Az AICA (L'Association Internationale des Critiques d’Art) – Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata idén láthatóan új lendületet kapott, mindenekelőtt a tíz év után újra átadott AICA-díjjal hívva fel magára a figyelmet. Milyen lehetőséget látsz az AICA magyar tagozatában, milyen szerepet és célokat vállalhatna fel a szervezet az elmúlt évtizedben jelentősen átrendeződött intézményes és erőviszonyok között, illetve az egyre inkább alulfinanszírozott művészeti lapok és portálok kontextusában?

ANDRÁS EDIT 
művészettörténész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének senior tagja

 A magam részéről azt a fajta következetes és módszeres szakmai-kritikai gyakorlatot hiányolom leginkább a hazai viszonyok közepette, amelynek önmagán túlmutató jelentőségéről beszélt a New York Timestól nyugdíjba vonulása alkalmából Roberta Smith művészettörténész 32 éves vezető műkritikusi tevékenységét követően. Magam is kapcsolatban voltam vele és figyeltem pályáját New York-i tudósító korszakomban, a kilencvenes-kétezres években, s elismeréssel adóztam higgadt, cseppet sem személyeskedő, ám szakmailag megalapozott és körültekintően argumentált kritikáinak. „Úgy vélem, hogy a kritikusság arra tanítja az embereket, hogy maguk is kritikusak legyenek” – idézi Smith hitvallását az ArtNews újságírója. A New York-i színtér meghatározó figurája nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a kritika és a kritikusság „elengedhetetlen része a demokráciának… kritikusnak lenni egy bizonyos területen vélhetően eléri, hogy az emberek látásmódja kritikus legyen”.

Egyetértésben a kortárs műkritika egyik ikonjával, én nem a művészeti lapok alulfinanszírozottságában látom a legfőbb hazai problémát, hiszen jónéhányuk továbbra is működőképes – még ha tevékenységük nehezített is (van, amelyik pedig kifejezetten prosperál) –, hanem, hogy az alapattitűdként a kritikus látásmódot képviselő orgánumok (Műértő, Artportal) eltűntek (vagy eltűnőben vannak) a színtérről – éppen kritikusságuk okán. Amint összefonódásokat, érdekeltségeket piszkáltak meg, vagy a kritika PR-rá, promócióvá válására hívták fel a figyelmet, ellehetetlenültek.

A mozgástér szűkítésével, a sérthetetlenség kategóriájának érvényesítésével a domináns kultúra sikeresen elsorvasztotta azt a diskurzust, amelybe a kritikai hangvétel természetes módon ízült, és amelyben értelmeződött. Nem trollkodásról, eldurvult személyeskedésről beszélek, hanem érdemi műkritikáról. Vannak ugyan kóbor kritikus hangok továbbra is egyik-másik kulturális – ha nem is kifejezetten képzőművészeti profilú – sajtóorgánumban, de ezek egymásra épülő, konszenzuális kategóriákat használó szakmai diskurzus híján eltűnnek az éterben. Ez pedig óhatatlanul elsekélyesíti a művészetet is, amely így – az átrendeződött intézményes erőviszonyok közepette – luxus fogyasztási cikké, befektetéssé válik (ld. „art is business” szlogen).

Kritikai fórumok, kritikai diskurzus híján az AICA ezt a feladatot vállalhatja fel, ha másra nem is elegendő munícióval, legalább a kritikus kultúra igényének fenntartásával. 

SALAMON JÚLIA 
kurátor, kulturális munkás

 Az AICA és annak magyar tagozata a kétezer-tízes évek elején került a fókuszomba egyetemi hallgatóként – valószínűleg egy műkritikusként is aktív oktatómon keresztül – amikor kezdtem feltérképezni és magam számára megragadhatóvá tenni a hazai művészeti intézményrendszer aktorait. 

 Az AICA-díj mint olyan szintén homályosan felrémlik, valahogy úgy, mint a bő egy évtizeddel ezelőtt számosabb művészetszakmai elismerések egyike (olyan foszlányok közt, mint a 2011-ben épp Komoróczky Tamás által tervezett Golden Gólem-szobor Katalizátor-díjként az évi átadóján, amelyet a Strassz formáció debütáló Tied a dicsőség dala kísért, vagy az AVIVA-díj shortlistes kiállítása a Műcsarnokban, és más, mára letűnt szakmai markerek).

Aztán az AICA – mint kulturális publicisztikában kvázi kezdő számára – úgy tűnik fel előttem, mint amelynek időről időre megújul a tagsága, egy-két generációmbeli szerzővel is bővülve. Cserélődő közösségi médiaprofilok (Aica – Magyar Tagozat, később aica.hu), szakmai konferencia, ilyesmi.

A mostani díj, azt hiszem jó érzékkel, valós szakmai igényekre reagálva (hosszú évek óta folyamatosan temetett műkritika), és talán a szélesebb kultúrafogyasztó közönség számára is értelmezhető módon érkezik. Egyik legnagyobb erénye a három kategóriában összeállított jelölti lista, amely már önmagában is művészek, kurátorok és intézmények 2023-as mozgásait rajzolja ki, üdvözlendő módon a fővároson túlra is kitekintve. Vagyis az újraindított díj a jövőből nézve betöltheti egyfajta szakmai iránytű vagy sommás annales szerepét.

Szorosabban a körkérdésre koncentrálva: az AICA-ban megvan a potenciál, a kellő kulturális tőke, hogy a hazai, erősen forráshiányos művészeti lapok szerkesztőségeit fiatal szerzők kinevelési folyamatában támogassa (akár időszakos kritikai műhelyek szervezésével, akár mentorálással). 

DON TAMÁS 
a MODEM vezető kurátora, AICA elnökségi tag

Jelenleg az AICA egyik elnökségi tagja vagyok (Balázs-Miklós Kata elnökkel, Horányi Attilával, Huth Júliusszal és Magyar Fannival), szóval nehezen tudok objektív lenni. Az AICA magyar tagozata egy nagyjából 60-70 fővel működő szakmai szervezet, amelynek tagjait a beküldött jelentkezések alapján a párizsi székhelyű központban választják. Nagyon sokáig csak kritikusok és elméleti szakemberek lehettek a tagjai, az elmúlt években változott ez meg, így már kurátorok, művészettörténészek, oktatók, kutatók is bekerülhetnek a tagságba. A szervezetet ötfős elnökség működteti, akiket közgyűlésen választ a tagság. A társadalmi munkában működtetett szakmai intézmények mindig nehéz helyzetben vannak. Hiszen pont az ingyen végzett munka miatt nem nagyon lehet számonkérni a produktumot. Azt gondolom, az a realitás, hogy ahogy eddig, ezután is a befolyt tagdíjakból tudunk megvalósítani projekteket, ebből a tavaly felélesztett AICA-díj költségei szűkösen, de kijöttek. Állandó programnak számítanak a Menzák, ahol a tagság egy-egy aktuális szakmai témát beszél meg kötetlen formában. Emelett tavaly ősszel elindítottuk a MODEM-mel közösen a Kurátori praxisok Magyarországon a rendszerváltás után programsorozatot, amelynek keretén belül a hazai kortárs képzőművészeti intézményrendszert az elmúlt évtizedekben aktívan alakító kurátorokkal beszélgettünk a munkásságukról. Terveink szerint ezt idén folytatjuk, valamint egy kétnyelvű kiadványt is készítünk az őszi beszélgetésekből. Ezeken túl az AICA időről-időre eddig is szervezett különböző fontos szakmai konferenciákat, ilyet most is tervezünk. Ha a tagdíjak mellett más forrást is tudunk szerezni, akkor törekedni fogunk egyéb aktivitásokra is, amelyeknek elsődleges irányai a régió különböző intézményeivel és a hazai egyetemekkel való együttműködés lehet. Ennél többet forráshiány és túlterheltség okán nem nagyon lehet várni az AICA-tól.  

MIKLÓSVÖLGYI ZSOLT 
szerkesztő, művészeti író

Liberális demokrataként alapvetően minden olyan szervezetnek örvendek és drukkolok, ami egy adott szakma függetlenségét, céhes öntudatát képes megjeleníteni és képviselni a plurális társadalmi térben. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a honi műkritikának (és műkritikusoknak) valójában a rendszerváltás óta nem sikerült érdemben leválnia és függetlenednie a (képző)művészeti intézmények egyéb területeiről, ezért a legtöbb műkritikus és művészeti író a mai napig folytonos szerephalmozásban és -tévesztésben kénytelen működni (ezalól nem kivétel e sorok írója sem). A legtöbb magyar műkritikus a rendszeres publikálás mellett egyszerre dolgozik kereskedelmi vagy intézményi közegben, vállal aktív szerepet a non-profit színtéren, miközben egyetemen oktat, kutat, kiállításokat kurál, lapokat és kiadványokat szerkeszt, stb. Ennek persze részben az az oka, hogy a magyar nyelvű kulturális piac túlságosan szűk ahhoz, hogy itthon valaki (szinte) kizárólag műkritikaírásból úgy tudjon megélni, mint ahogy például a német Hanno Rauterberg, a Die Zeit szerkesztője és kiváló ítésze, vagy a nemrégiben elhunyt amerikai Peter Schejdahl, a New Yorker Magazin legendás műkritikusa. És sajnos ugyanez elmondható a folyamatos forráshiányokkal küzdő, működésképtelen, állandóan a megszűnés szélén lavírozó művészeti lapok főszerkesztőiről, szerkesztőiről és munkatársairól is. 

Vagyis mivel itthon nincsenek szakmailag, intézményileg és (legfőképpen!) financiális szempontból független cselekvőkként működő, a szó eredeti értelmében vett autonóm műkritikusok, ráadásul egyre kevesebb a szaklap és szerkesztőségi műhely (tisztelet az arra rászolgáló kivételnek), ahová egyáltalán írhatnának, így nem túlzás azt állítani, hogy gyakorlatilag nem létezik magyar műkritika sem. Ennélfogva az AICA – Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata és újraindított díjai számomra inkább csak egy áhított eszményt jelenítenek meg; nem azt, ami valójában van, hanem azt, ami lehetne, vagy kellene, hogy legyen. Ahhoz tehát, hogy egyáltalán valódi lehetőségekről, szerepekről és célokról lehessen beszélni, először ezzekel az állapotokkal kellene végre őszintén szembesítenie magát a közegnek, ezekről a problémákról kellene érdemleges vitákat lefolytatnia, hogy valódi, az adott viszonyokra adekvátan reagáló és hosszú távon fenntartható szakmai víziók születhessenek. Ennek hiányában maradnak továbbra is a látszatgesztusok, kényszeredett vállveregetések, semmitmondó díjak és toplisták – és persze amit mindezek elfednek: az „önbetegítő" (Nemes Z. Márió) beltenyészet, mások és önmagunk folyamatos kizsákmányolása, a szakmát megcsúfoló megélhetési bűnözések, álviták, széthúzás, egymás háta mögött susmorgás, irigykedés, és persze a mindent körbelengő, folytonosan elfojtott, de bármikor kitörni kész lincshangulat. 

Számomra ezek egyértelmű tünete az is, hogy az AICA magyar tagozata egy retorikai szempontból egyébként nem túl kimagasló, számos erénye mellett legalább ugyanannyi szakmai hiányossággal terhelt, alapvetően indulatvezérelt pamfletet választott a tavalyi év legjobb műkritikájának, egy olyan írást tehát, amiben leginkább a saját elfojtott indulatait és nyíltan fel nem vállalt frusztrációit láthatta visszatükröződni. „Végre egy odamondós kritika", „végre valaki elég bátor volt páros lábbal beleszállni a projektbe" — körülbelül ilyen szellemi színvonalon lelkesedett a szöveg megjelenésekor a szakmai közeg. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem üdvözlendő, ha egy kritika indulatos, sőt, nagyon is jót tud tenni egy szövegnek, ha van benne indulati és érzelmi töltöttség — és láthatóan igény is volna ilyen kritikákra idehaza —, de üdvösebb, ha az indulat inkább a retorikai működését és nem a tematikus leitmotifját határozza meg egy szövegnek. 

Sajnos azonban, ahogy a szöveg annak idején, úgy ezúttal a díjazása is inkább csupán pontszerű és tünetjellegű kísérőjelensége egy sokkal mélyebb és komplexebb problémaegésznek. A díjazott kritika a megjelenésekor körülbelül akkorát szólt, mint egy magányos petárda a csendes lakótelepi éjszakában, de ahhoz már kevés volt, hogy érdemi diskurzust és változást generáljon. Ennek egyik legfőbb jele, hogy azelőtt és azóta sem születtek hasonlóan „megmondós" írások, sem a díjazott szerző, sem mások tollából. Ezért is értek egyet Zemlényi-Kovács Barnabásnak a díjátadón elhangzott laudációjában foglaltakkal, miszerint az AICA legjobb kritikának járó díját ezúttal „az aktuális szakmai diskurzus – illetve annak hiányának, hiányosságainak – tavalyi legszimptomatikusabb írása" kapta.

Úgy gondolom, hogy egy szakmai alapon osztott műkritikai díjnak nem mindenféle frusztrációk kiengedő szelepeként működő, elszigetelt szövegteljesítményeket, hanem nagyobb ívekből összeálló, gyakran éveken át kiérlelt kritikai pozíciókat és gyakorlatokat kellene díjaznia (vagy épp alkotói ösztöndíj formájában tovább ösztönöznie). 

Ami pedig az egyéni és csoportos kiállítások, kurátori projektek díjazását illeti, mivel (a már fent említett szerephalmozóként) a Borsos Lőrinc duó A jövő gyermekéhez című, a szentendrei Ferenczy Múzeumban tavaly ősszel bemutatott egyéni kiállítás kurátoraként —  az alkotók mellett — magam is a jelöltek között szerepeltem, nem tartanám elegánsnak, ha megosztanám az egyébként szintén nem túl lelkes véleményem. De azért nem állhatom meg, hogy a minőség és esztétikai autonómia szempontjai iránt változatlanul elkötelezett esztétaként ne fejezzem ki abbéli aggodalmam, hogy a hazai művészeti szakmán belül is egyre inkább látom eluralkodni azt a tendenciát, hogy kurátorok, kritikusok és művészeti szakemberek az egyébként teljesen tisztázatlan alapokon nyugvó morális lelkiismeret nevében mindenféle vélt vagy valós társadalmi feladatokat és identitáspolitikai agendákat oktrojálnak a művészetre, és adott esetben kérik számon ezek hiányát olyan alkotásokon, amelyek nem egy általuk vélelmezett „nemes ügy" képviselete mellett kötelezik el magukat. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem attól lesz jó (vagy rossz) egy műalkotás, hogy például feminista, queer, osztály- vagy ökotudatos agendákat képvisel, és attól még, hogy ezt így gondolom, még nem vagyok nőgyűlölő, homofób, osztályidegen vagy klímatagadó, hiszen liberális értelmiségiként ettől még szimpatizálhatok ezeknek az emancipatorikus mozgalmaknak a valóban fontos célkitűzéseivel. Annak, aki nem így gondolja, azt javaslom, ne művészettel foglalkozzon inkább, hanem alapítson pártot vagy mozgalmat, szegődjön szociális munkásnak vagy klímakutatónak. Hogy Graham Harman filozófust idézzem: „[a] filozófia és a művészetek nem azért vannak, hogy megmentsék a világot; a rendeltetésük egyszerre nagyobb és kisebb ennél".