2020. SZEPTEMBER 4.

Bullás József-interjú

Winkler Nóra

Görög partok, Párizs-dilemma, hajnali whisky a város felett, és egy érzékelést stimuláló festészeti életmű. Beszélgetés Bullás Józseffel a hatvanról, hogy mit visz és mit hoz egy kerek születésnap.

Winkler Nóra: Azzal nyitnék, hogy hogy vagy?

Bullás József: Hát nézd, tulajdonképpen hatvantól kezdve elengedtem dolgokat, és azt mondom, tök jó ez így. Nyugodt vagyok, elfogadtam az életet, már nem görcsölök. Nincs bennem nagy akarás. Persze imádok eljönni a műtermembe, nagyon szeretek dolgozni, ezt akarom, szeretem a családomat, és úgy igazán semmi más nem érdekel. Lenyugodtam, kerekebb lett a dolog és kész.

Volt már ilyen érzésed korábban? Nem is, hogy nem érdekel, hanem hogy a megfelelési, igazodási kényszereket le lehet tenni és elengedni.

Amikor befejeztem a Képzőt – a Hegyi Lóránd-féle csapattal indultam –, elég gyorsan berobbant, beindult a karrierem. ’85-ben úgy küldtek ki a Sao Paoló-i Biennáléra, hogy még képzős voltam. Elég gyorsan jöttek tehát a kü- lönböző kiállítási lehetőségek, a Műcsarnok, részvétel csoportos bemutatkozásokon, és egyszer csak azt éreztem, túl fura ez így. Mesterkéltnek éreztem, miközben nyilván azt gondoltam, baromira megérdemlem. Elindult bennem némi hippis gondolkodás, elkezdtem utazni, kiszállni ebből az egész mókuskerékből.

Screenshot 2020 09 29 at 10.07.29

Bullás József: 190125, 2019, olaj, vászon, 180 x 140 cm, Fotó: © Horváth Gábor / HUNGART © 2020

Hány éves vagy itt? 

A Képző után vagyunk pár évvel, huszonvalamennyi.

Már ekkor úgy érezted, kiszállsz a mókuskerékből? 

Igen. Abból a fajta mókuskerékből. 

Ami pontosan mi volt? Hogy az ember építi a karrierjét, művész önmagát? 

Igen, de ez azt is jelentette, hogy a Hegyi-féle csapatban az új szenzibilitás, új festészet hívószavára kicsit szinte egyenruhaszerűen festett mindenki. Én az első körben kerültem be ide, és láttam, ahogy mások igyekeztek, jöttek be srácok, de már nem srácok, idősebb kollégák. Kínos volt látni, hogy aki fél évvel korábban konceptualista kockákat csinált, itt már széles ecsettel hadakozott, nagy vásznak előtt. Azt gondoltam, nem ez a művészet, nem erről kell, hogy szóljon. Úgy éreztem, távolabb kell lépnem, szemlélnem egy ideig, mi is ez a fajta nyomulás; finom gerinctelenség vagy koncepciótlanság? Vettem egy Wartburg kombit, befüggönyöztem, elindultam Görögországba, Törökországba és hónapokig ott éltem. Na most, ez a ’80-as évek. Nem nagyon kaptál akkoriban vízumot, de mivel én annyit állítottam ki, rengeteg meghívólevelem volt, úgyhogy kaptam ötös, tízes, mikor mekkora ablaksorozatot az útlevelembe, ezzel hosszasan el lehetett lődörögni a világban. Ha elfogyott a pénzem, akkor portrét rajzoltam – elég jó akadémista képzést kaptam, úgyhogy ez nem volt gond –, kicsit hippis, más világ volt az.

Elég jól hangzik. 

Jól. Nyilván egy német vagy osztrák hip- pihez képest mindig szegényes voltál, de legalább ugyanolyan szabad, ugyanúgy süttetted a hasad a görög, török partoknál, én inkább Görögországot kedveltem. Nagyon érdekes, hogy ott jött be az a... hogy is mondjam, program vagy koncepció, amivel ma is dolgozom, ott érett bennem teljessé, állt össze. A görög romok iránti érdeklődést itt a Képzőn kellően kiirtották belőlem, a klasszikus görögországi ügy nem érdekelt, viszont nagyon érdekesek voltak az ókeresztény motívumok. Főleg a frank várak, az egész mediterrán térség tele van velük, nagyon érdekes ornamentikát, fonatokat tapasztaltam, azokat vizsgáltam, rajzolgattam. Tele volt az autóm festőfelszereléssel meg jó sok recinával – ez a kettő, ami fontos volt –, és kész. Van az a bartóki gondolat, hogy Magyarország Kelet-Nyugat kapuja, ugyanerre gondoltam azzal, hogy a keleti ornamentikát a tradicionális nyugati, absztrakt, konstruktív festészettel ütköztetném. Ennek különböző stációi voltak – még vannak is –, tehát ez a fő gondolat, ami végigmegy formailag.

Screenshot 2020 09 29 at 10.09.07

Bullás József, a PTE Képzőművészeti Intézet Festészet Tanszékének adjunktusa, Fotó: © Borsos Misi / HUNGART © 2020 és Bullás József: Orrok, 1984, olaj, vászon, 130 x 190 cm Fotó: © Sulyok Miklós / HUNGART © 2020

Amikor mondtad, hogy a görög partokon süttetted a hasad, és ott találtad meg, ami aztán a festészeted alapja lett, azt hittem, a vizet, a játszó fényeket, ezt a zsongító látványélményt mondod majd meghatározó optikai emléknek. 

Nem, de közben igen is. Egyszer csináltam egy kiállítást a Deák Erika Galériában, Káprázat címmel, de nekem nem a vízből jött a káprázat, hanem ha becsuktam a szemem és a Napba néztem. Akkor különböző kis pöttyöcskék úszkálnak, különböző színű holdudvarokkal. Ebből csináltam az Organikus sorozatot.

A hatvanadik születésnap kapcsán mesélted korábban, hogy lesz egy lenyugodás az emberben, nem próbálgat már semmit széllel szemben, elfogadja, hogy csak az van, ami van. De ezt hogy érted? Van a dolgoknak egy igazsága és neked nem feladatod harcolni ez ellen, hanem tudni kell vele menni? 

A dolgoknak számomra van igazsága; de a fontos a világ és az én belső világom közötti egyensúly. Az emberben vannak akaratok, hogy mit szeretne megvalósítani, majd látja a világot és rájön, persze lehetsz baromira kreatív, lehetsz egészen más, de a saját közegedet, a saját léptékedet nem tudod meghaladni. Érdekesek a hazánkból elment művészek, akik később nagy karriert futottak be. Nemrég olvastam, körbekérdeztek a világban fontos múzeumigazgatókat, kurátorokat, hogy a művészeti karrierhez mi kell, és ők tulajdonképpen három dolgot emeltek ki: szerencse, szerencse és szerencse. Magyarul, hogy jókor legyél jó helyen. Nyilvánvaló, hogy a jó hely az mindig valamilyen nagyvárost, Londont vagy New Yorkot jelenti, esetleg Párizst. Ha te nem vagy ott, akkor is el kell fogadnod az életedet. El kell fogadnod, hogy nem leszel benne, és építened magad ennek természetességével tovább. Ez nem teljesen a te kérdésedre adott válasz.

Nem, de jó. 

Kihagytam egy fontos momentumot, én tulajdonképpen soha nem akartam elmenni ebből az országból. Rájöttem, hogy ebből a közegből fogok táplálkozni. Felmerült a nyolcvanas években, sőt ’90-ig komoly tárgyalásban voltam, mert hívtak, hogy menjek ki Párizsba. Azt gondoltam, meg tudjuk oldani a kapcsolatot úgy, hogy itt maradok. De aztán ebből sok probléma adódott, fatális véletlenek sorozata, végül jelezték: ezt nem így kellene megoldani, menjek ki. De úgy döntöttem, nem megyek. És hogy miért nem, az azért volt, mert sok disszidenssel találkoztam, akik elmentek a hatvanas évek végén, hetvenes években, egy picivel voltak idősebbek nálam, és a nyolcvanas évek végén jöttek vissza, mert itt épp a nagy szabadság szele fújt, legalábbis úgy nézett ki – és mindegyikük hihetetlenül frusztrált volt.

Kik ők? 

Művészek, tudósok, kutatók, mindenfajta irodalmárok és színészek. Nem akarok nevesíteni senkit. Nagy részük alkoholista lett... Nem tudták eldönteni, hogy ők most mik, franciák, amerikaiak vagy magyarok, ha itt voltak, akkor a magyarokat fikázták és istenítették a kintieket, ha kint voltak, akkor fordítva. Ezt megtapasztaltam, voltam kint náluk. Szóval ezt nem akartam. Utólag már tudom, baromság volt, de én ezen akkor vacilláltam. Mai ésszel azt kellett volna csinálnom, hogy kimegyek Párizsba, kapok egy nagy műtermet, beköltözöm két hónapra, megcsinálom, amit kell, utána felugrok a repülőre és itthon vagyok. Vagy ha unom, hazajövök, bulizok egy hetet és visszamegyek megnyugodva.

Screenshot 2020 09 29 at 10.09.20

Bullás József: Ornamentális kompozíció, 1990, olaj, vászon, 200 x 140 cm Fotó: © Sulyok Miklós / HUNGART © 2020 és Bullás József: Matisse előzi Picassót, 1990, akril, vászon, 160 x 150 cm Fotó: © Sulyok Miklós / HUNGART © 2020

Bulizós voltál egyébként? 

Akkor igen. Nem tudtad volna elképzelni, mi? Szóval én mindenfajta ilyen kifele csábítást elpasszíroztam magamtól, ezért mondom, hogy ebből kell épít- kezni, ami itt van, ennek mindenfajta nyűgével, bajával. Egy kívülről jövő könnyebben észreveszi, mi itt az érték. Mi benne vagyunk és tapossuk a sarat, gyömöszöljük és szenvedünk. Bár engem már nem érdekel a szenvedés.

Helyes. Külföldi kiállítások viszont voltak, ha kimenet nem is. 

Párizsban például, közösen Vasarelyvel. Ez akkor nagy szó volt, Vasarelynek előtte húsz éven át nem volt múzeumban kiállítása. Egy kortárs, magyarországi op-art mestert akartak mellé, így kerültem oda. Én akkora területen voltam, mint ez a műterem, ő meg nyilvánvalóan egy komplett nagy szinten. Akkor még épp élt Denise René, lett is kapcsolatom a galériájával. Az akkori igazgatóval kezdtünk beszélgetni, de rá három hónapra Denise René meghalt. A galéria átrendeződött, az igazgató, akivel tárgyaltam, egy év múlva elment. Már Dél-Amerikában él, mert ennek az optikai – op-art vagy kinetikus – artnak, nagyobb ott a piaca. A Denise René Galéria ilyen szempontból meg kiesett a képből. Lehet, hogy fel lehetne venni velük a kapcsolatot. Pierre Vasarelyvel is van kapcsolatom, de az is tulajdonképpen már elhalóban.

Apropó Vasarely apa és fia. Milyen a családod? Mit csinálnak a szüleid? 

Nagyon jó közegben éltem, kifejezetten támogattak mindenben. Szeged – Hódmezővásárhely... tehát déli banda a családom, az apai ág Szeged, onnan indultak, az anyai Hódmezővásárhely és környéke. Ők keramikusok voltak. Van még pár tányérom tőlük. Anyámat fel is vették az Iparra, de akkor váltak a nagyszülők, ezért a hódmezővásárhelyi Pedagógusképzőbe kellett beugrania, hogy közel maradjon a családhoz.

Váltak? Akkoriban ez nem volt mindennapos. 

Nagyapám meg nagyanyám, mindkettő vehemens típus volt, nem bírták együtt. Anyám azért kitartott a vágyai mellett és festett. Szépen, realisztikusan tudott. Aztán leköltöztünk Zalaegerszegre, én ott születtem, anyám végül az ottani múzeumban kezdett dolgozni. Jó légkör volt, akkor alakították ki az első skanzent, a Göcseji Múzeumot, rengeteg régésszel, nagy élet volt... Apám katonatiszt volt, pedig sose akart az lenni, a Mezőgazdasági Egyetem gépész szakára járt, de kapott egy papírt, hogy Bullás elvtárs holnaptól a Katonatiszti Főiskolára megy. Nem fogadta el, de keményen megzsarolták, családilag akarták tönkretenni, úgyhogy aláírta. Gyűlölte, már negyvenpár évesen leszereltette volna magát. Nehezen sikerült. Sok diplomája volt, kohómérnök, ilyen mérnök, olyan mér- nök, végig képezte magát, ez is lett a veszte. Nem engedték el, noha gerincműtött volt, nem tudtak kit a helyére tenni. Nagyon becsületes, szorgalmas ember volt, jóindulatú. A naivságot tő- le örököltem. Anyám temperamentumos, masszív nő volt, szép, olaszos típusú. Nagyon tudta csavargatni a pasik nyakát, orrát satöbbi.

Naivságot mondasz, én úgy mondanám, stabil, békét sugárzó alkat vagy. 

Most már talán igen. De a régi barátaim szerint velem az a baj, hogy naiv vagyok. Egyébként tényleg. Ha valakit megszeretek, mindent elhiszek neki. Nem mindig szabadna, de ez van, elfogadom. Örülök, ha ez sugárzik, nem adták könnyen.

Hiányzik belőled a Kelet-Európában oly gyakori és jogos férfigyötrelem, frusztráció. 

Valószínűleg mert keverék vagyok, apai ágon olasz vérrel is, lehet, hogy amit érzel, az élet szeretete, az olaszos. Anyai ágon német és zsidó őseim is vannak. Megy a vita, hogy a Bullás név honnan származik. Egyik verzió szerint török eredetű a szó, így a család is. Idehaza egyébként csak Szegeden vannak Bullások. Viszont törökök mindenhol voltak, szóval ez kicsit billeg. És vannak a pápai bullával bejövő olaszok, valamelyik Károlyunk idején, akik egy vallá- si ellenközpontot akartak meghonosítani, amire az akkori pápa ideküldte az embereit, jelezve, hogy mi mégiscsak ahhoz a bandához tartozunk. Erre kiadtak egy rendeletet, hogy a bullások vízbe fojtandók. Ezt anyám régi barátja, aki sajnos már nem él, Degré Alajos muzeológus, levéltáros kutatta ki. Üknagyapám szegedi volt, az arisztokrata és nagyon módos ember határán, kisebbfajta kastélya volt a városban. Amikor kitört az első világháború, ahova tisztként vonult be, folytatta nagyvilági életét a fronton a kurvájával együtt, vitte magával őt is. Meghalt aztán, nyilván nem golyó által, hanem kapott valami fertőzést, és olyan adósságot halmozott fel, hogy elárverezték a házát, így az én nagyapám már lelencként kezdte az életet.

A teljes interjú a legújabb Artmagazinban olvasható. (Bullás Józsefet a Deák Erika Galéria képviseli.)