Kiemelés

FREESPACE – 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé

Bene Zsófia – Salamon Júlia

Nyári utóízként az Artmagazin tematikus merítése – ha úgy tetszik kiemelése – következik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé seregszemléjéből.

A témájául a Szabadság hidat és a spontán, önszerveződésen alapuló városi térhasználatot választó Magyar Pavilon (amelyért idén a Kultúrgorilla kurátori és a Studio Nomad építész csapata felelt) vagy a nyertes projektek bemutatása helyett – a 16. Építészeti Biennálé Arany Oroszlánját Svájc otthonossá szelídített pavilonja tudhatja a magáénak – három olyan tendenciába adunk bepillantást, amelyek a Biennálé idei központi hívószavára, Yvonne Farrell és Shelley McNamara kurátorok által feldobott Freespace már-már szorongatóan tág kifejezésére kínálnak értelmezéseket, jól körülhatárolható, ütős témák mentén.


Kilátás a Grand Canalra az Arsenale nemzeti pavilonjai között sétálva. Fotó: © Salamon Júlia

Fenntartható-e az építészet? Ökológiai megközelítések 
A National Geographic legutóbbi címlapját – a műanyaghegy csúcsa – az afgán lány portréjához hasonlóan emblematikus képnek tartják; a 21. század legégetőbb kihívását tematizálja. A Planet or Plastic? típusú provokatív kérdés ugyan explicit nem jelenik meg a pavilonok tereiben, de a világóceánnal vagy az ivóvízzel kapcsolatos dilemmák annál inkább. Elsőre egy vízhiánnyal küzdő közel-keleti vagy afrikai térségre és helyi anyagok felhasználásával készült víznyerő épületrendszerre gondolhatnánk, ám meglepően saját régiónk két országa, Szlovénia és Lengyelország járja körül a fenti témát. (Afrikát, a Föld második legnagyobb kontinensét egyébként csupán egy ország – Egyiptom – képviseli a Velencei Biennálén.)


A Lengyel Pavilon (Amplifying Nature, CENTRALA építészcsoport, kurátor: Anna Ptak) egy olyan egész bolygót érintő (planetáris) építészeti víziót tár elénk, amely – az antropocén diskurzusba illeszkedve – a Föld jövőbeli ökológiai folyamataival összhangban a globus adottságainak (mint a gravitáció vagy a víz párolgásának körfolyamata) erősítésében látja az építészet elsődleges feladatát. Az Iza Tarasewicz képzőművész bevonásával felálló kiállításdisplay az állatkerti műsziklák világát idézi: egy felolvadt jégtömb-medence, amelyben a futurisztikus épületmakettek úsznak. Fotó: © Salamon Júlia

A Szlovén Pavilon (Living with Water) az ország saját vizeihez való ellentmondásos viszonyát választotta témájául. Bár természeti forrásait tekintve Szlovénia ivóvízben gazdag ország, lakosságának közel 8%-a él árvíz sújtotta területeken. Jože Plecnik – egy agóra és egy szökőkút hibridjét idéző – installációja a jövőbeli vízgazdálkodásról szóló párbeszédnek kínál terepet. Vagyis a víz mint környezetformáló, gazdasági és politikai ágens jelenik meg a pavilon terében, amelyet a víz és az építészet majdani viszonyát tanulmányozó multidiszciplináris kutatás egészít ki. Fotó: © Salamon Júlia

A Svédország, Norvégia és Finnország hármasát tömörítő Skandináv Pavilon az Another Generosity címet viseli. (A generosity „nagylelkűség, nagyvonalúság” fogalma többízben visszaköszön az idei biennálé kísérő szövegeiben.) A szintén az antropocén szellemi erőteréből merítő pavilon lényegében egy utópikus, sejtszerűen lágy, gömbölyded szerkezetek – a víz és a levegő kettős membránrétege – révén a láthatatlan környezeti hatásokra, jelen esetben a látogatók mozgására vagy széndioxid-kibocsátására reagáló architektúrát hoz létre, kicsit poétikus, kicsit hatásvadász módon. Fotó: © Salamon Júlia  

Victoria állam vadvirágos lankái, élőben a Giardiniből. Fotó: © Salamon Júlia  

A Giardini kavicsos ösvényeit róva olyan zöld projektekre bukkanunk mint az Ausztrál Pavilon Repair (Javítás) című kiállítása. Derékig érő füvek a white cube-ban, mesterséges napfény, kertészek és egy kétcsatornás videóinstalláció. Az ausztrálok hatvan növényfajt telepítettek a kiállítótérbe, egyenesen a Victoria államban található füves pusztáról, a kontinensország legfenyegetettebb növénytársulásának helyszínéről. Az európai telepesek gyarmatosítását követő időszakban Dél-Ausztrália őshonos növényeinek 80%-a elpusztult köszönhetően az urbanizációnak, azaz a legelők elterjedésének, a mezőgazdasági és ipari területek létesítésének. Milyen feladata lehet ma az építészeknek egy ilyen környezetben? Javító – amely összecseng a fent idézett lengyel vagy skandináv kiállítások választott hívószavaival. Legalábbis a Repair egy olyan kritikai építészeti hozzáállást szorgalmaz, ahol a tervezők javító szándékkal viszonyulnak az urbánus terek szerves komponenseihez: a termőföldhöz, a vízgazdálkodáshoz, az élőhelyhez, a mikroorganizmusokhoz stb. A pavilon kurátorai – Baracco+Wright Architects – Linda Tegg képzőművésszel kiegészülve maguk is a pótlás, javítás gesztusával élnek: pont akkora területen ültettek növényeket a pavilonban, amekkora részt az épület kihasít a velencei környezetből.


Természetesen a pavilonok zöld témája, amelyet a kritikai, ökológiailag tudatos, az embert mellérendelő szerepbe helyező gondolkodással társítunk, nem egyedüli záloga egy tartalmas, jó kiállításnak. Az Argentin Pavilon példája ide sorolható (Horizontal Vertigo), amely bár vázlatos lazasággal kínál egy időben és térben horizontális merítést az 1983 után demokratizálódó ország épületterveiből, azonban a pavilon közepén hosszan elnyúló kétségtelenül látványos médiainstalláció – az argentin pampák tükrökkel végtelenített látképe, alul műgyeppel, felül folyton változó vetített égbolttal – óhatatlanul elvonta a figyelmünket a helyi építészeti és társadalmi viszonyok átrendeződésének mélyebb megértéséről. Fotó: © Salamon Júlia

Kilátók és le nem omlott falak
Hazabeszélés lehet, ugyanakkor nem maradhat szó nélkül – a díjkiosztón külön említésben részesült – Angol Pavilon, valamint a Magyar Pavilon konstrukcióinak hasonlósága. Mindkét esetben a nemzeti pavilonok fölé emelkedő, ideiglenes fémállványzat kínál új perspektívákat a Giardini parkjára és a tengerre. Míg a magyar szereplők a kilátóval ötvözött Szabadság híd utalásszerű megjelenítésére törekedtek (erről árulkodott az állványzat tetején a zöld, homorú, finoman lejtő ív, megidézve a Szabihíd jellegzetes szerkezetét) addig az Angol Pavilont Caruso St John és Marcus Taylor párosa kibelezte, hogy az üres teret egy ideiglenes, új közösségi térként kínálják fel a biennálé látogatói számára. A szigetország pavilonja fölé emelkedő ipari építmény valóban kivételes panorámát kínál – a közeli csatornára és az öbölre is jobban rálátunk, mint Maróti Géza Zsolnay-cserepes épületéről. Ugyanakkor a pavilont novemberig maga alá gyűrő állványzat – a lenti térben részvételiségre buzdító események ellenpontjaként – inkább az elszigetelődés, csak az elit számára hozzáférhető szabadságérzet (tengerre való kilátással és az ötórai mentateával) metaforájaként értelmezhető (ami nem mellesleg remekül összecseng a pavilon mottójául választott Island kifejezéssel).


Angol Pavilon panorámája. Fotó: © Salamon Júlia

A Magyar Pavilon kilátóján. Fotó: © Salamon Júlia

A Brexit és megváltozott társadalmi kondíciók dilemmáján merengő szigetországbeliek után az elválasztás, a kint és bent kérdését a németek a rájuk jellemző módon dolgozták fel, egy első látásra unásig ismételt témával: a Vasfüggöny egykori határpontjainak módszeres felsorolásával (Unbuilding Walls). Olyan kérdéseket tettek fel, mint az elmúlt 28 év mennyiben volt elég a történeti okokból elnéptelenedett határsáv revitalizációjához, illetve milyen a ma is mesterséges határokkal tagolt, megosztottságban élő nációk viszonya saját falaikhoz. Az előbbire egy nagyon heterogén, jó és kevésbé sikeres építészeti, településfejlesztési gyakorlatok gyűjteménye felel, míg az utóbbira falakkal elválasztott területeken élő emberekkel készült videóinterjúk sora, a világ minden tájáról. Fotó: © Jan Bitter. Forrás: unbuildingwalls.de

Informalitás, piacok és spontán terek
Üdítő témái voltak a idei biennálénak az informalitással, a spontán városi térszervezéssel foglalkozó kiállítási koncepciók. Ennek egyik legfigyelemreméltóbb példáját az Egyiptomi Pavilon adta (Robabecciah the Informal City), amely a piacok ideiglenes standjait vagy egyenesen illegálisan elhelyezett ponyváit és egyéb közös érintkezésre (mint az közös ima, tárgyalás, baráti találkozó stb.) alkalmas felületeket állított a szabad terek témájára reagáló kiállítás középpontjába. A roba becciah (amely valahol a mozgóárus és az ócskázás másodlagos kereskedelmi gyakorlata között helyezkedik el) nem korlátozódik csupán a belváros szűk sikátorainak hagyományos tereire, Kairóban a kereskedelmi tranzakciók számottevő része, az elővárosoktól, a random kialakuló piacterekig felüti a fejét. A kurátorok (Islam Elmashtooly és Mouaz Abouzaid) egyúttal olyan tanulmányozandó stratégiát látnak a metaforául választott jelenségben, amely a jövő városának újragondolásánál is mintául szolgálhat az élhetőbb, szabad(abb) felhasználású városi terek kialakításánál.


Egyiptomi Pavilon enteriőrje. Fotó: © Salamon Júlia

Az informalitás anatómiáját vizsgáló Egyiptommal rokon felvetés mentén alakult az Albán Pavilon koncepciója is (Zero Space). A kiállítás a 90-es évek eleji demokratizálódási fordulatot – vagyis Enver Hoxha sztálinista diktatúráját – követően a magán- és a köztér szimbolikus határát jelentő ajtók és velük együtt a küszöbök kikopásáról számol be Tiranában. Amikor is a főváros lakóközösségeiben a bezárkózást és az egysíkú térhasználatot egy sokkal elevenebb, spontánabb hozzáállás váltotta fel, ahol földszinti, utcafronti ingatlanok kinyíltak és az informális információ- és gazdasági csere alapjaivá váltak. Ezek a zéró szinten található szolgáltató egységek a mai napig meghatározzák Tirana városképét. Fotó: © Salamon Júlia

Free Market címet viseli az Ír Pavilon kiállítása, amely az ír vidéki kisvárosok piactereinek mai helyzetét vizsgálja. A gazdasági és társadalmi interakciók egykor legfontosabb helyszínei mostanra elvesztették központi szerepüket – áll a pavilonban kapható újság címlapján. A pavilonban nem csak az újságos bódé idézi fel a piachangulatot; a tér textúrája, színei, anyaghasználata igyekeznek hasonlóan közösségi funkciót adni a pavilon terének. A Biennálén egyre több pavilon fedezi fel újra a kisebb városok történeteit, érzékelhető egyfajta léptékváltás: a megapoliszok tanulságai mellett teret és figyelmet kapnak a vidéki fenntartható építészeti, társadalomszervezői modellek is (erre a tendenciára a Kínai Pavilon válogatása is jó példa). Fotó: © Salamon Júlia  

A 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé nemzeti pavilonjainak külső-belső tereiben leginkább képzőművészeti alkotásokra emlékeztető installációk kapnak helyet; nagyívű térbeli gesztusok, urbanisztikai és geopolitikai kérdések néhol növényekbe, néhol kilátókba zárva. (Ezek a szuperdrága enteriőrök összességében erős kontrasztban állnak a kurátori szövegekben elcsépelődésig ismételt fenntarhatóság fogalmával: újrahasznosított anyagokkal, műanyagmentes terekkel ugyanis pár esettől eltekintve ritkán találkozhatunk.) A sokszor metaforikus, érzékeny videóinstallációk, grafikák, festmények, archívumok, wunderkammer jellegű belső terek között sétálva olykor el is felejti a néző, hogy egy építészeti biennálén jár. Patrik Schumacher – a Zaha Hadid Architects építészeti iroda igazgatója – számára rendkívül problematikus a nemzeti pavilonok kurátori hozzáállása: az építészeknek vissza kell foglalniuk az építészeti Velencei Biennálét az „arrogáns” kurátoroktól – írja egy kritikájában. Pontosabban nem csupán az idézett megszólalásban: Schumacher már a 2014-es Velencei Biennálén is kijelentette, hogy az építészeknek abba kell hagyniuk az építészet és művészet összekeverését. Izgalmas ellenpólusként feszül egymásnak ez a két nagyon különböző nézőpont. Mit jelent ma építésznek lenni, és hogyan lehet az építészet aktuális kérdéseiről beszélni egy ilyen nemzetközi seregszemlén? A Giardini és az Arsenale központi kiállítótereiben az „építészeti komfort zónán” belül barangolhatunk meghívott sztárépítészek gigantikus, „igazi” épületei között, míg ha új építészeti horizontokra vágyunk, akkor mélyebben elmerülhetünk a nemzeti pavilonok akár részvételiségre buzdító, akár a kiállítás médiumával kísérletező vagy periférikusabb témákat is bemutató kiállításaiban.

Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé
Megtekinthető: november 25-ig.

full_005464.png
Ki megy Velencébe 2018-ban?

Megszületett a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás kurátori megbízatására kiírt pályázat eredménye. A zsűri a kilenc érvényes pályázat közül a Kultúrgorilla (Göttler Anna, Oravecz Júlia, Tornyánszki Éva) és a Studio Nomad (Pásztor Bence, Pongor Soma, Tarcali Dávid): A szabadság hídja – Új horizontok a városban című közös pályázatát nyilvánította nyertesnek.

full_005823.jpg
Svájc nyerte az Arany Oroszlánt

Svizzera 240 – House Tour című kiállításával Svájc nyerte el a legjobb nemzeti projektnek járó Arany Oroszlán-díjat a 16. Velencei Építészeti Biennálén. A FREESPACE című főkurátori kiállítás résztvevői közül pedig Eduardo Souto de Moura portugál építészt jutalmazták Arany Oroszlánnal a szombati díjátadón.

full_005947.png
Világok találkozása

Idén Palermóban van a Manifesta. A kétévente, mindig más európai városban megrendezett kiállítás The Planetary Garden. Cultivating Coexistence címmel a globális együttélés lehetőségeit és kihívásait vizsgálja.