Interjú Jeneses Ádámmal, az FKSE ˈmoʊʃən (motion [mozgás]) című, mozgóképes alkotásokat bemutató és megvitató eseménysorozatának fő szervezőjével. A program eddig hét alkalmat élt meg, tizennégy alkotó, illetve alkotópáros munkáit mutatta be, és szeptemberben folytatódik.

AM: Miért érezted fontosnak egy videós/mozgóképes munkákra koncentráló eseménysorozat szervezését?

Két meglepően prózai okból: az előző évben kialakult egy néhány hetes üresjárat az FKSE programjaiban, ekkor derengett fel a ˈmoʊʃən (motion) ötlete bennem. A Stúdió elsősorban képzőművészeti fókuszú hely, ebből adódóan a legnagyobb figyelmet a kiállításmegnyitók és záróesemények kapják. A két végpont között jellemzően kevés az élő interakció. Emellett az egyesület évekig tartó filmklubot szervezett a Prizma folyóirattal közösen, ez 2020-ban véget ért. Adta magát tehát a helyzet, hogy a létrejött űrt kitöltsük, és lehetőséget teremtsünk a tagság mozgóképes vagy tágabb értelemben bármiféle audiovizuális médiummal operáló műveinek bemutatására, közös vizsgálatára. A prózai okokon túl hozzám közelebb áll ez az eseményszerű bemutatási mód, folyamat és az időalapú művek is. 

AM: Észrevettél a hét alkalommal bemutatott munkák közötti sajátosságokat? Van „fiatal magyar videóművészet” és annak közös attribútumai?

Az elmúlt időszak alapján messzemenő következtetéseket leszűrni talán túlzó lenne; az mindenképpen látható, hogy a résztvevők formai szinten a mozgóképes képalkotás jelenleg rendelkezésre álló összes eszközét használják, tagadhatatlan nyoma látszik a Unity és Unreal Engine adta lehetőségeknek, illetve az egyre jobban elérhető neural network (neuronhálózati) modelles vagy AI-jal generált tartalmaknak. Emellett persze szerepeltek „megszokottabb” eszközöket használó művek is, amelyek témáválasztásuk miatt az eddig rejtve maradt vagy figyelmen kívül hagyott aspektusait érintik lokális és globális világunknak. Remélem, megszületik majd egy lehetőség, forma a közeljövőben, ahol a művek, tendenciák ismeretében el tudjuk dönteni, hogy mi is az az audiovizuális alkotásokat összegző és cizellálásra érdemes ernyőfogalom, amivel leírhatjuk az elmúlt öt, tíz vagy akár húsz év fejleményeit. 

AM: Mit gondolsz ezen munkák más szituációkban való bemutatásáról? Forráshiányos környezetekben ez mindig problémát jelent itthon?

A gyakorlati aspektusokon túl a világunkat betöltő ingeráradat eleve átrendezi mindenki figyelmét. Felteszem, ez alól az alkotók sem tudják kivonni magukat, mindezt úgy, hogy a nem időben kibontakozó műtárgyak szemlélése rejt magában egy látszólagos „könnyedséget” és „gyorsaságot”. Innen nézve eleve hátrányból indul bármi, aminek befogadása valós másodpercekbe, percekbe, órákba telhet. Ha azonban kiemeljük ezeket a műveket a kiállítóterekben végtelenségig tartó loopolás és a halkan zümmögő projektor világából vagy a közönség – vetített felület – passzív befogadói helyzetből, képezhetünk egy új, a megszokottól eltérő és élőbb lehetőséget. A forráshiány állandóan jelen lévő nyomasztó tényező – azt hiszem, ez már lassan generációkon átívelő élménnyé vált –, attól tartok, hogy már „születésekor” befolyásol számos alkotást, de ha nem engedünk ennek az erőnek, felfoghatjuk egy olyan keretrendszernek, ami segítheti is az új formák létrejöttét.

AM: A vetítések utáni beszélgetésekről milyen benyomásod volt? A nézők mennyiben tudták értékelni és ezek alapján kérdezni a művészeket?

Az esemény szervezőjeként és lebonyolítójaként nekem minden egyes alkalom inspiratív volt, a közös gondolkodás, beszélgetés révén egy-egy műnek olyan rétegei, összefüggései is előkerültek, amik lehet, hogy egy kiállítási helyzetben elsikkadtak volna. 

Nem állítok újdonságot, ha azt mondom, többször támadt a hazai közönséget jellemző csend, dermedtség. Szerencsére viszonylag hamar feloldódott, és felmerültek érzékeny és pontos megfigyelésről árulkodó kérdések, a közönség és az alkotók részéről egyaránt. És ami a legfontosabb: az esemény formális része után még folytatódtak ezek a beszélgetések.

AM: Van olyan hazai, regionális vagy akár nemzetközi videóművészeti irányzat, hagyomány, amely számodra kifejezetten fontos?

A ˈmoʊʃən (motion) nekem az újratanulása, újrafelfedezése ennek a művészeti irányzatnak; nagyobb tendenciákról nehezen tudnék beszélni, inkább szemelvények jutnak eszembe, amik egykor fejlövést adtak, de én is, mint mindenki más, az algoritmusok prédája és saját asszociatív csapongásaim szolgája vagyok. Ha említenem kell pár meghatározó művet, akkor azok a következők lennének: a Richard Serra és Carlota Fay Schoolman kollaborációjából született Television Delivers People, Sadie Benningtől az A Place Called Lovely vagy Bódy Gábortól a De Occulta Philosophia nach Agrippa von Nettesheim. Térben és időben közelebbi alkotók közül Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė Mouthless sorozatát említeném – igaz, ezt ez idáig csak apró fragmentumokból, közvetve tapasztalhattam meg. Amióta az eseménysorozattal foglalkozom, kezdtem el mélyebben beleásni magam a UbuWeb Shadow Libraryba vagy a D’EST online archívumába. 

AM: Hogyan látod a sorozaton bemutatott munkák utóéletét? Illetve az alkotók mennyiben elkötelezettek ezzel a műfajjal, amely többnyire drágán művelhető, nehéz bemutatni és szinte lehetetlen (?) bevezetni az itthoni műtárgypiacra? Ez esetleg tudatos kivonulás? 

Hét alkalom után még kissé homályosan látszik csak az utóélet kérdése. Számomra a legfontosabb, hogy az FKSE tagjainak és az eseményen résztvevőknek emlékezetébe égjenek, vésődjenek ezek a művek; ha ez valakit közös munkára, bármiféle kollaborációra serkent, vagy más műfajú, területű munkásságát inspirálja, az már egy reménykeltő utóélet, ami újabb izgalmas, színvonalas műveket eredményezhet. Egy-egy alkalommal mintha már felcsillant volna ennek a reménye. A műtárgypiacot és szereplőit nem féltem, eddig is megtalálták az értékesítés módjait, innen nézve a kivonulás szinte lehetetlennek tűnik.