Szabó Franciska 2021-ben befejezte a mintegy öt éve készülő Láthatóság – Közmunka című sorozatát. A széria összegzése és egyben záróakkordja a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában 2021 őszén megrendezett nagyszabású egyéni kiállítása volt. A változatos és izgalmas festészeti, grafikai és vegyes technikai megoldásokat felvonultató tárlaton látható közel száz műalkotás mintegy fele soha nem szerepelt még kiállításon. A sorozatában konzekvensen társadalmi érzékenységű médiaképeket feldolgozó művész a közmunkásokat paradox módon mutatja be: a figyelemfelkeltő neonsárga mellények egyszerre rendelkeznek megkülönböztető, láttató szerepkörrel, de sematizálja, sztereotipizálja, ezáltal láthatatlanná is teszi viselőjüket.

KÁ: Láthatóság – Közmunka című sorozatod témája, valamint az azzal járó társadalmi érzékenység az, amit a befogadó a munkáid szemlélése közben egyből érzékel, olvas. De azt kevesen tudják, hogy a narratív festészeti szériát a neonsárga szín előállításának festészeti problematikája generálta. Honnan ered az inspiráció? 

SZF: Kezdetben valóban a neonsárga érdekelt, de már akkor sem önmagában a színt, hanem magát a láthatósági mellényt akartam megfesteni. Valóban festészeti problémaként indult, és először azt kellett megoldanom, hogy a neonsárga úgy el tudjon különülni a környezetétől, mintha világítana. Pigmenttel és kötőanyaggal elég nehéz visszaadni ezt a fajta fényességet. A sorozat készülését felölelő öt év technikai kísérletsorozat is volt. Kezdetben nem volt annyira tudatos döntés a földszínek használata, de 2016-ban, amikor a Láthatóság sorozatot kezdtem festeni, készült a Motiválatlanul című festményem, ami ugyan még nem kapcsolódik a láthatóság témájához, de akkor találtam három pigmentet, amelyek a neonsárga mellett képeim állandó szereplői lettek: az ultramarinkék, a természetes umbra és a caput mortuum, ami a barnának egy nagyon izgalmas, vöröses-lilás mély árnyalata. Próbáltam egészen más színkombinációkat, a három alapszínt is, de nem működtek jól. Később bővítettem a színpalettát: egy-egy képen – így a sorozat utolsó elemén is (Láthatóság – Közmunka 14.) – megjelenik a vörös és a krómoxidzöld, más műveken pedig a mélylila. De a paletta színeinek csökkentésével is kísérleteztem. A legnagyobb redukciót a moduláris pici képek sorozatánál értem el: kivettem a természetes umbrát, és csak a caput mortuummal és az ultramarinnal kellett megoldanom mindent, ami azért volt érdekes, mert elvesztettem a hideg zöldes színeket, viszont ennek a sorozatnak sok elemén látható természeti környezet, fű, bokor, fa. Emiatt sokszor a lilás-vöröses caput mortuummal helyettesítettem a zöldeket is, ami szinte a komplementere mindannak, ami a valóságban látszik, de valahogy azt éreztem, hogy az agyunk kiegészíti.

A kis képeidnél redukáltál, kivettél színeket, ugyanakkor az átvilágított képeid a Láthatóság – Közmunka egy kevésbé ismert alsorozata, ahol behozol a színek mellé egy pluszt: a háttérvilágítás fénye működteti a reflexiót. 

A legutolsó portrésorozatomnál minden színt használtam, amire szükségem volt: a záróakkordnál feloldottam magam a korábbi szigorból. Viszont a világító munkáimnál volt egyfajta kötöttségem az elején. 2013-ban készítettem először hátulról átvilágított munkákat. Magára a technikára a nylogram, saját magam által kreált műszót alkalmazom. Ezek az alkotások színes iratfűző fóliák összevágásával készültek, melyekből akkor, amikor a sorozatot csináltam, három-négy szín volt elérhető, és az is kihívás volt, hogy hogyan érjem el az új színeket belőlük. Az egymáson áttetsző rétegek számának növelése és a színek egymásra helyezése egyre sötétebb tónusértéket generált. Igazából nem volt annyira ismeretlen terep, mert nagyon hasonlít az akvarellfestéshez, nyilván azzal a technikai kötöttséggel, hogy azért a fólia mégsem kezelhető úgy, mint a festék, amit ecsettel lehet mozgatni. A hátulról átvilágítás adott egy olyan pluszt, hogy azt a színélményt, amit a festményeknél a pigmentekből próbáltam megoldani színredukcióval, megteremtette helyettem a hátulról átvilágított panel; ekkor is igazából az volt a feladat, hogy a neonsárgák érvényesülhessenek, de az átvilágított képek egésze telítődik fénnyel, így egy picit más az összhatás is. 

Ami a téma alapmédiumát illeti: fotókat választottál, mégpedig médiaképeket. Milyen kihívásokkal szembesültél a forrásanyag keresése folyamán?

A médiaképek kiválasztásánál elsősorban képi szempontok domináltak, vagyis az volt a kérdés, hogy a fotó átfordítható-e festménnyé vagy sem. Lezártam a Láthatóság sorozatomat, nem fogom folytatni, de az új sorozatnál, ami párhuzamosan készült az elmúlt években is, gyakorlatilag ugyanazt a metódust alkalmazom: szinte végtelen mennyiségű kész kép közül válogatok, sokszor az intuícióra hagyatkozva vagy tisztán festészeti szempontok alapján. A fotókat átkomponálom – azt a kifejezést szoktam használni, hogy kitakarítom a képeket: az esetleges, a végeredmény szempontjából nem fontos motívumokat nem festem meg.

Nagyon sok kép volt, ami azonnal elindította bennem a megfestés vágyát. Sokáig szerettem volna több nagy méretű képet készíteni, aztán rá kellett jönnöm, hogy vannak képek, amelyeket hiába szeretnék bizonyos méreten alul vagy fölül megjeleníteni, festményként nem működnek. Arra figyeltem, hogy az életnagyságot ne lépjem túl. A sorozat több, mint négy négyzetméteres utolsó elemének (Láthatóság – Közmunka 14.) van egyfajta heroikussága, főleg az alulnézeti komponálás miatt, így az, hogy túllépi az életnagyságot az alak, aki a valóságban kicsit kisebb, de érzetre megnövekedik, határeset.

Témáid jellemzően kültéren zajló munkafolyamatok, nagyon sok esetben környezet-, többségükben embercsoport-ábrázolással. A járműveken belül, a belső terekben megjelennek a portrészerű ábrázolások, a moduláris sorozatban teljesen jelzésszerűvé redukálódik a háttér, és elemenként megint csak portrévá válnak a szereplők. 

Egy idő után elkezdtem én is fotókat készíteni, viszont nem a médiaképekből ismert, sztereotipikus, munka közbeni mozdulatokat igyekeztem elkapni, hanem sokkal inkább a bensőségesebb, később egészen a portrészerű ábrázolásokra törekedtem, hogy a megszokottnál differensebb környezetben mutassam meg a munka közbeni pózokban megjelenített közmunkásokat. Ennek a legsikeresebb darabja a 80 × 80 centiméteres festmény (Láthatóság – Közmunka 6.), ahol egy eléggé lesötétített kék dominál: buszbelsőben látszik két közmunkás, akik láthatólag közeli viszonyban vannak egymással; de akár ide tartozik a metrón ülő férfialak is (Láthatóság – Közmunka 11.), akit szintén nem munka közben látunk, hanem vagy épp oda tart, vagy onnan jön. Bár valószínűleg ez a férfi inkább építőmunkás, mint közmunkás  – ezt a kabátja típusa jelzi. 

A sorozat legelső darabja, a Láthatóság – Közmunka 1. az ülő alakokat hátulról, szinte felismerhetetlenül, nagyon erős fény-árnyékos környezetben mutatja meg. Az ábrázolt alakjaim kezdetben szinte csak szimbólumai voltak a közmunkának. Innen öt év alatt eljutottam a környezet sematizálásához és a portrék kiemeléséhez. Az utolsó papíralapú munkáimnál pedig kifejezetten portréfestményeket szerettem volna készíteni, ahol még inkább az arc vagy a mimika emelkedik ki.

Sorozatod elemeit végignézve egy másik átalakulás is szembetűnő: a háttérhasználat során az egyik alsorozatban a neonsárga kiterjesztése a linókollázsokon, illetve maga a kísérlet a színhangsúly eltolására.

Már a legelső munkámnál is éreztem, hogy azzal, hogy lecsupaszítottam a színvilágot és egy kicsit keményebben fogalmaztam festőileg, pont a korábbi festészeti gyakorlatomban fontosnak tartott klasszikus festőiséget engedtem el. Szárazabb kifejezésmód felé mozdultam el, akár úgy is, hogy akrilalapú festékekre váltottam, nem az élettel teli, nedvdús olajfestményeket készítettem, s ezt vittem tovább egészen a kísérletezésig a sokszorosított grafikával: a linómetszet plakátszerűvé formálta az alakokat. Nem klasszikus linómetszeteket szerettem volna készíteni, hanem mindenféleképpen többszínűt. Előbb redukciós linómetszet technikával ugyanazt a dúcot használtam a világosabbtól a sötétekig, de úgy éreztem, hogy ez nem ad elég szabadságot, és elkezdtem ugyanazt a dúcot lenyomni különböző színű papírokra, hogy legyen egy kis festői eszközöm is. Egy kísérlet eredménye volt, amikor a mellény miatt lenyomtattam az egész linómetszetet egy neonsárga papírra, és rájöttem, hogy sokkal erősebb lesz, mint a mellény sárgája önmagában. Így terjedt ki az egész képmezőre a neonsárga, erősítve a plakátszerűséget, és emelkedtek ki az alakok az eredeti közegükből, melynek eredményeként a neonsárga átírja és átitatja a képeket, mintegy szimbólumává válva a közmunkának.

Hogyan módosult a viszonyod a témához a technikai kísérletezés során?

Ez számomra is egy dinamikusan változó történet volt. Amikor elkezdtem a sorozatomat, akkor nem az motivált, hogy a jelenségnek adjak megnyilatkozási formát, de nagyon felszínesnek tartanám a viszonyomat a témához, ha azzal viszont nem néztem volna szembe, hogy milyen képi döntéseket hozok. Felelősséggel tartozunk azért, hogy hogyan ábrázolunk portrét, emberalakot. Mindenhol fontosnak tartottam, még ha olykor humort és játékot is alkalmaztam, hogy az ábrázolt alakok méltóságteljesen mutatkozzanak meg. Az egyik legfőbb törekvésem a választott témát és technikát egyensúlyba hozni. Az anyagszerűséget, klasszikus festészeti értékeket nagyon fontosnak tartom. A kortárs művészetben sokszor a téma dominálja a műveket, és nem biztos, hogy az a fajta hagyományos értelemben vett szakmaiság, amit én szeretnék képviselni, a leggyakoribb festészeti választás vagy döntés. Kihívást jelent számomra, hogy az anyaghoz való szenvedélyes vonzódás mellett hogyan maradjak kortárs. Egy olyan társadalmi kérdéssel kezdtem foglalkozni, amihez alapvetően szükséges az érzékenység. Befejeztem ezt a sorozatot, de végig feltettem magamnak olyan kérdéseket, hogy kell-e egy lépéssel közelebb mennem, kell-e szociológusnak lennem. Hitelesítené-e jobban a sorozatot, ha a közmunkásokkal felvenném a kapcsolatot, ha munkáim velük párbeszédben, együttműködve, akár a modellálásukkal készültek volna? Folyamatosan megvolt bennem a dilemma, hogy átlépjem-e ezt a határt, amit ha megtettem volna, egy nagyon más sorozat készül el, melynek valószínűleg lett volna még mélysége vagy még jobban eltolódott volna a szociális érzékenység felé. Talán most még nem voltam felkészülve erre a lépésre, de lehet, hogy egyszer majd merek közelebb is menni.  

A Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész képzésével egyidejűleg az ELTE-n esztétika szakot is végeztél. Mennyire változtatta meg az elméleti képzés a hozzáállásod a festészethez?

Párhuzamosan végeztem a két egyetemet, s olykor előfordult, hogy a két szak konfliktusba került egymással. Az egyik  kurzus után bementem a műterembe, és úgy éreztem, hogy minden, amit addig festettem, érvénytelen és felesleges. Azt gondolom, hogy az esztétika szak adott egy olyan képességet, hogy tudok egy kicsit kívülről is nézni magamra. Alapvetően nem változtatta meg a hozzáállásomat a festészethez, de viszonyulásomat a kortárs művészethez igen. Adott egy, de akár több olyan nézőpontot is azokban a kérdésekben, hogy hogyan kapcsolódjak a kortárs művészeti közeghez, miként gondolkodjak a művészi egzisztenciáról vagy a képalkotás felelősségéről és fontosságáról. Gyökereiben nem változtatta meg a hozzáállásomat, de az önreflexiót mindenképpen fokozta.

Többször deklaráltad, hogy a Láthatóság – Közmunka című sorozattal nem kívánsz a jövőben foglalkozni. Ennek a kijelentése után, túl a hódmezővásárhelyi nagy összegző kiállításodon, ami egy nagy térben mutatta meg a sorozat esszenciáját, most hogyan gondolkozol a továbbiakról? El tudod képzelni, hogy valamikor egy másik minőségben visszatérj a témához?

Le tudtam zárni, sokan emiatt ismertek meg, talán be is kategorizáltak. Azt nyilván szeretném elkerülni, hogy emiatt kerüljek skatulyába. A Mások emlékei című sorozattal szeretnék foglalkozni, s azt hiszem, életemben először egy picit személyesebbre fogom venni a festészetemet és többet fogok magamból mutatni a képeken keresztül. Ha a Láthatósághoz valaha visszatérek, akkor biztos, hogy felveszem a kapcsolatot a közmunkásokat összefogó vagy koordináló szervezetekkel, hogy rajtuk keresztül közvetlenül megismerhessem őket.