Nagyon fontos a dramaturgia

Beszélgetés Kamondy Imre zenész-festőművésszel

Balázs Kata – Szabó Eszter Ágnes

A Stúdió K-ból került a legendás kaposvári Csiky Gergely Színház társulatába, ahol drámai és zenés szerepekben is láthatta a közönség. A Gesamkunstwerk fogalma adja számára a keretrendszert a város különös karaktereinek és történeteiknek festményeken és dalszövegekben való megjelentetésére.

 

Screenshot 2020 01 17 at 19.32.15
Kamondy Imre Velencében

Zenekarod, a Cabaret Medrano októberben koncertezett Barcelonában. Mikor alapítottátok, és hogyan indult a zenekar?

2001-ben vágyképként körvonalazódott bennem egy olyan zenekar létrehozása, amely úgy hangozna, mintha Kurt Weil alapítana egy zenekart Berlinben. Verebes György festőművész barátommal alapítottam a zenekart, aki most a Szolnoki Művésztelep vezetője. Zongoristaként 18 évig volt a zenekar tagja, de olyan elfoglalt lett, hogy már lehetetlen volt egyeztetni. Mi olyanok voltunk, mint Cseh Tamás és Bereményi Géza, csak mint két zenész, és szinte testvéri viszonyban voltunk. Három CD-t adtunk ki közösen. Még a legelején, 2000 táján elmentem feLugossy Lacához Szentendrére, hogy nincs-e véletlenül egy olyan szövege, amit odaadna nekünk. Leguggolt a kis asztalához, kihúzott egy fiókot, és elővett öt kézzel írott szöveget és nekem adta őket. Azóta is ereklyeként őrzöm őket. Az egyiket megcsináltuk. Az lett a címe, hogy Amsterdam. Ez egy valós történeten alapul: amikor Amszterdamban járt, akkor a piros lámpás negyedben beült a kirakatba egy fekete lány mellé beszélgetni, rögtönzött performanszként.

Mióta ismerted feLugossy Lacát?

Mindig nagy példaképem volt, a Bizottság többi tagjával, ef Zámbó Istvánnal és Wahorn Andrással együtt. Már az első koncerteken is ott voltam Pomázon és Szentendrén. Ági, a testvérem már 13 éves koromban elvitt Szíriusz koncertre a Bem rakpartra, így elég korán kezdtem a koncertre járást, bár sajnos a legendás Kex együtest nem láttam, de egy számukat feldolgoztam (Elszállt egy hajó – a szerk.).

Mivel foglalkoztál a ’80-as években?

Jártam a Stúdió K-ba, ahol Ági zenélt. Másfél évig játszottam ott, jegyszedő voltam, világosító és kellékes. Sajnos Fodor Tamás nem értette meg, hogy én közben gimnáziumba járok és kirúgott, mert nem értem oda pontosan a próbákra. Pedig imádtam ezt csinálni, és imádtam a Woyzecket és rajongtam Székely B. Miklósért. Ez egy nagyon szép korszak volt, de jött az érettségi, amit magánúton szereztem meg, mivel közben kimaradtam az iskolából, és gondolkodtam, hogy mi érdekel, mit csináljak. Érdekelt a zene, az irodalom, a színház. Körülbelül 18 éves voltam és későn érő típus. A Stúdió K révén belekerültem Ács János A tavasz ébredése című diplomarendezésébe, ahol az volt a nóvum, hogy nem nőkkel játszatta el a kamasz fiúkat, ahogy az már kétszer megtörtént a Vedekind-darabbal Magyarországon, hanem keresgélt a gimnáziumokban és szakkörökben szereplőket. Ebben látott engem vagy Babarczy László vagy az asszisztense, és elhívtak Kaposvárra. Babarczy ekkor vitte az egész osztályát Kaposvárra – amelyikbe Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Básti Juli járt –, odahívta a Jordán Tamás – Lázár Kati párost, visszahívta Koltai Róbertet és Pogány Juditot. Azzal kezdte a ténykedését, hogy odavitte dramaturgnak Eörsi Istvánt és Petri Györgyöt, néhány évre rá Spiró Györgyöt, és elkezdett egy, a korábbinál is politikusabb színházat csinálni. Zseniális színházigazgató volt, hihetetlen érzéke volt a politikai cenzorok meggyőzéséhez. 1981–82-ben ment a Marat/Sade című előadás, amit szintén Ács János rendezett és Szegő György tervezte a díszleteit. Ebben játszottam az egyik bolondot, és egy jelenet koreográfiáját is mi csináltuk a színésztársaimmal. Híres előadás lett, bejártuk vele fél Európát. Erről van egy nagyon szép emlékem. Belgrádban egy 400 férőhelyes Atelier nevű színházban voltunk. Az előadás végén lemegy a Corvin köz jelenet, mindenki kifekszik, mintha lesorozták volna őket, és Máté Gábor sír egy kockakővel. Egy darabig sötét volt a nézőtéren és az emberek hosszan tapsoltak. Amikor felkapcsolták a fényt, akkor láttuk, hogy az első két sorban mindenki sír. Katartikus volt az egész. Tulajdonképpen azért mentem Kaposvárra egy évre, hogy amíg nem döntöm el, hogy milyen egyetemre megyek, addig ott segédszínészként dolgozzak, de akkor elkapott a gépszíj. Az első évben Lukács Andor rendezte a Márió és a varázslót, és én voltam Márió. Utána volt egy Diótörő, amit Gothár Péter rendezett és Selmeczi György volt a zeneszerző. Ez egy musical volt, de nem amerikai musical, hanem „kelet-európai”. Különleges volt az egész előadás, és ahhoz képest, hogy diploma nélkül, érettségi után kerültem oda, én lettem a Diótörő. Nem volt kötelező kör, hogy az embernek diplomája legyen. Csákányi Esztert sem vették fel többször, Lukács Andor pedig eleinte ott vakolta a színház falát, azt hiszem, kellékes is volt. Én is hasonló módon kerültem be a színházba, mint ahogy a szegénylegény elindul szerencsét próbálni. Nagyon sokat tanultam, de öt év után mégis kértem egy év fizetés nélküli szabadságot. Mindennek ellenére vidéki színházi élet volt, amibe belecsöppentem, ami egy szűken behatárolt térben zajlott. Színészházban laktam, délelőtt próba, délután próba, este előadás, utána éjszaka is próba. Havonta harmincnégy előadásom volt, úgy éreztem, hogy kell egy év szünet. Világot akartam látni, utazgatni. Végigjártam a Utas és holdvilág (Szerb Antal regénye – a szerk.) helyszíneit Umbriában egyedül. Nekem a Gesamkunstwerk az egyik mániám, ahol a különböző művészeti ágak találkoznak, érdekelt a jelmez, a díszlet, a rendezés és koreográfia, de nem volt bátorságom fölmenni Babarczyhoz, mikor hazajöttem Olaszországból, hogy csinálnék egy zenés darabot.

Screenshot 2020 01 18 at 9.34.37
Kép a Marat/Sade című előadásról (rendező: Ács János, díszlet: Szegő György), 1981–82
Szegő György jóvoltából

A színház mellett kezdődött a zenélés?

A Diótörőben jól táncoltam, de ösztönösen. Szerintem ezt apámtól örököltem. Édesapám Kamondy László író az 1960-as évek egyik meghatározó novellistája volt, akit a szakma máig számon tart. Halála után húsz évvel Réz Pál szerkesztett a legszebb novelláiból egy antológiát. A címe: Ismerkedés tükörben. Apámat Csehovhoz és a magyar írók közül Hunyady Sándorhoz és Gelléri Andor Endréhez szokták hasonlítani. Valahogy örököltem tőle ezt a dramaturgiai, színházi vonalat. Például mindig bohóckodtam baráti körben, mindig énekeltem, de ezek valójában paródiák voltak. A kaposvári színházban a bemutatók után vagy ünnepi alkalmakon a büfében nagy élet volt. Sokszor eljött Darvas Ferenc, ami azért érdekes, mert jóval később a Cabaret Medranóban a fia, Bence zongorázott évekig. Darvas Feri leült a pianínóhoz a büfében, és lehetett dalt kérni tőlünk. Tíz különböző nyelven énekeltem, például koreai operát vagy harlemi gospelt. Nagyon jól el tudom változtatni a hangomat, meg tudok szólalni 80 éves öreg fekete bácsi, fiatal rapper vagy francia sanzonénekes hangján is. Félig halandzsa nyelven, de mindent játszottunk. Ez volt a zenei előzmény, de akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd zenekart fogok csinálni, csak éreztem, hogy tudok hatni az emberekre az énekléssel. 1985-ben renoválták a színházat. Közben egy művelődési házban zajlottak az előadások. A régi színházban volt egy faburkolatos büfé, ami olyan volt, mint egy angol tengerjáróhajónak a kajütje, ami hánykolódik a tengeren. A vidéki színészek élete is ilyen. Az új színházi büfé acél lett és üveg, hangulattalan, kifestették a páholyokat, kicserélték a székeket. Valahogy ettől mintha gyengébbek lettek volna az előadások. Visszamentem egy év szabadság után és azt vettem észre, hogy azok az emberek, akik addig kíváncsiak voltak rám, keresztülnéznek rajtam. A színház ilyen kemény világ, hogy ha visszamész, akkor mindent a legelejéről kell kezdeni, nincs olyan, hogy te már beágyazódtál a társulatba. Én nem akartam ezt végigcsinálni, de még ott voltam három évig, 1988-ig. Talán korábban el kellett volna jönnöm! Szolnokról kaptam egy levelet Pál Istvántól, aki szintén különleges figurája volt ennek a korszaknak – a szegedi Universitas alapítója. István csizmában és széles, nagykarimájú kalapban járt és alternatív színházat csinált. Rendszeresen járt Lengyelországba, a Jerzy Grotowski-féle szegény színház legjelentősebb követője volt itthon. Ő volt néhány évig a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője. Kaptam tőle egy levelet még ’85-ben, amiben hívott, de nem mentem. Ha átmentem volna, akkor talán a mai napig színész vagyok, mert köztünk működött a kémia. Kíváncsi volt rám és gondolkodott bennem. Egyszer az egyik filmforgatáson beszélgettem Újlaki Dénessel, aki azt mondta, hogy ha valahol azt érzem, hogy nem kíváncsiak rám, akkor azonnal fel kell állni. Én akkor már 3 éve nem kaptam izgalmas feladatot és akkor, 1989-ben abbahagytam a színházat. Utána fél évig pánikbeteg voltam. Elmentem a Völgy utcai pszichiátriára, ahol beszélgettem egy orvossal. Egy ponton a térdemre tette a kezét, belenézett mélyen a szemembe és azt mondta, hogy semmi sincsen az életben, amiért érdemes lenne aggódni. Ez akkor olyan kijózanító volt, hogy varázsütésre elmúltak a szívtáji szúrások és a fuldoklás.

És akkor jött a zene?

Az első zenekarom, a Csókgaleri még alternatív rockzenét játszott. Fekete Jenő gitározott, Kiss Laci volt a basszusgitáros (Európa Kiadó), akinek az öccse, Gyuri néha szaxofonozott... ez a korszak fél évig tartott, öt koncertünk volt, mert közben beindult Fekete Jenőnek a Palermo Boogie Gang nevű zenekara, és a menedzser állandóan keresztbe szervezett nekünk. Ez a rendszerváltás környékén volt, amikor a Tilos az Á-ban egymás után játszottunk a Quimbyvel meg a Palermo Boogie Ganggel. Barátkoztunk is és inspiráltuk egymást. A Csókgalerinek egy saját száma volt, az Esővonat, amit kicsit Tom Waits-esre, Ry Cooder-esre vettem, illetve fel is dolgoztunk három Tom Waits-számot. Akkor még nem nagyon ismerték itthon. Lou Reed-számokat is játszottunk, David Bowie-t és Eric Claptont. Volt koncertünk az FMK-ban, majd később egy sétahajón, amit Ági szervezett, ahol az Orkesztra Luna előzenekara voltunk, és fellépett még egy szál gitárral Baksa-Soós János (Január Herceg) is, az alternatív zenei élet egyik alapfigurája. Játszottunk a Blue Boxban is. Ott jött vissza a színházi attitűd, mert elkezdtem a koncerteken dramaturgiában gondolkodni. Ezután következett a Vadsanzon, ami egy kicsit konceptuális irányba mutató lemez. Jobban figyeltem a szövegekre is, és a Brecht-songokat tartottam szem előtt. Megmaradt Tom Waits hatása is, de legjobban az érdekelt, hogy a dalszöveg lehet-e egy sűrített novella vagy dráma. Szeretek karaktereket leírni, mint Rejtő Jenő jeleneteiben, szeretem Viszockij vagy Nick Cave dalait, balladáit… Elkezdtem tudatosabban szövegeket írni, és összeállt egy lemezanyag, amit Dunakeszin vettük fel Verebes Györggyel és Döncivel (Dénes József, Európa Kiadó – a szerk.). A lemezen van egy szám, amelyet Csákányi Eszter énekel, és egy Jászai Mari téri idős, hajléktalan néniről szól, aki úgy nézett ki, mint egy háborús veterán. Az egyik lába mindig be volt bugyolálva, a nyakában volt egy rókaprém és egy koszos, de valaha elegáns bundában járt. Szürreális megjelenése volt. A saját festményeit árulta a Berlin sörözőben. Le is festettem őt és írtam róla egy dalt, mert egyszer mesélte, hogy van egy barátja, aki hat csikket talált a villamosmegállóban. Ez annyira Rejtő Jenő-sen hangzott, hogy ez lett a Hatcsikk kapitány című dal. Tényleg olyan lett, mint egy Brecht-song, mint egy keringő. Átküldtem Csákányi Eszternek, hogy szeretném, ha elénekelné, akinek nagyon tetszett, de nem tudtunk időpontot találni a felvételre, mindig közbe jött valami, ezért egyszer odamentem a színházhoz taxival és elraboltam előadás után. Kimentünk Dunakeszire a stúdióba, ahol kétszer felénekelte – mert már félig tudta is a szöveget – és jó is lett. Amikor kész volt az anyag, elmentem Bereményi Gézához, mert azt éreztem, hogy szinte megegyezik azzal, amit ők csináltak a Cseh Tamással. Meg is jelentek rólunk ilyen kritikák, ahol Cseh Tamáshoz hasonlítanak, csak én zenekarral léptem fel. Szerettem volna, ha Tamás eljön egy koncertünkre, és nem sokkal a halála előtt találkoztam is vele a Pozsonyi úton, egy kávézóban. Elmondtam, hogy milyen régóta tervezek vele egy beszélgetést, és felhívom, ha lesz koncert. Nagy mulasztás volt, hogy végül nem került rá sor.

Screenshot 2020 01 18 at 9.33.03
Kamondy Imre festménye

Mikor kezdtél el festeni?

Négy éve. Nagyon szeretem a német expresszionistákat és sok kiállítást láttam, főleg Berlinben járva. A Die Brücke csoport kiállítása nagyon nagy hatással volt rám, úgy éreztem, hogy valami ilyesmit próbálok dalokban megfogalmazni. Minden olyan festő fontos inspiráció a számomra, aki a képei tartalmát valamiféle dramaturgiával építi fel, mint például Chagall, de kedvelem Ámos Imre vagy Gulácsy Lajos munkásságát is. Volt még egy inspirációként ható élményem, a Kiadó étteremben Duliskovich Bazil kiállítása. Mondtam is neki, hogy a rajongója lettem, mert megláttam a képeiben a dramaturgiát, ami számomra annyira fontos. Akkor már nagyon szerettem volna festeni, de ugyanakkor tanulni is, nem akartam kihagyni ezt a lépcsőfokot, nem akartam teljesen autodidakta lenni. Bazilt kértem meg először, hogy tanítson, de ő épp akkor hagyta abba az oktatást. Évekig nem is foglalkoztam ezzel, mert azt gondoltam, hogy vagy Bazil tanít, vagy senki. Verebes Gyuri ajánlotta, hogy tanuljak Rontó Lilitől, aki a lemezborítóinkat tervezi, és játszott is egy ideig a zenekarban. Lili az egyik legjobb barátom, és nem tudtam elképzelni, hogy ő következetesen szigorú velem. Legnagyobb közös munkánk a Kacat Király a Lim-lomok földjén című verses meseregény, amit én írtam és ő illusztrálta. Aztán vettem egy nagy levegőt és bementem a Nagymező utcai művészellátóba és megvettem az összes olasz nevű papírt, festéket, ceruzát és komolyan elhatároztam, hogy elkezdem. Másfél évig jártam Lilihez rendszeresen rajzolni, most már csak kéthavonta megyek hozzá. Akrillal festek és pasztellel rajzolok, az olajfestést most télen kezdem. Úgy érzem, hogy a mérleg nyelve a zene és a festészet között most már egyenlően áll. Engem nagyon érdekel a határok feszegetése, és szeretnék egy interaktív, performatív kiállítást csinálni, ahol persze nagy hangsúlyt kapna a zene. A képeim mellett lenne egy-egy fejhallgató és az olyan történeteim, mint a Hatcsikk Kapitány, meg tudnának jelenni. Zenében és prózában a képek mellett, mint Gesamkunstwerk. Jövőre tervezek egy albumot, amiben kortárs írók írnak a képeimhez novellákat. Ezekből három megszületett, Németh Gábor, Jánossy Lajos és Ménes Attila írt már a képeimhez izgalmas szöveget. A litera.hu oldalán ezek olvashatóak.

 

 

View 006560
Megjelent a második Artmagazin ’80-as évek különszám

Ez már a második Artmagazin-különszám, ami azokat a művészeti jelenségeket igyekszik rekonstruálni, amelyek jellemzően csak a ’80-as évek sok szempontból speciális, a bezártságérzet és a kényszerek szülte különleges kreativitás által meghatározott időszakában jöhettek létre.