrász Puklus Péter kérésére a fotó alapján reprodukálja Csáky József Fej című szobrát   Fotó: Puklus Péter

És akkor ezt többféle mutációban elkészítetted?
Május-június körül elhoztam a két fehér gipszfejet a szobrászműhelyből. Két hétig álltak itt a műteremben, rájuk se mertem nézni. Aztán következett egy hét, amikor összeállt bennem, mit is akarok. Először azzal is kísérleteztem, hogy reprodukálom az eredeti felvételt, a portrét fekete háttérrel, egyszerű erős fénnyel lefotózva, de hamar elvetettem, hogy pont ugyanolyan legyen. El akartam emelni az egész szituációból, és akkor rájöttem, hogy ez a többrétegűség nemcsak a műtermi helyzet installációjában, hanem az alkalmazott technológiákban is létrejöhet. Nagyon sok színes fényvilágítást, sok árnyékot használtam, rengeteg a multiexpo és utána a Photoshop. Rétegződve jön össze a végeredmény, amit látsz.


Gipszbüsztök a műteremben és az UNSEEN kampányfotója  Fotó: Puklus Péter / ©UNSEEN

Mit lehet tudni a képregényről, ami a műtermed ablakára van kiragasztva?
Az az egyik eredeti kampányötletem. Mivel a felkérés az úgy szólt, hogy 3-6 képet kell leadnom, először úgy gondoltam képregény formájában fogalmazom meg. Sokáig foglalkoztatott egy szobrászati kérdés – bár hangsúlyozom, nem vagyok szobrász és nem is értek hozzá –, ami szerint minden kőben benne van a szobor, csak le kell róla bontani a felesleget.

Ezt Michelangelo mondta?
Igen. Megfordítva a gondolatmenetet, elkezdtem leskiccelni egy képregényt, ami „elölről indul”, a történet viszont visszafele: adott egy hasáb, amiből elkezdenek eltűnni a terek és a felületek, a végén pedig elérkezünk a szoborhoz. Ezt úgy terveztem megcsinálni, hogy a kész szobrot lépésről lépésre feltöltöm gipsszel, és hat lépésben eljutok a hasábig. A képregény pedig egy hasábbal kezdődik, aminek egyszerre három oldalát látod. Ahogy lemetszem belőle a felületeket, úgy jelennek meg az új színek, aztán megint új színek, és megint új színek, az utolsó, hatodik kockán, amikor már a szobrot látod, huszonöt szín szerepel a síkokon. Aztán az egész csak egy terv maradt.


Fotó: Puklus Péter

Ezután visszamentél még a Nemzeti Galériába?
Tervezek visszamenni, mert folytatni akarom még ezt az anyagot, de tény, hogy megtaláltam, amit kerestem, jobban mondva megcsináltam magamnak. Ez rám amúgy is jellemző, hogy a fotómunkáimba beszivárog a háromdimenziós világ: nagyon sokszor megfogalmazódott már bennem az az igény, hogy valami olyat akarok lefotózni, ami nem létezik. Ilyenkor saját magamnak kellett megcsinálnom azt a valamit, hogy lefotózhassam. Egy idő után viszont úgy láttam, hogy már nem is kell a fotó, mert a tárgy maga is érdekes. Ettől függetlenül vissza fogok menni a Galériába, mert van pár nagyon izgalmas dolog. Például ráakadtam egy Nemes Attila nevű szobrászra, aki totál szocializmus-hívő volt és mindenben Lenin-fejet látott. A raktárban többek között van tőle egy hatalmas Duna-kavics, ami Lenin, és tényleg Lenin.

Az amszterdami vásáron a szobrokat is kiállítod? Milyen felületeket kapsz?
A városban plakátokon, zászlókon és citylightokon jelennek meg a képeim, illetve magán a vásáron. A fő helyszín egy gázgyár, belül téglafelületekkel, az egész teret beugrók tagolják. Egyik ilyen beugrót kapok, ahova beállítom majd a szobrot egy posztamensre. Azt találtam ki, hogy különböző RGB-fényekkel világítom meg, fény-árnyék- és színorchestra-szerűen. Egy folyamatosan változó színvilágú, 20-25 perces dolog lesz majd látható, amit előre megkomponálok. Sok árnyék, kevés árnyék, sok szín, kevés szín...

A többi munkádról is mesélsz egy kicsit? A Trapéz Galériában láttam úgy kiállítva az egyik objektedet, hogy egyszerre hat árnyékot vetett a falra. A munka most a Bálnában is látható. Ennek az elképzelésnek mi a háttere?
Olyan formában gondolkodtam ott is, amit bevilágítva, nagyon sok, nagyon vegyes, nagyon zavart árnyékokkal tudok létrehozni. Mivel nem volt birtokomban olyan tárgy, amivel ezt az árnyékjátékot el tudtam volna játszani, meg kellett építenem. Az árnyékról aztán el is készültek a képek, de ma már izgalmasabb számomra maga az objekt. Eredetileg azért készítettem a szobrot, hogy lefotózhassam, de később úgy fordult át bennem a helyzet, hogy le se kell fotózni, mert a tárgy magában hordozza azt, ami érdekelt. Már nem kellett, hogy elkészüljön a kép, mert az árnyék ott van, és élőbb.

Mégiscsak a szobrászatra evezel át lassan.

Mindig azt szoktam mondani, hogy fotósnak vagy fényképésznek semmiképpen sem tartom magam, nem szeretem ezt az kifejezést, mert limitál. Egy technológiai szorító, ami azt feltételezi, hogy te fényképezőgéppel, vagyis képalkotó eszközzel dolgozol. Ez rögtön falakat emel a gondolat szabadsága köré. Inkább tartom magam olyan képzőművésznek, akinek az elsődleges eszköze a fotográfia, de nem feltétlenül. Egy gondolat kifejezéséhez keresem a legmegfelelőbb médiumot, legyen az batikolás, vers vagy népdal –, hogy direkt ilyen extremitásokban beszéljek. Ugyanakkor bármit csinálok, kísért a fotó. Akár tárgyat hozok létre, akár installációt, valamilyen rétegében mindig benne van a fotográfia mint inspiráció, gondolat vagy vezérelv.


Kapcsolódó események:
UNSEEN Photo Fair & Festival Amsterdam
2015. szeptember 18 - 22.
Keizersgracht 613, 1017 DS Amsterdam, Hollandia
 

Kapcsolódó tartalmak:
Barki Gergely: Az elveszett magyar kubizmus
Artmagazin 2015/6, 12-21. o.


//



From left to right: 'Painted plaster head' (Self-portrait of a man in orange), 2015; 'Painted plaster head' (Self-portrait of a man in blue), 2015; 'Painted plaster head' (Self-portrait of a man in red), 2015

Szilvi NÉMET: When you first set your eyes on this archive photo of Csáky’s statue, did you check with Gergely Barki? Now you are launching the somewhat falteringly termed 'Hungarian cubism' together, in a beautiful synchronicity.
Péter PUKLUS: The story starts from the fact that I love looking at other people’s pictures and I’ve got a handy system for that, a feed reader, where I can collect blogs that I want to follow. The image in question [the photographic reproduction of the statue ‘Head’ made by József Csáky in 1913 – ed.]  appeared while browsing this news feed. Usually I save the images that I find interesting in a folder on my laptop and I never open it again. I have something like 10.000 pieces in my virtual collection already. I tend to forget about them completely.
Meanwhile, I am working on the project called 'The Epic Love Story of a Warrior', in which I came across quite a few ideas that are connected somehow to statues, so I decided to visit the sculpture depository of the Hungarian National Gallery; where [the art historian] Judit Szeifert guided me through. I wanted to see what Hungarian sculptures there are. I have walked through five huge storage rooms and shot some photos, but I’ve still had a sense that something was missing. Even if I only had a vague concept about what I am searching for, I felt that I haven’t found it. Then it flashed into my mind that I have already seen the statue I was looking for. I dug up the aforementioned folder in my laptop. I didn’t know much about it at the time: black and white portrait, plaster, no attribution. So I did an image searched it on Google and found out its history. Afterwards I went back to the National Gallery with the reaffirmed plan that I am seeking a Csáky statue. I’ve also bought some albums and books about him, but the sculpture 'Head' was only mentioned as a sidenote. His oeuvre is quite a diverse, but I still fancied this piece the most of all. All in all, this is the story how the statue ‘approached’ me, and for a long time, nothing happened. I had the basic knowledge on him: Csáky, lost statue, Hungarian Cubism, Paris… Then the chain of events seemed to stop up until the moment that I received a call from Sasha Stone, the then-director of Unseen Photo Fair & Festival that they commission me to produce the campaign images for the upcoming festival. It would be thrilling to say that I stood on the peak of Dachstein, when the phone rang, but I wasn’t there, but in an other ski track in Austria.

Still, the avalanche started to rock..
Yeah, the commission meant that I am responsible for the whole campaign, all the promotional images, citylights, posters, entry tickets etc. This year is the fourth time that the festival takes place in Amsterdam, and each year they co-operate with a selected artist on the visuals. First it was the Blommers&Schumm artist duo from the Netherlands, the year after Viviane Sassen was in charge, than in 2014 Lorenzo Vitturi and now it is me. The task combines commission and art, but basically I’ve got free hand on whatever I want to do, except from the overarching thematics being ‘portrait’. I recommended more versions and paths, among others I took out the picture of the Csáky statue and indicated that I am inclined to work on that further. Anyway, I am quite drawn into the three dimensional world, and overall, that is a portrait, so everything pointed in the same direction. As far as I know, only one black-and-white photograph of the Csáky's 'Head' endured, which was on the cover of the Canadian Cubist newspaper, Montjoie’s issue of 1914.


Atelier of the sculptor, István Buda with the two plaster heads

Did you manage to get the magazine?
I started a small-scale investigation, but basically I had it digitally in high-resolution, so there was not an immanent need to get the physical copy. At least, it would have been very expensive and tiresome to get it. Some volumes of the newspaper still exist in some French libraries, but to purchase it, that’s impossible. Then after several curves, the project reached the phase where the statue got reproduced. I’ve brought the photo to a sculptor in Budapest, István Buda and asked whether he could re-make the statue in a way that it also incorporates my face and fill in the missing sides (as the photo was made in full front) with his own aesthetic concept. Along the way, I found out that István experimented with a lot with Cubistic forms in his youth, so he has enjoyed working with this stylistic universe again. The process was quite intriguing producing something that fuses Csáky and me as well. I wanted the output to be a self-portrait kind of a thing. At that point did I have realised that originally I’ve started to like the statue because I’ve detected some semblance with myself.  The statue is an entirety, a whole in itself, totally integrated, still, as you start to observe the parts, the whole starts to fall apart. For instance, its nose is very slant, the distance between its eyes and mouth is different on the two sides, one of the lines on its cheek is curvy while the other one is straight (exactly what my face looks like). It preserves the stylistic elements of Cubism, so it is cut into sharp, crystalline edges, still there is a very soft dynamic as it twists and turns.  

So you have prepared multiple iterations of the statue in the photograph?
Around May or June, I’ve picked up the two plaster heads from the sculpture atelier. For two weeks, I’ve let them stand still in my studio, I didn't even dare to look at them. After a week, I’ve regained my senses and the whole project came together. First I started to reproduce very authentically the old image, a portrait with a dominant black background captured in a strong light, but I’ve jettisoned this idea very soon. I’ve searched for different ways, in which I can elevate the whole aesthetics from the primer situation. Then I have realised that it can be done by multiple layers as well, not exclusively emerging from the installation but also from the technologies applied. I used quite a lot of coloured lights and shadows, multi expo and Photoshop. What you see in the end is the result of these complex, multi-layered processes.  


Cubo Comic strip by Péter Puklus. Photo: Benedek Bognár & Zsuzsanna Simon©Artmagazin

What about that comic strip that you’ve glued to the window of your atelier?
That is one of my numerous campaign ideas. As the commission required 3 to 6 images, first I thought of the format of a comic strip, with which the idea can gradually unfold. I’ve given much thinking to the concept – even though I am not a sculptor – according to which there is inherently a statue in every stone.

Isn’t this from Michelangelo?
Yes, it is. Then I’ve flipped the narrative and started to sketch down a comic that starts ‘from the beginning’, but the story from the end: there is a cube, from which spaces and surfaces start to work off, and the end we reach the statue. I started the preparations with filling up the planes of the statue with plaster, so that in six steps I arrive to the cube form. The comic strip starts with the cube with three sides visible. As I’ve progressed, more and more colourful surfaces became visible, than again new and new ones, so that in the last phase, you can see 25 colours on the statue. In the end, the whole idea remained a thought-experiment.

Did you go back to the Gallery eventually?
I plan to go back, as I am determined to continue this project, even though I have found what I was looking for, or better say I’ve made it for myself. This is very characteristic of me, this is from where the 3D world enters my practice: a lot of time a certain need gets articulated in me, that I want to capture something on photo, what doesn’t exist. So, I am drawn to making it in order to photograph it later, but after a while I change tracks, and become more interested in the object itself and don’t even bother to take a photo anymore. Nevertheless, I will return in the storage of the gallery, as there are plenty of things that have grabbed my attention. To mention one, there is a sculptor called Attila Nemes, his works are obsessed with Socialism and he apparently saw the face of Lenin everywhere. I’ve found a behemoth stone from the Danube from him that is Lenin, and really, when you start looking at it, it really is.


From left to right: Maquette of a Monument Symbolizing the Liberation; 'Test Strip' (plaster sculpture of a female head, cut in five sections; dimensions: 25 x 25 x 45 cm 2012, Budapest, Trapéz Gallery); 'Negative Sculpture' (from the series 'The Epic Love Story of a Warrior')

What about your other sculptures?
This work consists of a series of four sculptural pieces. They run under the title 'Maquette of a Monument Symbolising the Liberation', but I used to call them Yugoslav Partisan Memorial. That whole period stays with me with a curious vividness about the arts and design of the Communist countries after the war: I have to admit, I am quite drawn by some of its architectures and the Soviet type of monuments. The theme started to condense in me and generated these forms. There is not a 'real' image behind, that I later copied, it just came out as it is.  I’ve made these four pieces last spring, during my residency in Vienna from found furniture and wooden pieces that I’ve gathered in the neighbourhood. I’ve started to collect images which are made in the genre 'artist in his studio'. I have plenty of images falling in this trope: you see the on-the-job phases of the process of making, which is usually lot more interesting than the final state of a work of art that’s get canonised in the end. There is indeed the whole studio interior with the tiny details that catch your eyes, with the plant entering in the frame, the drawings sticked to the wall, the nude sitting on the couch with a cat on her lap…

I have seen one of your constructivist objects on a view in Trapéz Gallery (Budapest), which casted six shadows simultaneously. What was the idea behind this?
There was a concept in my head about a form which, when properly lit, is made up of a great many of very composite, very disturbed shadow effects. As I did not have such an object again, with which I could play out this shadow play, it was a necessity to construct it to get to the shadows. The pictures were done finally, but today the objects are far more interesting to me, than the staged photos. Originally, I made the object to photograph it, but again the situation turned for end that I didn’t even had to make a photo, the object was enough in itself. 

You are coquetting with sculpture, aren’t you?
What I used to say is, that I don’t regard myself a photographer in any way, I am not really keen about this expression either, as it limits one’s practice. A stranglehold of technological restrictions, which presumes that your only one media is photography. This builds walls around the free-wheeling mechanisms of thinking and I rather speak of myself as an artist who’s primary means is photography, but not necessarily. The thought comes first, the expression urges in the direction of an adequate form and not vice versa. Let it be tie dying, poetry or folk songs – just to cite some extremes to underline my point. At the same time, whatever I do, photography keeps haunting me. Whether I construct an object or make an installation, in some layers there resides photography as inspiration, an idea or as a guiding principle.