Világok találkozása

Manifesta 12, Palermó

Muskovics Gyula

Idén Palermóban van a Manifesta. A kétévente, mindig más európai városban megrendezett kiállítás The Planetary Garden. Cultivating Coexistence címmel a globális együttélés lehetőségeit és kihívásait vizsgálja. 

A kulturális és vallási sokféleségéről ismert, az elmúlt több mint kétezer évben szinte minden nagyobb földközi-tengeri hatalom fennhatósága alatt álló szicíliai városnál jobb helyszínt ehhez nehezen találni. Barokk templomok, klasszikus romok, arab kupolák és bizánci   ornamentika kísérnek minket a műveknek teret adó elhagyatott palazzókba, ahol az optimista ígéretek ellenére inkább saját korlátainkkal, tehetetlenségünkkel szembesülünk – és azzal, ami elválaszt minket a másiktól. A reménynek kevesebb, az utópiának és az álmodozásnak nagyobb tér jut a biennálé kiállításain, amely ugyanazon a héten nyitotta meg kapuit, amikor Olaszország külügyminisztere, Matteo Salvini megtiltotta Palermónak, hogy fogadja a 629 menekültet szállító Aquariust. 


Rotor: Da quassù é tutta un’altra cosa, 2018, Manifesta 12, Pizzo Sella, Palermo. Fotó: CAVE Studio

A kiállítás a város több pontján terül el, a lebombázott templomtól kezdve, a botanikus kerten át, a Palermo fölött magasodó kopár hegyoldalig. A különböző (konvencionálisnak közel sem mondható) helyszínek a szervezők által felvázolt három gondolati egység valamelyikének rendelődnek alá. A Garden of Flows szekció a toxicitás és a botanika témájából kiindulva a természet és az ember viszonyát vizsgálja. Az Out of Control Room tereiben a konkrét, migrációval kapcsolatos politikai állásfoglalások mellett a hangsúly az adatáramláson, az algoritmikus rendszereken, a virtuális hálózatokon és a kontroll egyéb láthatatlan formáin van. A City on Stage pedig a város adottságaira, külső negyedeire és közösségeire épít, miközben céljának tekinti a hosszabb távú folyamatok, új kezdeményezések és csoportosulások életre hívását és kibontakoztatását is.


Coloco + Gilles Clément: Becoming Garden, 2018, Manifesta 12, ZEN, Palermo. Fotó: CAVE Studio

Direktebb állításokkal, metaforikus megközelítésekkel és víziókkal egyaránt találkozhatunk. Annak ellenére, hogy a koncepció felkínálja a lehetőséget, hogy az embert egy globális kommuna tagjaként képzeljük el, aki képes békében együttélni másokkal, nehéz lenne a művészi felvetéseket különválasztani a világméretű problémák valóságától. Aki viszont emiatt arra számít, hogy egy a krízisek orvoslásához szükséges toolkittel távozik Palermóból, csalódni fog. A művészet ezúttal sem fogja megváltoztatni a világot, és emiatt a nyilvánvaló tény miatt kár is kérdőre vonni.


Jelili Atiku: Festino della Terra, 2018, Manifesta 12, Palazzo Costantino, Palermo. Fotó: deskgram

A „haszonérték“ megállapításakor viszont érdemes számításba venni, hogy a Manifesta idén először tesz kísérletet a helyi színtérrel való mélyebb intereakcióra. A holland kurátorok egy tizenkét főből álló inderdiszciplináris csapatot kértek fel, hogy mediátorként részt vegyenek a város kulturális és civil szférájának felkutatásában. Ebből adódóan rengeteg a megbízásból létrejött, új projekt, a névsorban pedig – bár szicíliait csak elvétve találunk – a megszokottnál több az olasz alkotó. A kiállításnak köszönhető még, hogy rengeteg épület nyílt meg a nagyközönség előtt, amelyet korábban a helyiek is csak kívülről csodálhattak. A grandiózus paloták különleges élményt nyújtanak, és ez gyakran balanszba hozza a súlyos/bonyolult kérdésekkel szembesített látogatót. A kreatív helyszínhasználat a megkérdezettek szerint a Palermóban alkotó művészek és kurátorok számára is inspirációt jelenthet. Az olasz városokra jellemző, a történelem során egymásra halmozott, tömény kulturális örökség ezúttal nem teherként nehezedik a kortárs törekvésekre. A Manifesta ilyen értelemben is világok találkozása.


Patricia Kaersenhout: The Soul of Salt, 2016, Manifesta 12, Palazzo Forcella de Seta, Palermo. Fotó: Artlyst

A tengerre néző Palazzo Forecella de Seta az Out of Control Room egyik helyszíne. A 19. századi eklektikus épület hatalmas termeinek színes márványpadlója, a falakat díszítő aranymozaikok és stukkók a középkori és a mór stílust is eszünkbe juttatják. Az itt kiállított művekben – az Egyesült Államok rémisztő katonai támaszpontjaitól az illegális embercsemészetig – több nyomasztó kérdés terítékre kerül. Míg a Peng! Collective javaslatot tesz arra, hogyan segítsék a menekültek útját az EU-n belül a nyaralásból épp haza utazó civilek (Fluchthelfer.in, 2015), a Forensic Oceanography vagy John Gerrard videói (Liquid Vionelce, 2018; Untitled [Near Pandorf, Austria], 2018) a határátlépés során odaveszett embertömegre emlékeznek. Ezek után felemelő, mégis némileg zavarbaejtő Patricia Kaersenhout a Velencei Biennálé nemzeti pavilonjait idéző totálinstallációja (The Soul of Salt, 2016). A terem közepére borított sóhalom a Karib-térség rabszolgái között elterjedt legendához nyúl vissza, miszerint akik nem esznek sót, elég könnyűek lesznek, hogy visszarepüljenek Afrikába. A művész arra ösztönöz, vigyünk magunkkal egy adagot az afrikai spirituális vezető által felszentelt halomból, majd oldjuk fel a tengerben, ezáltal megszabadulva a múlt fájdalmaitól.


Tania Bruguera: Article 11, 2018, Manifesta 12, Palazzo Aiutamicristo, Palermo. Fotó: manifesta.org

Két olyan munkát is látunk, amely az Egyesült Államok katonai jelenlétével foglalkozik Szicíliában. A MUOS (Mobile User Objective System) egy, az USA haditengerészetéhez tartozó telekommunikációs rendszer, ami lefedi az egész világot, és négy földi állomásának egyike (három darab 149 méter magas és 18,4 méter átmérőjű parabola antenna) a sziget déli részén fekvő Niscemiben van. A leginkább drónok vezérlésére kifejlesztett rendszer szicíliai bázisa ellen tíz éve tiltakoznak a helyiek és a NO MUOS nevű aktivista mozgalom – elsősorban azért, mert az antennák által kibocsátott rádióhullámok az ott élők egészségére és a mezőgazdaságra is káros hatással vannak. A Laura Poitras által, helyi filmesekkel együtt készített felvételek és interjúk (Signal Flow, 2018), továbbá Tania Bruguera projektje (article 11, 2018) – amely egy másik helyszínen, a Palazzo Aiutamicristoban látható – egyfelől segítik az aktivista csoportok és a tiltakozó civilek munkáját, másrészt ennek az egész világot érintő ügynek a kiállítás alkalmával nagyobb nyilvánosságot képesek biztosítani. Hasonlóan hiteles Erkan Özgen munkája, bár sokkal személyesebb. A Purple Muslin (2018) című videóban menekülttáborokban élő észak-iraki nők mesélnek saját emlékeikről és arról, hogyan dolgozzák fel az őket ért traumákat.


Erkan Özgen: Purple Muslin, 2018, Manifesta 12, Palazzo Forcella de Seta, Palermo. Fotó: chromart.org

 

A City on Stage egyik központja a 18. századi Palazzo Costantino tágas belsőudvara, amelynek az 1960-as évek óta először nyitották meg az ajtaját a nagyközönség előtt. Itt két olyan utcai performansz mutatós maradványaival is találkozhatunk, amelyek a megnyitó hetén zajlottak. Matilde Cassani épületekre hulló drapériái (Tutto, 2018) és a Jelili Atiku által szervezett utcai felvonulás, amelyben a palermói hagyományok afrikai rítusokkal keveredtek (Festino della Terra [Alaraagbo XIII], 2018), egyaránt a kulturális sokszínűség és a vendégszeretet erejét hirdetik a modern kihívásokkal szembeni küzdelemben. Ezen kívül, ha valakinek nincs ereje megmászni a Mondello és Sferracavallo között magasodó Pizzo Sellát, itt videón is megnézheti, mit lehet látni az 562 méter magas hegycsúcsról (a guide két órás sétát ír, de ez valójában minimum hat óra, ha nem szállunk buszra). A Rotor kollektíva egyik hozzájárulása a Manifestához ugyanis az volt, hogy járhatóvá tettek egy rég elfeledett ösvényt, amely felvezet a hegyen található 170 darab üresen álló, a maffiától sem független, félkész villa egyikéhez, ahonnan nézve – miként a helyfoglalási akció címe is jelzi – minden más megvilágításba kerül (Da quassù è tutta un’altra cosa, 2018). Bár egy idő után a kiállításokat járva joggal érezhető, hogy túl sok a videó, érdemes a MASBEDO bejárat melletti filminstallációjánál is egy picit időzni (Videomobile, 2018). Nicolò Massazza és Jacopo Bedogni utcai performanszokat szervezett (és szervez jelenleg is) egy-egy Palermóban forgatott filmből inspirálódva, és ezeknek a dokumentációját nézhetjük meg. Épp akkor ültem oda, amikor Pasolini Beszélgetések a szerelemről (1964) című művét idézték fel, a köztéren újra feltéve azokat a szexuális tabukat és a nemek közti viszonyokat érintő kérdéseket, amelyekkel a rendező több mint ötven éve nőket és gyerekeket interjúvolt meg a város utcáin.


Melanie Bonajo: Fake Paradise trailer, Forrás: vimeo.com

A legtöbb kérdéssel a Garden of Flows egyik kiállításának helyet adó Palazzo Buterából távoztam. A Fallen Fruitéhoz hasonló, látványos, de túl sokat nem mondó termeken áthaladva érkeztem meg Melanie Bonajo kenciapálmákkal díszített filminstallációjához. A Night Soil (2016) egy három darab 30-40 perces filmből álló trilógia. Olyan életformákat mutat be, amelyek kívül helyezkednek a patriarchátus és a kapitalizmus logikáján. A Fake Paradise-ban megszólaló fiatal nők ayahuasca élményeikről számolnak be. Az Economy of Love kifinomult képei szexmunkás aktivisták történeteit illusztrálják. A Nocturnal Gardening pedig egy alternatív gazdaságba, egy navajo világrendszer-elméletébe, egy erdőben lakó anya és egy disznótenyésztő nő tapasztalataiba enged betekintést. Első nézésre azt gondoltam, a prostitúciót feminista felhanggal hirdetni vagy egy szeánszon szétkészülve a patriarchátussal szembeszállni elég abszurd ahhoz, hogy komoly legyen. Azóta viszont rájöttem, hogy a holland művész iPhone-okkal és vad növényekkel tarkított filmjei nélkülözik az iróniát. A New York-i nők által elmesélt, sokszor túlintellektualizált sztorik és aha-élmények nem mondanak sokkal többet annál, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, fontos a természet, az urbánus sámánizmus felfutása pedig annak köszönhető, hogy baj van a jelenlegi rendszerrel.

Aki egy nagyobb horderejű misztikus élményre vágyik, menjen el Cefalúba vadkempingezni, és nézze meg Aleister Crowley házát! Az angol okkultista itt alapította meg 1920-ban a Thelema apátságot, ami hírhedt szeánszok és orgiák helyszíne lett, míg Mussolini 1923-ban ki nem utasíttatta az országból. Az épület azóta ott áll, bozótokkal benőve, és az egyik ablakon bárki bemászhat, ha van hozzá mersze. 


A Tehelema apátságban
full_005798.png
„A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“

Ahogyan a marrákesi medina okker falai mögött az Atlasz-hegység havas csúcsai a vörös földből a kék égbe törnek, páratlan színvilágával rögtön lenyűgözte Yves Saint Laurent-t. A francia divattervező 1966-ban vásárolta meg első itteni házát élet- és későbbi üzlettársával, Pierre Bergével. A sivatagi város ezután nemcsak második otthona lett, de a következő évtizedekben itt tervezte kollekcióit, majd itt lelt megnyugvásra a párizsi bemutatók után. Tíz évvel a tervező halálát követően, tavaly októberben megnyitotta kapuit az Yves Saint Laurent Múzeum Marrákes, amely Afrika első divatmúzeumaként egyaránt tiszteleg az alkotó munkássága és a város előtt, amely színt adott egyedülálló vízióinak.

 

full_005863.png
Királynők, csillagközi utazók és neodadaista kalandjáték a Kolorádón

Biztosan másnak is feltűnt, hogy a Kolorádónak idén elég jó művészeti programot sikerült összeraknia. A kisebb nyári fesztiválokon megszokhattuk, hogy az összes belvárosi alter hely – a Lumentől a Gólyáig – kitelepül, a civil szervezetek mindenféle beszélgetést tartanak, és általában fiatal művészek, akiket egyébként már a Fekete kutyából jól ismerünk, létrehoznak egy játékos installációt vagy bemutatják valamelyik munkájuk egyszerűsített verzióját, ami mintegy kiegészíti a fesztivál látogatók élményeit. Ezzel mindenki jól jár: a nézőnek nem kell feszengve kulturálódnia, a programok emelik a fesztivál színvonalát, az alkotók pedig amellett, hogy karszalagot és csekély honort kapnak, kísérletezhetnek és közelebb kerülhetnek a közönséghez. Idén viszont több olyan, (a még mindig elég meghitt hangulatú fesztivál méreteihez képest) nagyobb volumenű színházi produkció is volt a kínálatban, ami miatt konkrétan megérte jegyet váltani. A BajuSS-t és a Queendomot például azért vártam, mert egyik budapesti bemutatóra sem sikerült idáig eljutnom, a DEEPER-nél pedig arra voltam kíváncsi, hogyan működik a darab másfajta térben.

 

full_005952.png
Kiemelés

Nyári utóízként az Artmagazin tematikus merítése – ha úgy tetszik kiemelése – következik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé seregszemléjéből.