„A legváratlanabb már mindannyiunkkal megtörtént, csak elfelejtettük”

interjú Oleg Kulikkal

Szuda Barna

Az amerikai zászló színei a könyökéig érnek – éppen csak hogy végzett a festéssel és kezet mos a pódium mögött. Ő teszi fel az első kérdéseket, még mielőtt bemutatkozhatnék: „Tudsz szerezni egy kávét? Mi a csillagjegyed?”

A 20. század végére a kultúrafogyasztó társadalom ingerküszöbét már igencsak érinthetetlen magasságig emelték a neoavantgárd irányzatok. Ennek ellenére Oleg Kulik, a kijevi születésű orosz képzőművész a megbotránkoztatás mestereként vált fogalommá, főként The Mad Dog című performanszának köszönhetően. Mégsem a 90-es évekbeli botrányos kiállítások, hanem egy, a képzőművészetnél populárisabb műfaj, a film tette őt később világhírűvé. A 2017-ben bemutatott dán dráma, A négyzet elnyerte az Arany Pálmát és a mozirajongók elismerését is azzal az emlékezetes karakterrel, amit egy az egyben a húsz évvel ezelőtti Oleg Kulikról mintáztak. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy az október elején Budapestre érkező művész új performanszának a Léna & Roselli Galéria és az Art Market Budapest előzetes egyeztetés, cenzúra nélkül biztosítsa a feltételeket. Oleg Kulik közvetlenül a performansz után elsőként az Artmagazinnak adott interjút.

Szuda Barna: A 90-es évek provokatív előadásaival örökre beírtad magad a kortárs művészet történetébe. Ezt az időszakot mégis egy olyan csendes periódus követte, amiben kevesebbet hallottunk rólad. Miért?

Oleg Kulik: Az emberek számára kevésbé felkavaró, de ettől még nem kevésbé jelentős performanszok miatt. A 90-es években gyakran félreértettek, félre akartak érteni. Annak a korszaknak és a The Mad Dognak egyaránt jót tett A négyzet, ami által újra beszélni kezdtek azokról a témákról, azokról a kérdésekről, amiket 20–25 évvel korábban vetettem fel, és csak 2017-ben, a film után kaptam rájuk érdemi választ.


Jelenet A négyzet című filmből © Magnolia Pictures

A The Mad Dogot egyes kritikusok úgy értelmezik mint Vlagyimir Putyin direkt paródiáját. Mi a véleményed erről?

Elutasítom. Mert Putyin akkor még nem volt, illetve a művészek számára nem volt annyira fontos karakter, mint ma. A The Mad Dog a bennem élő állatról szól. A 20. század diktatúráinak vezérei nagyrészt ugyanolyan, inkább állatokra jellemző viselkedést mutattak, mint én a The Mad Dog közben. Azzal a különbséggel, hogy nem ereszkedtek négykézlábra, így nem vált megkérdőjelezhetővé emberi mivoltuk. Akárcsak az ő esetükben, a performansz idején is elterelte a figyelmet a tartalomról a forma.


Oleg Kulik: The Mad Dog, performansz, 1994

Nem ez volt az egyetlen eset a pályádon, amikor várnod kellett az értő közönségre. Gondolok itt a természet és az ember kapcsolatával foglalkozó akcióidra, mint a Pigeon Loft, ami során több száz galamb alatt pihentél egy függőágyban.

Igen, egy olyan performansz, mint a Pigeon Loft, tehát ami a környezetben, illetve az állatvilágban elfoglalt helyünkkel foglalkozik, az ezredfordulón még nem volt igazán aktuális. Később, amikor már nyilvánvaló volt a fajok tömeges kipusztulása és a visszafordíthatatlan károkozás, ezek az akciók is értelmet nyertek. Egyre világosabbá vált, hogy az állatoknak semmi, de semmi hasznuk belőlünk, és ahogy a Pigeon Loft is bemutatta: konkrétan szarnak ránk.

Az 2000-es években készült Windows című fotósorozat képei és a budapesti performanszod is feltűnően „mérsékelt” motívumokkal dolgozik, ami nem azonos a tőled megszokott, sokak által pornográfnak titulált képi világgal. Milyen okból választottad most ezt a formát?

A budapesti performansz, hasonlóan a Windows sorozathoz, az ember világban elfoglalt helyét próbálja meghatározni. Ebben kevés szerepe jut a szexualitásnak. Kevesebb, mint az olyan témák esetében, mint amikor az ember és az állat kapcsolatát próbálom megfogalmazni. De azokat a képeket sem nevezném pornográfnak.


Oleg Kulik performansza a 2019-es ArtMarketen, Fotó: Sióréti Gábor

Oleg Kulik: Windows (Gorilla), fotósorozat, 2001

Számodra mit jelent a pornográfia?

Azok a pornográfok, akik a pornográfia jelenlétét feltételezik. Akik pornográfnak titulálnak egy aktust, legyen az szexuális indíttatású vagy sem.

Még jóval azelőtt, hogy képzőművészként megismert a világ, író szerettél volna lenni. Annak ellenére, hogy nem publikálsz irodalmat, írsz még?

Volt egy időszak, amikor nem tudtam magamnak más sorsot elképzelni, csak azt, hogy író legyek. De hatalmas író és híres tanító! Húsz évesen mindig és mindenről írtam. A múltról, a jelenről, mindenről. Aztán rá kellett jönnöm, hogy bár értelmiségi családba születtem, az nem elég. Amikor először hallgattam végig, hogy valaki felolvassa az írásaimat, csak arra gondoltam: mi ez a rengeteg hülyeség? Mondhatjuk, hogy mostanáig írok, de a szövegeimben nincsen semmi irodalmi. Csakis miszticizmus. Az irodalmi létem egy párhuzamos valóság, amiben a forma egyáltalán nem fontos.

Mi a véleményed Tolsztojról?

Tolsztoj azt mondja, az ideális ember egyszerű. De azt nem határozza meg, hogy az mit is jelent pontosan. Valószínűleg azért, mert nincs. De legalábbis én még sosem láttam egyszerű embert.

És szerinted milyen az ideális ember?

A memória a legfontosabb. Aki azt használni tudja, az ideális, de sajnos az ember nagyon feledékeny lény. A legváratlanabb már mindannyiunkkal megtörtént, csak elfelejtettük. Ezért érdekel a jövő és a mesterséges intelligencia lehetősége.

A közvélekedés szerint a halak memóriája különösen rossz. Missionary című performanszod alkalmával tehát az embereket jelképezik azok a halak, amiknek a Bibliából olvasol fel?

Az a performansz, emlékszem, technikailag nehezen megoldható volt, mert amit felolvastam a halaknak, az egy hosszú rész, 20–30 perces. Performasznak sok idő, és hideg vízben ennyit állni is túl hosszú. Megpróbáltuk melegebb vízzel, de akkor meg a halak pusztultak el. Az általam választott szöveg, Jób könyve a bibliai kánonba utolsóként került be. Azért utolsóként, mert nagyban eltér a többitől. A többi szövegben Isten rejtélyes, félreérthető, míg ebben szokatlanul egyértelmű válaszokat ad. Azért ezt olvastam fel a halaknak, mert szerintem Isten pont ilyen. Nem baszakszik égi jelekkel. Akárcsak egy akcionista művész.


Oleg Kulik: Missionary, performansz, 1995

Mit gondolsz az orosz akcionizmusról? Szerinted elérte a célját?

A legteljesebb mértékben, bármi is volt az.

full_005653.jpg
Fejetlenség

A lovas szobrot felakasztották, majd kegyetlen hirtelenséggel le is fejezték. Még egy perc figyelmet sem szántak neki. Először csak egy óriási kampó közeledett vészjóslóan a lovas hős felé, ám addigra a „kivégzőtiszt” már elvégezte az ilyenkor szokásos előkészületeket. Akár emelt fővel is távozhatott volna a klasszikus művészet szimbóluma, helyet adva az új művészetnek. De ennél több kellett. Az alászállás méltóság nélküli, a végeredmény tragikus: a klasszikus művészet fejét vesztve csúszott az állványa mellé. Halálát csak néhány munkás gyászolta mobiltelefonnal a kézben: az elrepülő fej látványa hozhat pár lájkot és megosztást – ha már a meglepődés elmaradt.