Anyaságról, művészetről és identitás(ok)ról szóló interjúsorozatunk második részében Benczúr Emesével, az 1990-es években induló művészgeneráció meghatározó, máig aktív képviselőjével beszélgettünk. Benczúr Emese az évtized végén olyan fontos regionális kiállításokon szerepelt, mint az After the Wall (A fal után, 1999) és az Aspekte/Positionen (Szempontok/helyezkedések, 1999). Művei a mindennapi tevékenységek, a (női) munka és a művészi alkotás értelmére kérdeznek rá. Festőként végzett, alkotásaiban azonban hagyományosan nőknek tulajdonított technikákat – hímzés, varrás – alkalmaz. Rövid, statement-szerű, verbális üzenetei és azok vizuális megjelenítése ironikus és önironikus kommentárok, a banalitás és a társadalomkritika kettősségét egyaránt magukban hordozzák.

Pályád mely szakaszában születtek a gyerekeid? Mennyiben rendezte át addigi életed és alkotói ritmusod az anyaság?

Egy nagyon intenzív időszak közepette jött az életembe az anyaság. Épp New Yorkban voltam egy rezidenciaprogramon (CEC Artslink/APEX art studio program, 1999), ahol többek között a velencei biennálés részvételemre készültem. Itt derült ki, hogy terhes vagyok. Amikor megérkeztem a városba, vásároltam egy biciklit, és egyik nap hatalmas körutat tettem vele, utána pedig úgy elfáradtam, hogy másnap délutánig aludtam. Ekkor sejtettem, hogy valami megváltozott: addig mindenhova bringával jártam, őrült erdei túrákra is. A terhességgel egy idegen országban, egy másik földrészen kellett szembesülnöm. Ráadásul a biztosításom a terhességi vizsgálatokat nem is fedezte, a rendelkezésemre álló kevés pénzből kellett az elején megoldanom, szóval kalandos volt. Nagy szerencsémre a C3-nál beadott CEC Artslink pályázatomat pozitívan bírálták el, így az ottlétem végül tudtam finanszírozni. A rezidencia alatt napi tizennégy órában varrtam, az idő nagy részét teljesen egyedül töltöttem, volt lehetőségem elmélkedni a változásokon. Akkor volt életemben először műtermem, ami azóta sincs. A rezidencia időszaka alatt pár napra Belgiumot is megjártam egy kiállítás kapcsán (Zoersel '99, Belgium), New Yorkból pedig rögtön a Velencei Biennáléra utaztam.³ Ezzel párhuzamosan a B32 Galériában nyílt önálló kiállításom (Munkáim új nézőpontból, ahol minden cérnaszálon múlik, 1999), úgyhogy jöttem-mentem Velence és Budapest között.

A Biennálé Magyar Pavilonjába egy hatalmas kifeszített selyemre a „Try to see the world through…” (Próbáld meg rózsaszínben látni a világot) feliratot varrtad. Meghatározta a művedet az, hogy várandósan készült?

A mű terve nagy vonalakban már a kiutazásomkor megvolt, a szöveg és az anyag még nem. Biztos vagyok benne, hogy a terhesség hatással volt az üzenetre és az anyagválasztásra is. Emberfeletti munkát találtam ki magamnak azzal, hogy egy 11 × 8 méteres anyagot fél centinként végigvarrok, csak ott nem, ahol a szöveg megjelenik. Budapesten biztos nem tudtam volna ennyi időt szentelni rá az életemből, nagy könnyebbség volt a műterem és az egyedüllét. Nem beszélve a terhességről, mint új állapotról: semmi buli, ivászat stb. Volt mit végiggondolnom az életemmel kapcsolatban. Az ominózus bicikliutat leszámítva tele voltam energiával.

András Edit így ír erről az időszakról: „A terhesség jótékony védőburka vette körül Emesét, aki roppant kitartással hajtotta fel az éppen megfelelő rózsaszín anyagot, a varrógépet, a betűket, s varrogatta végtelen türelemmel a csíkokat a Church Street-i műteremben. Ez a könnyű, habos, rózsaszín tüllháló belengte a New York-i létet és szolgált önszuggesztív médiumként, de fordítva is igaz; funkcionált úgy, mint egy diadalmas zászló, az élet egy szakaszának materializálódott életérzése. Milyen kár is, hogy mindenestül tovatűnt.”⁴

Időközben kiderült, hogy a sós tengeri levegő tönkretette a pavilon átriumában kifeszített selymet. Egy hónappal a szülés előtt kellett volna kiutaznom Velencébe rendbe tenni a művet, de a nőgyógyászom már nem engedett el. 

Hogy élted meg magát az anyává válást? A korábbi intenzív, sok utazással és kiállítással teli időszak után hogy alakult a pályád kisgyerekes anyaként?

A szülés utáni első pár hónap nagyon megterhelő volt, az agyam lenullázódott, azt hittem, sosem kerülök ki belőle. Hatalmas változás volt harmincévesen lenyugodni ehhez a feladathoz.  Úgy éreztem, hogy küzdenem kell magamért minden áron. Szerettem volna újra az addigi életemet élni, de mintha az agyam blokkolva lenne és soha nem tudnám már felvenni a tempót a világgal. Eléggé rajta voltam, hogy kikerüljek ebből, felkötöttem a hátamra Lizát, úgy bicikliztünk mindenfelé. Több kiállításra készültem párhuzamosan. Ekkor volt a Ludwig Múzeum kis.termében (akkor még a Budai Vár épületében) önálló kiállításom. Az egész úgy zajlott, hogy három-négy óránként hazajöttem, megszoptattam Lizát (közel lakunk a Várhoz), és visszamentem dolgozni. A projektgaléria közel húsz méter hosszú falára az „Akkor jó, ha észre sem veszed, hogy dolgozol” mondatot írtam apró betűkkel. Az időigényes, nagy manuális energiabefektetést igénylő munka a padlón felejtett elkoptatott ceruzaforgácsokból vált nyilvánvalóvá. Iszonyatosan kimerítő volt, ugyanakkor borzasztóan jótékony, hogy dolgozhattam.

Nem sokkal ezután a Dundee Contemporary Artsban a Should I live to be a hundred – Day by day I think about the future-t (Ha száz évig élek is – Nap mint nap a jövőre gondolok) állítottam ki. Az akkor öt hónapos kislányomat magamra kötöttem, és londoni átszállással utaztam Skóciába. (Ez csak azért érdekes, mert a város egyik végéből a másikba kellett eljutnom tömegközlekedéssel, cuccokkal, babával, és még siettem is, hogy le ne késsük a gépet. Sosem fogom elfelejteni.) A munka installálása elég pepecselős és hosszadalmas volt: úgy tudtam kivitelezni, hogy Liza kenguruban lógott rajtam az idő nagy részében. Ő is érezhette a feszültséget, mert szinte folyton sírt, ha letettem, és éjszaka sem aludt. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy vissza kell vennem magamból, ez a terhelés már túlzás.

Terhesen is és a kislányom első néhány hónapjában is ugyanúgy próbáltam tartani a ritmust. Utána kicsit visszavettem, vagy inkább segítséget kértem, mert rájöttem, hogy ezt így nem lehet sokáig bírni. De ezek nélkül a kiállítások és munkák nélkül egész biztosan depressziós lettem volna.

Mikor  a második lányom, Lana volt kicsi, hónapokat töltöttünk Tullnban (Kunst im garten, Tulln, Ausztria, 2008) a Deep in things (Dolgokba mélyedve) című munkám megvalósításával. Kifejezetten jól tűrte, egy kempingben laktunk, egész nap az erdőben dolgoztunk. Úgyhogy mindkét lányom idejekorán belekóstolt a művészéletbe.

Az Akkor jó, ha észre sem veszed… a kiállítás végével megsemmisült, a készülés körülményének háttértörténetével a művészi és a gondoskodói munka (szoptatás) közötti analógiákra is rávilágít. Ahogy a projektjeid nagy része a (női) munka, a szabadidő és a művészet mint tevékenység kérdéskörét feszegetik. Hogy látod, változott az alkotói és a reproduktív munka társadalmi elismertsége?

A munkáim általában nagyon időigényesek, ahogy a jellemzően nők által végzett láthatatlan munka is az. Az elmúlt tizenkét évben fokozottan azt érzem, hogy művészként is láthatatlan munkát végzek, és ráadásul ingyen csinálom. Ezért mindig volt valami párhuzamos munkám, amiből fenn tudom tartani magunkat, mert a képzőművészet nem teremti meg ennek feltételeit. A gyerekek születése után falfestéses, dekorációs, filmes munkákat vállaltam, de csak olyat, ahol nem kellett éjszakázni. 2014-től pedig jött a tanítás (2014–2022, MOME; 2022-től METU). A képzőművészeten belül azonban konzekvensen tartom magam ahhoz, hogy nem a bizniszről szól – például kifejezetten szeretem a megsemmisülő installációkat.

A Műcsarnok Áthallás című csoportos kiállítására készült a Nyugalom címet viselő videóinstallációd, ami a hazai kortárs művészetben az anyaság tapasztalatának egy ritka és technikailag is új művészi megfogalmazása. Milyen volt a fogadtatása?

A korábbi hímzett munkákat hátrahagyva új médiumok izgattak, a megnyugtató, meditatív munkát felváltotta egy kaotikusabb megfogalmazás, mint a videó. Egy kivetített animáció volt látható, amin a nyolc hónapos Liza keze és játékai kavarogtak, és az ő hangja hallatszott. Technikailag a „nyugalom” felirat egy szűrőn keresztül vált láthatóvá a hátsó falon (egy kétrétegű vetítővászonra vetítettünk). Ezen a munkán sokan meglepődtek, nem nagyon tudták hova tenni, hogy miről is szól. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora (aki, ha jól tudom, volt otthon GYES-en a gyerekével), nagyon is értette, meglehetősen pontos elemzést írt róla:

„Az egyik ilyen sorsfordító helyzet életünkben az a pillanat, amikor apákká-anyákká válunk […] Ez az esemény bármennyire örömteli, mégis bevallhatjuk, mindannyiunk (gyakorló anyák és apák) számára nagy változást hoz. Ilyenkor mindennapjaink teljesen megváltoznak, és egy korábban nem ismert gyakorlat lép érvényre, amit van, aki szolgálatnak, de van, aki szolgaságnak nevez. Pedig a gyerek nem tesz mást, mint teret és személyiséget követel magának. Rést üt a jelenen, beláttatja velünk, hogy valóságával két személy (apa-anya) is megtanulhatja, mi a felelősség szó valódi értelme. Ez az új élmény persze néha – főként a fiatal szülőkben – ellenállást, vagy egy olyan erőltetett menetet szül, aminek célja az, hogy emelt fővel bizonyítsuk a világnak, semmi sem változott, ugyanazok vagyunk, a gyerekáldás nem módosítja életünket és személyiségünket, csak ezentúl nagyobb energiával műveljük tovább eddigi munka-, sport- és hobbitevékenységünket egy zötykölődő kiskorú társaságában.”⁵

 
Milyen új inspirációkat, munkamódszerbeli változást hozott számodra az anyává válás?

Jobban megtanultam bánni az idővel. A régi tempó már nem működött, a halogatás, utolsó percben elkészülés már nem volt járható út. Minden időmet maximálisan ki kellett használnom. Ha az utolsó percben készültem volna el a kiállításra, mindig jött valami betegség, zűr, úgyhogy inkább megtanultam időben végezni a dolgokkal.

A Day by Day-t a szülővé válás előtt mindennapi rutinként tudtam csinálni. Ez a napi húsz-harminc perces terápia hozzásegített, hogy ne feledkezzek meg arról, hogy képzőművész vagyok. A napjaim nagy részét pénzkeresés gyanánt akkoriban falfestéssel töltöttem, éttermeket, kocsmákat dekoráltam. Liza megszületése után a falfestés is részben abbamaradt, a hímzéssel sem tudtam ezt a rendszerességet tartani. Épp elég volt a gyerekek körüli napi rutin, ezért egy idő után abbahagytam. Volt viszont olyan időszak, főként amikor a Day by dayt kiállítottuk, hogy napokig, hetekig egész nap hímeztem a lemaradásomat. Nagy segítségemre voltak ebben a szüleim, sokszor levették a vállamról a terhet a gyerekekkel kapcsolatban, de a nagyobb méretű művek is náluk készültek (készülnek) Budakeszin. Van, hogy a munkába is bevonom őket.

Így utólag úgy látom, hogy a nap mint nap hímzett munkák hozzásegítettek elviselni a gyerekekről való gondoskodás mindennapos, ismétlődő teendőit. Viszont abban a percben meg is szűnt számomra a művészetben ez a napról napra végzett időtöltés. 

Hogy tudod összeegyeztetni a különböző tevékenységeket: a gyerekekkel kapcsolatos feladatokat, a házimunkát, alkotói munkát és tanítást? Kényszer vagy tudatos stratégia az élet és a művészet határainak elmosása?

Elég megterhelő három életet – pénzkeresés, gyereknevelés, képzőművészet – vinni egyszerre. Műtermem azóta sincs, a lakásunk padlóján, az étkezőasztalon, a gyerekszobában, mindenhol zajlik a munka. Mindenbe bevonom a lányaimat. A legdurvább talán a tavaly nyár volt, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Gondűző teraszára (MOME Emotions) tervezett installációmat valósítottuk meg közösen. A megnyitókon is mindig ott vannak, mindketten művészeti pályára készülnek (Lanát most vették fel a Kisképzőbe, Liza pedig negyedéves a BME Építész Karán). Van, hogy hetekig együtt élünk egy-egy nagyobb munkával a lakásban. Legutóbb az aqb-be⁶ tervezett installáció piñata betűit kerülgettük itthon, majd igazi családi projektként készítettünk a kiállításra egy videót (a férjem, Varga Buda közreműködésével), amin a lányaimmal verjük szét hárman a „Rendszert”.

Mik azok a nőiséghez és az anyasághoz kapcsolódó társadalmi témák, amik leginkább foglalkoztatnak, zavarnak?

Az utóbbi tizenkét évben felerősödtek azok a hangok, amelyek azt harsogják, hogy a gyereknevelés a nő dolga, ahogy harsogják azt is, hogy a nő legyen otthon és főzzön, vagy akár azt, hogy ne mérjük a férfiak fizetését a nőkéhez. A 21. században nem gondoltam volna, hogy visszafelé forgatjuk az óra kerekét. Ez újra a nők kiszolgáltatottságát eredményezi. Én semmilyen szinten nem bírom a kiszolgáltatottságot, próbálom egyedül megoldani az életemet, életünket. A férjemmel (gyermekeim apjával) nem élünk együtt, a hétköznapok terhe nagyrészt saját magamra hárul.

Mit szeretnél a lányaidnak mindenképpen átadni, megtanítani?

Már jó nagyok a gyerekeim, egészen más most a helyzet, mint amikor kicsik voltak. Az elején megpróbáltam rózsaszínben látni és láttatni a világot, aztán magamat nyugtattam, meg őket, ezt közvetítettem a munkámban is. Címszavakban rájuk ugyanannyira vonatkozott az összes üzenet, amit az installációimban közöltem, mint például a „Fényesítsd az elmédet”, a „Légy megérintve” vagy a „Találd meg a helyed”, de lehetne ez bármelyik művem. A művészetemet azóta átszövi az is, hogy anya vagyok.   

Talán a legbeszédesebb az előbb is említett nagyon friss példa, a „Rendszer” szétverése. Jelenleg művészként az foglalkoztat, hogy mennyire rettenetes az a rendszer, amelyben kénytelen-kelletlen élünk. Jó, ha látják a gyerekeim is, hogy lehet változtatni. Össze kell fogni, küzdeni az elvekért, semmibe nem beletörődni.

^{1  After the Wall: Art and Culture in Post-Communist Europe, Stockholm, Moderna Museet, 1999.}

^{2 Aspekte/Positionen, Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig, Wien, 1999.}

^{3 A techné vállalása - 48. Velencei Biennálé, Magyar Pavilon, 1999. Kiállító művészek: Benczúr Emese, Bukta Imre, Csörgő Attila, Erdélyi Gábor, Imre Mariann, kurátor: Sturcz János.}

^{4 Emese Benczúr: Invisible (katal. szerk, kiáll. kur.: Izinger Katalin, Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 2005, 14. o.}

^{5 Emese Benczúr: Invisible (katal. szerk, kiáll. kur.: Izinger Katalin, Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 2005, 18.o.}

^{6 Fekete és vörös csoportos kiállítás, Art Quarter Budapest pincerendszer, 2022. május}