Napjainkban a kortárs képzőművészet kiemelten fontos témája bolygónk kizsákmányolása, a klímakatasztrófa, illetve az ezekkel járó disztópikus következmények. Ahogy a különféle növényi és állati fajok szépen lassan kezdenek eltűnni a Földről, úgy egyre inkább körvonalazódni látszik egy mesterséges, az egykori valóságot már csak illúzióként megjelenítő világ képe. A digitális fejlődés éppen ebben nyújt segítő kezet: a virtuális platformok fő célja is az, hogy minél hitelesebben leutánozzák a valódi létet. Martinkó Márk és Vadászi Zoltán fotósorozatai nemcsak egy ilyen disztópikus jövőt tárnak elénk, hanem a növényvilágot az idő múlása és a halál allegorikus alakjaként jelenítik meg.

A MyMuseum Gallery A dolgok illékony természete című kiállítása két olyan alkotó munkásságát állította párhuzamba, akik a valóság leképezésével és annak digitalizálásával foglalkoznak; ráadásul mindketten a fotográfia eszköztárával operálnak, csak éppen egészen más technikai apparátus és eljárások felhasználásával. A főszereplők is azonosak: mindkét alkotó a valóság és a fikció határmezsgyéjén lavírozó növényportrékat készít. A kiállítás nemcsak két művésztt állított párhuzamba egymással, hanem a fotográfia médiumának sajátosságait és ökológiai jelenségeket is – a pillanatszerűség és az elmúlás mint közös tulajdonságok jegyében.

Vadászi Zoltán két különálló, egymással mégis párhuzamba hozható digitalizált polaroid sorozata váltogatta egymást a kiállítótér egyik falán. A sor a Subjective rings (Szubjektív gyűrűk, 2021) című szériával indult, amelynek képein egy elsőre megfejthetetlennek tűnő jelenség rajzolódik ki. A kulcs a technika: az eredetileg fotográfiai eljárás során létrejövő képek egy szkennelésen is átesnek, s ahogy a polaroidok érintkeznek az üvegfelülettel, úgynevezett Newton-gyűrűk alakulnak ki. Így jönnek létre az álomszerű, pszichedelikus hatást keltő színes, vibráló „foltok” a képmező különböző területein. Az archaikus leleteknek tűnő absztrakt képek a digitalizálás okozta jelekkel egészen más hatást keltenek: a hibaizmus és glitch technikai egyvelegeként egyszerre hordozzák magukon a múltat és a jövőt. A digitalizálás után a képek pedig ismét „visszatérnek” a fizikai síkba, s azáltal, hogy matt archív papírra kerülnek, elveszítik eredeti, a polaroidokra jellemző tulajdonságaikat.

Az absztrakt képek mellett – párba állítva – kaptak helyet a Flowerpower stills (Flower power csendéletek, 2021) sorozat darabjai, amelyek ugyanúgy digitalizációs eljáráson estek át. A képeken vázába állított virágok és virágcsokrok láthatók. Bár a növények látszólag erejük teljében vannak, hervadásnak nyoma sincs, valójában mind tisztában vagyunk vele, hogy idővel elszáradnak, lehullanak a szirmok, s egykori pompájuk elvész. A vágott virágok eleve magukban hordozzák a pillanatnyiság és a gyors elmúlás tényét – annak ellenére, hogy a hervadás a leszakítás, vágás nélkül is bekövetkezne. Ugyanakkor a képrögzítés részben megakadályozza ezt a folyamatot: a fotókon egy-egy kimerevített pillanatot látunk, s ebben a formában konzerválódnak a növények. Sőt maga a technikai eljárás is ugyanezen kettősséget artikulálja – a polaroid a mulandóságot, míg a digitalizáció a „túlélést” jelenti. 

Egy kakukktojás is szerepel a növényportré-sorozatban, amely egy másik falon kapott helyet  – szintén párba állítva egy absztrakt kompozícióval. Ebben az esetben a valódi természetnek már nyoma sincs, ugyanis egy, a társait messze túlélő, legóból felépített virág a fotóalany – bár idővel ez a virág is átalakul vagy elvész, ráadásul a természetközeliség nyoma sem lelhető fel benne.

A kiállítótér szemközti (üveg)falán (vagy nevezhetnénk kirakatnak is) helyezkedtek el Martinkó Márk Mesterséges zöld (2021) sorozatának egyes darabjai. A képeken a növények egy épített környezeti térben jelennek meg, rideg, szürke miliőben. Míg egyes kompozíciók természetközelibbnek mondhatók (No. 12. és 23.), addig akad olyan is, amely a valóságtól merőben elrugaszkodik. A No. 14. kép egy sci-fi filmből vagy videójátékból kiragadott helyszín is lehetne. A háromszög alakúra vágott tuják a valódi, burjánzó növények stilizált formájaként hatnak, s így, az emberi beavatkozás révén belesimulnak az ipari környezetbe, csak élénkzöld színük miatt tűnnek ki. A színpadias megvilágítás pedig tovább erősíti a mesterséges és a természetes környezet közötti szakadékot. Sőt a helyszín és a sorozat installálása is tovább fokozta az egymásnak feszülő ellenpontokat: az „üvegfalak” mögött a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia épülete sejlett fel, a robusztus építmény rései közül elő-előtörő növényzettel. 

A fotográfia alapvetően a hitelességen, az objektivitáson alapul, de Martinkó Márk esetében ez gyakran megkérdőjelezhető. Ő ugyanis előszeretettel avatkozik bele a képekbe – csakhogy többnyire rejtély marad, hol és mit módosított. A Mesterséges zöld sorozat képeiről sem lehet eldönteni, valóságot vagy fikciót ábrázolnak. Egy azonban biztos: egy disztópikus jövőképet tár elénk, amelyet a jelen tapasztalataira alapoz, azokból építi fel borús vízióit – akárcsak a kiállítótér legutolsó „mikroterének” központi darabja, a No. 24. esetében. A betonfal előtt elhelyezkedő, erős neonfénnyel megvilágított fa első ránézésre „utolsó túlélőként” tündököl az ipari miliőben. Azonban ha közelebbről megnézzük, világossá válik, hogy csak egy illúzió – legalábbis a fa törzsét megbontó digitális beavatkozás, a glitch révén szertefoszlik valódiságába vetett hitünk.

Ugyanez igaz a Digitalizált növények (2014) sorozat képeire is, amelyeknél a szkennelési eljárás és a beavatkozás során egészen éteri, földöntúli portrék jönnek létre. Az alkotó a digitalizálás során a növényeket elforgatta, aminek hatására szétcsúsztak. A fizikai beavatkozás hibákat, glitcheket is eredményezett, amelyek nemcsak eltávolítják a nézőt a valóságtól és ellenpontozzák a természetes és a mesterséges környezet közötti viszonyt, hanem esztétikai értékkel is bírnak. Mindeközben a velük szemben elhelyezett Cím nélkül 1–2. alkotások már a teljes egészében digitális eljárást helyezték középpontba: az algoritmus által komponált képek távolról még csak-csak emlékeztettek természeti formákra, közelebb lépve azonban minden illúzió elszállt, s maradtak a szerkesztett, hálós, növényeket imitáló konstrukciók.

Az urbánus közegben megjelenő növényekre ezidáig többnyire az élhető városi lét elengedhetetlen komponenseiként tekintettünk – legyen szó egy csokor virágról a lakásban, a bérházak udvarát befutó vadszőlőről vagy az aszfalt repedései közül előtörő növényzetről. Napjaink globális és lokális politikai-gazdasági érdekei azonban egyre inkább háttérbe szorítják a természeti kívánalmakat, mindinkább egy sivár, növények nélküli, életidegen, disztópikus világkép felé tartunk, ahol a természet sokkal nagyobb reprezentációs-esztétikai jelentőséggel bír. Egy ilyen világnak lehettünk szemtanúi a MyMuseum Galleryben is. A dolgok illékony természete kiállítás nemcsak azért keltett szorongást, mert a pillanatnyiságot és az elmúlást tematizálta, hanem mert csupa látszólag ártatlannak tűnő, a mindennapjainkat átszövő jelenség összefűzésével tette mindezt – még annak ellenére is, hogy a fikció igen nagy teret kapott a kiállítótérben.

A dolgok illékony természete, MyMuseum Gallery, Budapest, 2022. március 12. – április 14.