2019-ben új toplistával bővült az Artmagazin Online repertoárja: mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. Idén is összeírtuk, hogy mik voltak a kedvenc könyveink, műtárgyaink, kiállításaink, filmjeink, előadásaink, zenéink, archívumaink vagy eseményeink – és a listát még hosszan sorolhatnánk. Íme, Szilágyi Róza Tekla kedvencei.

János Brückner: Not Going Home, Longtermhandstand, Budapest, 2022. február 28 – április 2. 

Brückner János idei kiállítása – aminek apropóján a művésszel hosszabb formátumú videóinterjút is forgattunk – digitális térben megőrzött fotókból inspirálódott. A privát fotókból korábban is inspirálódó festő most a sokunkban szekunder szégyent ébresztő MyVip érát idéző képanyagot választott kiindulási pontként. A február végén nyílt Not Going Home kiállításon látható Rave 2000 sorozat a kora 2000-es évekbeli digitális partifotókból dolgozik – úgy, hogy a képek a kijelzőket idéző festés technikával adják vissza az RGB színvilágot. Az izzó kijelzők világában lenyűgözött az, ahogyan ezek a festmények életre keltek a fehér falakkal határolt galériatérben – nem világítanak, csupán visszaverik a fényt, mégis hatásukban szinte egy az egyben elérik azt, amit a régi (megyei) partifotós oldalak: őket nézegetve egyszerre reménykedem abban, hogy meglátom magam egy fényképen és egyszerre drukkolok azért, hogy csak ismeretlen arcokkal találkozzak a képeken.

Fire of Love (A szerelem tüze), dokumentumfilm, 2022, 1 óra 34 perc, rendezte: Sara Dosa

Sara Dosa dokumentumfilmje a vulkánkutató házaspár, Katia és Maurice Krafft életét mutatja be. A Wes Anderson filmek képi világának kidolgozottságát és stílusát megidéző, sőt, könnyedén le is köröző felvételek mind-mind a házaspár saját dokumentációs folyamatának – és a fotózás, valamint a filmezés iránti szenvedélyének – eredményei. A pár a Wikipédia szerint egy egyetemi padon találkozott, majd 1970-ben házasodott össze – a film azonban épp a találkozásuk lehetséges történeteinek játékos felvázolásával indul. Házasságkötésüket követően spórolt pénzen Stromboliba utaztak, majd dokumentálták az ottani vulkán kitörését – aminek következtében rájöttek, hogy az emberek (köztük saját maguk is) rémesen kíváncsiak arra, mi történik, amikor a föld alatti erők vulkánkitörés formájában zúdulnak a felszínre. Az élményt követően egész karrierjüket a kitörések dokumentálásának és megfigyelésének, valamint a vulkánokkal kapcsolatos edukációnak szentelték – miközben bejárták szinte az egész világot. A dokumentumfilm nem csupán a tényleg csodaszép felvételek miatt volt az idei évem meghatározó élménye, hanem mert a saját felvételeiken és különböző tévés szerepléseiken keresztül megidézett két főszereplő az információéhség, a bátorság, a rendíthetetlenség és a közös szenvedély általi összetartozás legszeretnivalóbb idei példája volt számomra. 

A film egyik jelenetében Maurice az indonéziai Iljen-kráter bőrt és húst azonnal megsemmisítő savtartalmú belső taván egy használt műanyag csónakban ülve és életét kockáztatva gyűjt adatokat kutatása érdekében – miközben Katja, aki geokémikus és talán túl pontosan átlátja az expedíció potenciális veszélyeit, féltéssel és méreggel vegyes türelmetlenséggel a tótól távolabb várja az izgalmak végét. Persze mire számít az ember, hogyha a férje legőszintébb vágya az, hogy életében legalább egyszer lecsónakázhasson egy éppen kitörő vulkán lávafolyamán…

Derekegyház új temploma, Váncza Művek

Az idei Média Építészeti Díját – aminek zsűrizésében immár másodjára is részt vehettem – a Váncza Művek kapta a derekegyházi Szentháromság-templomért. A zsűrizés talán legélvezetesebb része az, amikor a szervezők jóvoltából autóba pattanunk, hogy az ország különböző részeit bejárva minden shortlistre került épületet élőben is megtekintsünk. Ez nem csupán azért szórakoztató, mert a hosszú órás autóutak lehetőséget adnak olyan beszélgetésekre, amikre bevallom ritkán van idő – hanem mert az épületeknél maga a tervező fogad minket, így első kézből hallhatjuk a versenyben lévő projekt koncepcióját, inspirációs forrásait és a megvalósulás történetét. Ezek a találkozások sokszor teljesen új perspektívát nyitnak az építész szerepének, terheinek, kvalitásainak és elhivatottságának megismerésében. Hány az adott épület esetében hasznosítható új technika kitalálása, közösségi összefogások koordinálása, a közbeszerzések folyamatában szabadságot biztosító taktika kidolgozása – és még sorolhatnám – is az építész feladata és felelőssége amellett, hogy épületet kell terveznie. Szerencsés esetben a célnak és az adott közösség igényeinek megfelelőt. A derekegyházi templom esetében minden összeállt. A település Hódmezővásárhelytől északra található, Árpád-kori kápolnájukat az 1241-es tatárjárás a föld színével tette egyenlővé. Derekegyházán azóta nem is állt önálló templomépület – egészen addig, amíg 2019-ben fel nem szentelték a Váncza Művek tervei mentén megvalósult Szentháromság-templomot. Azt az épületet, ami mintha egy épületként foglalná össze az elmúlt idők templomépítészeti megoldásait – pont akkor, amikor a vallás hétköznapokban történő széles körű térvesztésével mintha egyre valószínűtlenebb lenne az, hogy nagy számban épüljenek új templomok. 

A derekegyházi templom összegző jellege formai megoldásaiból – az árpád-kori társait idéző alaprajzból, a szentély oldalán a barokk korra emlékeztető és a belső térszerkezetet meghatározó S kanyarulatból, az emelkedettséget segítő különleges és mégis egyszerű ablakmegoldásokból, a lábazat emberi kezet őrző, valamelyest szabálytalan és összefogást igénylő megvalósításából, és a templom családi házra hasonlító, majd a bejárat felé sétálva a katolikus templomok gyülekezetei által ismert és szeretett klasszikus bejárattá alakuló szerkezetéből – fakad. 

A formai megoldások mellett különös hatással volt rám Váncza László történelmi korokon átívelő családtörténeti érintettsége. Hogy őt idézzem: A Báncsa nembéli I. István (Vancsai, Wancha, Váncza) 1241-ben Vác püspöke, királyi kancellár. A muhi csatavesztés után IV. Béla azon szűk kíséretéhez tartozott, akik csodával határos módon menekítették ki a királyt a tatárok gyilkos gyűrűjéből. Hosszan tartó üldözés után végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau biztonságos várába helyezték el IV. Bélát és családját. Bonfini leírása szerint IV. Béla ezután Báncsa Istvánt küldi IX. Gergely római pápához, megfelelő segítséget kérni Magyarország megmentésére. A későbbiekben ő volt Béla király fő munkatársa a romok eltakarításában és az ország helyreállításában. Egy 1242-ben kelt irat Dalmácia bánjának, váci püspöknek és választott esztergomi érseknek nevezi Istvánt. Báncsa volt az első magyarországi főpap, akit 1252-ben IV. Ince pápa palaestrinai püspökké és a római anyaszentegyház bíborosává nevezett ki. 1270-ben halt meg. 

Marco Fusinato: DESASTRES , Ausztrál pavilon, 2022-es Velencei Képzőművészeti Biennálé

Az Ausztrál pavilon a kedvenc új építésű nemzeti kiállítóterem a velencei Giardini területén – a fák mögött, a víz partján megbújó épület tervezője a Denton Corker Marshall, amelynek építészei koncepciójuk szerint igyekeztek a lehető legegyszerűbb épületet megalkotni, hogy az végül egy fehér doboz (white cube) legyen egy fekete dobozban. Idén a pavilonba lépve a következő látvány fogadott: balra az egy kis belépőt kivéve egyterű kiállítótérben srégen felállított kijelzőkből épített fal és a rajta villódzó fekete-fehér képek, szemben egy erősítőkből épített fal mögött félig megbújó, háttal ülő alak, aki kísérleti jellegű, néhol dallamos, néhol szinte állatias lüktetésű gitár zenét játszik, jobbra pedig a lenyűgözött vagy éppen fülüket befogó látogatók.  

A DESASTRES egy kísérleti zajprojekt, amely a hangot képekkel szinkronizálja. A projekt valójában egy kétszáz napos performansz volt, hiszen Marco Fusinato a biennálé teljes nyitvatartási idejében jelen volt és gitározott. Pontosabban arra használta elektromos gitárját, hogy az annak segítségével létrehozott zene és zaj képözönt indítson el a padlótól a mennyezetig érő LED-falon. A látogatók így a megbabonázó zajperformansz közben véletlenszerűen generált, egymással szinte semmilyen összefüggésben nem álló képek folyamával találkozhattak – és látva a közönséget, ez vagy teljesen lebilincselő erővel hatott vagy azonnal menekülésre késztette a látogatókat. Esetemben az előbbi történt.

Hans van der Meer: Apró rejtélyek, Capa Központ, Budapest, 2022. szeptember 15 – december 23. 

A holland dokumentarista fotográfus az intézmény két termében megvalósított, mégis átfogó jellegű kiállításának középpontjában a nyolcvanas évek Budapestjén készített fényképei álltak. A budapesti fekete-fehér fotók sokszor abszurd helyzetben megörökített figurái, a fényképek hátterét adó város nosztalgiája és a fényképeket készítő fotográfus empátiája együttesen nagy erővel hatnak. A fotográfiák egy Magyarországra újra és újra visszatérő, a várost keresztül-kasul bejárt fotós szemén keresztül mutatják meg, hogy mit láthatott belőlünk egy a keleti blokk iránt érdeklődő nyugati fotós – akivel legnagyobb örömömre, mi is leülhettünk beszélgetni. Hans van der Meer Budapest mellett járt Szolnokon, Székesfehérváron, Békéscsabán és Debrecenben is – a kiállításon bemutatott képei pedig azonnal beindították a Fortepan kapcsán is jól működő képfelismerési effektust: a kiállítótérben töltött időm alatt több olyan látogatóval is találkoztam, aki a képekhez közel hajolva fedezett fel számára meghatározó helyszíneket, részleteket, régi boltokat. Éljen a fotográfia és az ismerős tájak által kiváltott kíváncsiság.