Rendkívül nehéz és kellemetlen helyzetben vagyok. Ugyanis amikor ezt a kiállításmegnyitót kitaláltuk, abban állapodtunk meg Jochannal, hogy együtt fogunk beszélni – bár nem ez áll a meghívón. Ki is dolgoztunk egy felállást, mégpedig úgy, hogy én felvetek néhány művészettörténeti és művészetelméleti problémát, amelyek megfogalmazódtak bennem a művei kapcsán, ő pedig mintegy ellenpontozva ezeket, tömören értékeli, személyesen kontextusba helyezi a munkákat. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem sokkal ezelőtt – mint ezt láthatták is – kiderült, hogy nem tud eljönni a megnyitóra, így meg kell bocsátaniuk nekem, hogy az esemény egy kicsit féloldalas lesz, és inkább a problémákra, a nyitott kérdésekre fog koncentrálni.

Jochann Wundertracht nem először járt Budapesten, sőt az itt bemutatott művek volumenéből ítélve alkotótevékenységének valódi középpontja ma már a magyar főváros. Igazi nagyvárosi művészetről van szó, titokzatos, de nagyvonalú beavatkozásokról vagy gesztusokról, amelyek gyakran maradandó nyomot hagynak a város szövetén és a néző szemléletmódján. Éppen ezért kardinális kérdés, hogy az efemer jelleg mennyire meghatározó az életmű egésze tekintetében. Vajon melyik Wundertracht igazi arca: a Christóhoz néha túlságosan is közeli épületcsomagolásban vagy a konstruktivista hagyományokat idéző, és Thomas Schütte kilencvenes évekbeli alkotásaira kísértetiesen hasonlító beton-üveg-alumínium objektegyüttesben láthatjuk meg művészete lényegét? Vajon mi a lényegesebb: a házburkolatra idővel rárakódó benzingőz – egy duchamp-i kölcsönzés – nyomán bekövetkező színváltozás vagy a narancssárga zacskóknak az eco artra jellemző módon kiemelt elbomolhatatlansága? (Középen a tűzcsap ebben az esetben mint ökológiai felkiáltójel értelmezhető.) Wundertracht műveinek időbelisége döntő fontosságú, s ezt a döntést – vajon több hónapos, esetleg több éves folyamatot láthatunk-e bele a képbe – a művész a nézőre hagyja.

Wundertracht munkái időleges appropriációknak, kisajátításoknak tűnnek. De nem feltétlenül a szó eredeti, posztmodern értelmében, hiszen az alkotó nem elsősorban a tárgyakat, és nem is az egyes művészi pozíciókat sajátítja ki, hanem sokkal inkább magát a művészetet. A képeken – és ez a videókon is jól látszik – a művészet fogalmát ejti túszul, és nem ereszti. Tulajdonképpen a közvélemény vagy másképp megközelítve az átlagember művészetfogalmáról van szó, egy általános vélekedésről: mi is kellene, hogy legyen a művészet? Mert a közönségben, még abban is, sőt főleg abban, amely teljesen és ab ovo elutasítja az olyan fogalmakat, mint az avantgárd vagy a posztmodern, a művészetnek nyilvánvalóan létezik egy titkos imperatívusza. Ebben az elképzelésben a művészetnek muszáj megjelennie. Vagyis a művészetnek muszáj nagybetűs művészetként megjelennie. Illetve: a művészetnek el kell különülnie az élettől. A művészet nem rejtőzködhet. A nagyközönség szerint kell léteznie egy emelkedett művészetfogalomnak, amely valahol a romantikában gyökerezik, legkifejlettebb formáit pedig olyan távoli világokba helyezett filmekben éri el, mint A galaxis őrzői II. Wundertracht azonban – legyenek bármennyire is monumentálisak a művei – a nagybetűk helyett a lábjegyzetekre koncentrál. Látszólag nem húz éles vonalat az élet és a művészet között, az utópiákhoz pedig éppoly közel áll, mint a kezdetekhez. Bár a magyar közönség könyvekből, folyóiratokból nem sokat tudhat az életéről, s még az sem világos, hogy esetében eredeti, felvett vagy átalakított, esetleg beszélő névről van-e szó (mint mondjuk Novalisnál), a romantikus gyökérzet minden ponton felszínre tör. Lehet, hogy véletlen egybeesés, mindenesetre egy gyors google-keresés azt mutatja, hogy a név először talán a német romantikában bukkan fel: a Wundertracht szót a nagy német költő, báró Friedrich Heinrich Karl de la Motte Fouqué egyik írásában használja. Bár a nevek etimológiája veszélyes terep, biztosan nem véletlen, hogy a Wundertracht varázsviseletet, csodaruhát jelent; Jochann Wundertracht mintha a művész romantikus szerepe helyett romantikus módon a környező világot öltené fel magára, s ezzel igencsak kilóg a korából. (Meg a ruhából is – hiszen lassan szűk lesz neki a városszövet.)

De hagyjuk a múltba nyúló romantikus ömlengést, inkább nézzük egy olyan utópikus szemszögből Wundertracht műveit, amelyből tekintve a német művész nem a korából, hanem a jelenlegi magyar hivatalos politikai kontextusból lóg ki. Hiszen a városnak efféle átfogó és meglepetésszerű átalakítása, művészi belakása épp száz évvel ezelőttről ismerős. A Lunacsarszkij által kigondolt és Lenin által bátorított Monumentalnaja propaganda című dekrétum nyomán Oroszország nagyvárosai a bolsevik forradalom után egy évvel már új emlékművekkel színesedtek, tartós vagy átmeneti, többnyire avantgárd művészeti díszben pompáztak. Ha volt elegendő anyag, mindent vörösbe burkoltak, s mindent a művészet tárgyának tekintettek. A régi rendszerre emlékeztető emlékműveket eközben pedig eltüntették, vagy (és ez a lényegi most) a cárok, hadvezérek bronzfiguráit ideiglenes építményekkel takarták el. A későbbi dokumentációkból úgy tűnik, mintha ezek az építmények valamilyen más funkcióval is rendelkeznének: víztornyok, bástyák, templomok, lakóházak lennének. Mintha az élet titokban beköltözött volna a művészetbe. (S mintha a hatalom az utcán járó-kelő embereket is csak a történelmi díszlet statisztáinak tekintette volna.) Ha úgy vesszük, nemcsak Christo, de őt követve Wundertracht munkássága is ide, a proletárforradalom utáni orosz városképekhez vezethető vissza. Sőt. Mivel a szovjet emlékezetpolitika annak idején a világforradalom eszköze is volt, ugyanezeket a burkolási módszereket, efemer emlékműállítási mintázatokat a bolsevikok Budapestre is exportálták, így alakult át 1919. május elsejére Budapest arculata. Ezzel most nem feltétlenül szeretném azt állítani, hogy Wundertracht művei a bolsevik propaganda eszközeivel mutatnak rokonságot, inkább csak arra utalnék, mennyire fontos szerepet tölt be ezekben az alkotásokban a propaganda. Mégpedig ugyanúgy, ahogy a kisajátított művészetfogalom esetében, itt a kisajátított propaganda formájában. Wundertracht művei nyomán olyan propaganda-fogalmak kerülnek előtérbe, mint a manipuláció vagy a szemfényvesztés, s olyan korjelenségek, mint a felületes, de azonnali ítélet, vagy a jelenbe betonozott jövő.  

Wundertracht a mai Budapesten persze veszélyes játszmát űz, hiszen a nagyvárosi táj esztétizálása mögött is azonnal felsejlenek a művészet és a hatalom összefüggései. Annak ellenére, hogy a titkos és láthatatlan művészet egyben a hatalom elől elzárt művészetként is elgondolható, nem lennék meglepve, ha valaki a közeljövőben rákérdezne, vajon Wundertracht az alkotói tevékenysége gyakorlásához valóban beszerezte-e az összes közterület-használati engedélyt? És akkor is csupán egy rezignált „nyilván” lenne a reakcióm, ha minden egyes műve esetében – legyen szó akár a legkisebb titkos aszfalt-beavatkozásról – a hatóságok a készítőt a ma hatályos teljes joggal az eredeti állapot helyreállítására köteleznék.

Számos más problémát is szívesen érintettem volna még, többek között az absztrakció és a populizmus kérdését, vagy az alkotói brand és a propaganda összefüggését, a művész számára természetes arisztokratikus szabadság témáját, de a kommunikáció ebben a mostani helyzetben egyoldalú maradna. Bevallom, sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha jelen van Jochann Wundertracht is, de így alakult; végül is titokban ott van mindenütt.

Jochann Wundertracht: Secret City Art Budapest
Megtekinthető: szeptember 22-ig
Helyszín: Godot Galéria (1114 Budapest, Bartók Béla út 11-13.)

Fotók: a művész és a Godot Galéria jóvoltából