„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd

Mélyi József

Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.

Mostanában gyakran gondolkoztam ezen a jeleneten, illetve általánosságban az 1947-ben játszódó, és pontosan ötven évvel ezelőtt, 1968 nyarán főként itt, a palota előtt forgatott film aktualitásán. Hogyan jelennek meg benne a magyar történelem törésvonalai, hogyan lehetséges a kommunikáció különböző nézeteket valló csoportok között, vajon átléphetők-e a kulturális és ideológiai határok. Az aktualizálás azért is kézenfekvő, mert a filmben a ruhák, a jelszavak és a mozgások áthallásaiból kiindulva egybemosódnak az idősíkok – 1947 és 1968 egyszerre van jelen. Az egyértelműnek tűnő határvonalak egyébként is mindig elhomályosodnak. A csoportok tagjai néha mintha felcserélhetők lennének: a szelídebb, bárányként terelhető egyházi iskolások között is feltör az erőszak, a csoportként egyneműnek tűnő kommunisták között is vannak mérsékeltek, párbeszédre építők. A film elején a nékoszosok csoportja csaknem összecsap a rendőrökkel, néhány perc múlva mégis együtt járják a kólót. Az egyházi iskolásokat először ideológiai vitára hívják ki, rövidesen együtt éneklik a népdalokat, együtt táncolnak a citerazenére. Jancsó a film egyes pontjain még a valaha volt népi gondolat szerves folytatásaként a hagyományokra, a közös népi gyökerekre hivatkozó, dalban, táncban megvalósuló egység lehetőségét villantja fel. Azután mégis minden terrorba torkollik: nincs közös nyelv, nincs közös dal és néptánc, egyedül a hatalom óhatatlanul egyre radikálisabb nyelve diktál.


Fotó: Gáspár Gábor / a veszprémi Művészetek Háza jóvoltából

Mindez a Dubniczay-palota ablakainak dobálásában éri el csúcs- vagy inkább mélypontját. A hatalom kommunikációra képtelen, az állam támogatását a háta mögött tudó csoport csak az erőszak nyelvét beszéli, az egyházi iskolások tömege számára nem marad más, csak a tűrés. Amikor először láttam a filmet, azon gondolkodtam, mi történt utána a nékoszosokkal? Néhány hónap múlva nyilván egy újabb hullámban behajtották őket is a palotába. Később inkább az érdekelt, mi történt a palotába bekényszerített fiatalokkal? A film nem mutatja őket többé, tehát bizonyos értelemben örökké itt maradtak. S ha metaforikus értelemben valóban itt vannak, akkor egy gondolatkísérlet erejéig továbbcsúsztathatók az idősíkok is, 1947 és 1968 mellé további huszonegy éveket előrelépve odakerülhet 1989 és 2010, vagy akár a jelen is. S ha mindez megengedhető, miért ne gondolhatnánk el, vajon melyik csoport tagjaiból lehettek inkább művészek? A kintiekből vagy a bentiekből? A 68-as lázadókból vagy a befelé fordulókból? A világjobbító vakhitűekből, a barbárokból vagy a szelíd, más nyelvet beszélő világmegőrzőkből? Vagy a határok valóban összefolynak?


Fotó: Gáspár Gábor / a veszprémi Művészetek Háza jóvoltából

A most látható kiállítás két részből áll. Az egyik a magyar neoavantgárd hetvenes évekbeli alkotásaira koncentrál, a másik a rendszerváltás utáni művészetre, illetve az új évezredre. Az első részben kizárólag olyan művészek alkotásai láthatók, akik a film forgatásán, a 68-as jelenetekben akár részt is vehettek volna. Ha ebből indulunk ki, felvetődik a kérdés, vajon hol találnánk meg a film rendszerében azoknak a helyét, akik mindig is kommunikálni akartak? Akik a hatalom nyelvét megkerülve egy másik nyelv megalkotását tűzték ki célul? Olyan fiatalokról van szó, akiket valójában nem értett, nem érthetett meg a rendszer. Pedig akár 1947-re, akár 1968-ra gondolunk, a hatalomnak szüksége lett volna az új nyelvet beszélőkre, az új, tiszta lappal induló fiatalokra. Ne feledjük, 1968-ban azok, akik valamennyi iskolájukat a Horthy-rendszerben végezték, még csak a negyvenes éveik közepén jártak. De az új ember, az új művész – legalábbis a képzőművészetben – csalódást okozott, mert nem a hatalom nyelvét beszélte; a rendszer pedig hatalmi szóval vagy kizárással büntetett.


Fotó: Gáspár Gábor / a veszprémi Művészetek Háza jóvoltából

Ha a Fényes szelek szemüvegén keresztül nézve vizsgáljuk a kiállítás másik, korban hozzánk közelebb álló részét, már nem ennyire egyértelmű a kép, talán lehetetlen is megragadni a '47-es vagy '68-as fogalmakkal. A művek alkotói mindenképpen a '47-es vagy a '68-as fiatalok gyermekei. Egy olyan fiatalság, amelynek már nem vagy alig szabott határt a hatalom nyelve, miközben szinte valamennyien kívülről tudják még ma is az összes mozgalmi dalt. Nem kényszerítették őket ideológiai vitára, de nem is akarták megváltani a világot. Nem törték be az üvegeket, nem kiabáltak, de nem is dobták be az ablaküvegeiket, és hallgatniuk sem kellett. Csendesebbek, és befelé fordulók, de a kommunikációra is kevésbé nyitottak. Vagy talán az általuk megélt világ lett kommunikációra képtelenebb. Mintha egyszer csak újra kinyílt volna a palota ajtaja, s akik hosszú időn át bent voltak, kitódultak volna a szabad térre, ahol számukra minden hang érthetetlen és fülsiketítő volt. Minden korábbi jel a falon: értelmetlen. Minden épület, minden fal egy számukra idegen múlttal terhelt. Új jeleket próbáltak meg alkotni a régi képek töredékeiből – múltunk jel-romjaiból építkeztek. Egy olyan világot jelenítettek meg, amelyről nem is láttuk, csak most utólag vesszük észre, mindig is mennyire abszurd volt. Bár előttünk voltak a képek, nem vettük észre, hogy ismét egy új, egy szabadabb nyelvet elviselni képtelen világba érkeztünk.
Kinézünk az ablakon, megint jönnek az újabb agitátorok, jelszavakkal, mi pedig itt állunk múltunk szilánkjai fölött, e világ legpontosabb lenyomata előtt. Ha most itt bent, ebben az üvegekkel védett, felújított épületben a többek között üvegek mögé helyezett képekből álló gyűjteményre nézünk, akkor mint egy félig átlátszó tükörben egy nagyobb, és az elmúlt harminc, ötven vagy hetven éven is felülálló összefüggésrendszerben láthatjuk magunkat. Láthatjuk mindenekelőtt, hogy a hatalmi rendszerek és logikák mellett más, elementárisabb nyelvek is léteznek. Láthatjuk, hogy létezésük nélkül minden jelentőségét veszti. Láthatjuk, mennyire törékenyek. És láthatjuk azt is, hogy megőrzésük és felmutatásuk nélkül bezárva maradunk.


Fotó: Gáspár Gábor / a veszprémi Művészetek Háza jóvoltából
 

„Hiszünk a halál előtti életben”
Válogatás az Irokéz Gyűjtemény kortárs és neoavantgárd műveiből


I. emelet
Kurátor:
Hegyeshalmi László, Áfrány Gábor 

Kiállító művészek: Ádám Zoltán, Batykó Róbert, Bodó Sándor, Horváth Tibor, Braun András, Csáki László, Csontó Lajos, Csörgő Attila, Előd Ágnes, Esterházy Marcell, Ferenczi Róbert, Fuchs Tamás, Fülöp Gábor, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gróf Ferenc, Gyenis Tibor, Halász Péter Tamás, Karácsonyi László, Kaszás Tamás, Keserue Zsolt, Kis Róka Csaba, Komoróczky Tamás, Korodi János, Kovách Gergő, Mátrai Erik, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Ravasz András, Roskó Gábor, Société Réaliste, Szabó Dezső, SZAF, Szalay Péter, Szarka Péter, Szigeti András, Szűcs Attila, Tarr Hajnalka, Uglár Csaba, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Nemes Csaba - Veress Zsolt, Katharina Roters - Szolnoki József

II. emelet
Kurátor: Kürti Emese
Kiállító művészek: Altorjay Gábor, Bak Imre, Csernik Attila, Erdély Miklós, Fenyvesi Tóth Árpád, Ficzek Ferenc, Gellér B. István, Gulyás János, Hajas Tibor, Hopp-Halász Károly, Hencze Tamás, Károlyi Zsigmond, Kismányoky Károly, Ladik Katalin, Lantos Ferenc, Major János, Maurer Dóra, Nádor Katalin, Najmányi László, Pauer Gyula, Petőcz András, Pinczehelyi Sándor, Szentjóby Tamás, Szijártó Kálmán, Szombathy Bálint, Tót Endre, Tóth Gábor, Vető János

Helyszín: Dubniczay-palota, Veszprém, Vár u. 29.


full_000791.jpg
Értékes szabadság – Az idő legújabb cáfolata. Kortárs magyar művészet az Irokéz Gyűjteményből 1988–2008

Bátran állítható, hogy Pajor Zsolt és Pados Gábor gyűjteményének kiállítása az év legfontosabb magyar képzőművészeti eseménye. A kollekció nemcsak egészen egyedi hangú, „markáns, merész és motivált”, hanem megkerülhetetlen a kortárs művészeti törekvések bármilyen áttekintő és reprezentatív bemutatásakor. Ez még akkor is így van, ha a két szombathelyi üzletember nem törekedett a teljességre, hanem bátran vállalták egyéni szimpátiáikat, és szabadon, külső segítség nélkül választottak alkotókat és műveket.

full_002868.jpg
Idegen Ismerősök

Mindenki hibrid, hiszen van anyja és van apja. De ha már ez a kulcsszó, egy kiállításon is érdekes lehet úgy végigmenni, hogy minden egyes mű esetében megpróbáljuk kitalálni, mik azok a dolgok (műfajok, technikák, irányzatok), amelyek kereszteződéséből létrejött. A Hibriditás a Kárpátok között című műtárgyválogatást lehet így is nézni, vagyis hogy a hangsúly a hibriditáson van és úgy is, hogy azon: a Kárpátok között. A lényeg, hogy IRÁNY DEBRECEN!

Screenshot 2022-03-02 at 11.28.00.jpg
Veszprémi vendégség – vasak Vassnál

Nyár derekán, dőlő hőségrekordok közepette diadalmas vasszobrok álltak fel Veszprém közterein. A kezdetben matematikai képleteken, a véletlen fogalmán filozofáló, később gigantikus léptékbe váltó francia szobrász, Bernar Venet művei Bázel, Szöul és Luxemburg után október végéig a Vass Gyűjteményben vendégeskednek.

full_005779.png
„Hiszünk a halál előtti életben” – kortárs kiállítás a Dubniczay-palotában

A veszprémi Dubniczay-palota termei újra várják a kortárs képzőművészet iránt érdeklődőket. Az újranyitás a „Hiszünk a halál előtti életben” Válogatás az Irokéz Gyűjtemény kortárs és neoavantgárd műveiből című kiállítással debütál.