Amikor a kert végében felnézünk a csillagokra, az alapélmény a hunyorgás és némi zen. Vagy mi hunyorgunk, vagy az égbolt. Néha ugyanis az égbolt zseléjéből csillámlik elő a galaxis könnycsepp-gyűjteménye, a Végtelen felséges és ördöglakatszerűen bonyolult, prímán megmunkált matériája. A pislákoló homályt tudományos spekulációkkal próbálgatjuk eloszlatni, de hiába. Még a technológiai múzeumok vitrinjeiben mélázó teleszkópok öblös lencséje sem képes rögzíteni a fehér óriások, vörös törpék, fekete lyukak és egyéb csillaglények pontos képmását. Az aszteriszk (*), vagyis a csillagjel, melynek (talán nem véletlenül) a Douglas Adams-féle ’42’-es számsor az altkódja a klaviatúrán, egyúttal a merengés szimbóluma is. A szépirodalmi szövegfolyamok szünetjeleként olykor harmadmagában áll, és arra hív, hogy az oldalpár horizontális síkját a csillagokkal átluggatott égboltjára cseréljük. Valami ilyesmire invitál Makai Mira Don’t forget to look at the stars című egyéni kiállítása is az Einspach & Czapolai Fine Art fényárban úszó tereiben.

A spekulatív űrvalóságok és a nyomdászok számára fekete-fehér, másoknak kriptikus grafikai jelek révén megidézhető Végtelen között – a „közöttiség” amorf színpadán – ólálkodnak legkedvesebb lényeink. Az örökembrionális törékenységgel megátkozott emberek, a csipkézett fogú, tengermélybe merülő fókák, a válságoktól lebukkanó virágfejek, a vidám haláltáncot járó baktériumok, és a különféle szökésvonalak mentén, derridai „szemantikai ketreceikből” kioldalgó többiek. A rokonság posztrendszertani találkozóján a végesség és a lét kétségbeesett permutációs gépezete egymásra vicsorít. Az ökoszisztéma önfenntartó logikája a kreativitás.¹

Bárhogyan hunyorgunk, nem elég élesek a csillagok sziluettjei. Így még nem volnának képesek belemetsződni fényérzékeny recehártyánkba, és mégis, valahogyan – a határátlépéseket elasztikus eleganciával fikciókba oltó képzőművészet eszköztárán keresztül, például Makai Mira Celebration (2024) című kerámiareliefjének katartikus kórusában – megtörténik a lehetetlen. A művész praxisában létbe hívott mélytengeri és magashegyi koboldmacska-gyökérzöldség-démonok, citromgólemek és pettyes felhővirágok rajzfilmesen előugró szemeire rá-rátapadnak ugyanis a csillagparaziták. A bizonytalan előjelű szimbiózis révén a szem itt már nem a testbe záródó lélek tükre, hanem inkább egy transzformátor, melyen keresztül nem csupán az árnyékvilágba mártott valóságszilánkok kaleidoszkópjába merülhetünk, névcímkénket keresve a világvégi lakoma terített asztalánál, hanem magába a transzcendens jelenségbe kapcsolódunk.

A csillagszem elektro-eklektikus, direkt kontakt, multikolor, hexagonális USB. Nem véletlen, hogy cikáznak a villámok, szerteszét röpülnek az ívtöredékek, az űrkonfetti és a levelek. A legvérszagúbb inka reliefek sűrűségét idéző jelenetek aurájában ugyanis valami állandóan felráz minket. Itt nem csupán figyelgetik a csillaggal megpecsételt tekintetű váteszek a konstellációk sokaságát, hanem fényesedő pupillájukat egyenesen az univerzum távcsöveivé csiszolja a transzcendens huzat. Mint ahogy Emily Dickinson is észreveszi, hogy a lovak mindig az örökkévalóság irányába fordulnak² – de ez direktebb! Türkizkék vagy telibe tetovált színezetet ölt magára a szemek kocsonyája, az íriszek monokróm mandaláját pedig nápolyi sárga és gyümölcsjoghurt színű fénysugarak borítják be, átitatva a meghatottság és a katarzis formációit. Ki gondolta volna, hogy az apokalipszis helytartói fondantkabátban és cukormázbundában érkeznek? Hogy a világvégi lakomán a színskála intenzitása magával ránt minket is? (Hol van itt a poszthumanisták posztapokaliptikus máza?)

A kerámiareliefeket többrét osztja egyrészt a gridlogika, de az aszályos föld tudathasadása is jelzi a tektonikai átrendeződés közeledtét. Ezek a törésvonalak azonban nem fájnak senkinek, ugyanis a „nagy panorámájú történetek” sorsa, hogy fejezetekre és táblákra osztódnak, és minden gusztusos felszínnek kijut előbb-utóbb a repedésháló és a patina. Fokozza még a fragmentáltság érzetét a jelenetek heterogén anyagisága: a glamúros felszíneket humorosan kilapított, stratégiailag bumfordira hangszerelt részletek váltják, a laza formátlanságot szinte gabonapelyhesen ropogó piktogrammzivatar. Mintha a mesélőkedv és az elmesélhetetlenség találkozásának lennénk szemtanúi, és a jelenetből végül ínycsiklandó részletek vadásznak ránk. (Igen, ránk!) Miközben a retinális tűzijátékként vibráló fényszínek étvágygerjesztően szétcsorognak, támpontot találunk csillagontológiai elmélkedésünkhöz is. A kerámia csalafinta fényjátéka sejteti velünk az elérhetetlenül távoli jelenségek ismerős belső struktúráját is. Mintha a bordáinkat számolnánk, ráébredünk, hogy szinte mindenben osztozunk a torzító tükörként fölénk hajoló makrokozmosszal.

A glazúros nippsíkságok és kerámiafenssíkok a pamutsűrítménybe kódolt jeleneteknek egyfajta hipnotikus jelleget kölcsönöznek a Chasing Starlight (2025) és a Blooming Festival (2025) című műveken. A súlyérzékünket összezavarva sugároznak ambivalens jeleket az otthonos, „cosy” textil labirintusából: egyidejűleg tekernénk magunk köré a „hygge” jegyében a szubverzív képfelszín robbanásdiagrammként is visszajátszható jeleneteit és képzelnénk azt egy lépcsős piramis rejtett csarnokába, látens csillámlásaival egy felfedező keresőfényére várakozva.

Van a levegőben egyébként is egy érzékelhető vágyakozás a fantazmagóriák iránt. Gondoljunk csak a podcastverzum képzeletgyakorlataira: bigfootkonteók, anakondavadászat AI-képanyaggal és szivarfüsttel narrálva, ősi tollasemberek tudásdisszeminációs kísérletei a jégkorszak után. Ahogyan a YouTube „eldarkosodó” tudattalanjába is beférkőzik a weird, úgy a képzőművészeti szférában is felbukkan egy sor jelenség, ami leginkább Dürer rémálmaira emlékeztet, és az akkoriban virális kontentek parafaktorát idézi. Fantasyre hajlamos neomedievalizmus, régi Playstation-konzolokon futtatott futurizmusgyakorlatok, horrorral kokettáló cukizmus, kibergótikus kibergoblinizáció, utópia- és disztópiadetektáló environmentkonstruálás. Rég nem decens klasszicizmus ez.

Talán mindez kell ahhoz, hogy az atlantiszi legendakör posztinternet valóságban burjánzó fejezeteit véljem felfedezni Makai Mira munkáiban, melyekben mintha ott lapulna a letűnt, gazdag birodalom iránti gyászmunka klímaszorongásos sürgetettsége. Vagy egyszerűen a 90-es évek fröccsöntött, türkiz és élénknarancs színben játszó figurái iránt érzett nosztalgiáról lenne szó? Mindezt a kiállítás kísérőszövege is problematizálja, és szinte látjuk is, vagy talán érezzük, hogy a szorongás, jövendölés, képzelgés, tripelgetés, közösségtudat, katarzis és egyéb óriásfogalmak miképpen fejeződnek ki a kicsinységüket vállaló alakok mozdulataiban.

Ez a sajátos nézőpont valami olyasmit sugall, mint amit E. T. A. Hoffmann Az arany virágcserép (1814) című regényének egyik vigíliájában az üvegpalackba zárt főszereplőről írt: „Vakító ragyogás övez, a tárgyak körös-körül ragyogó szivárványszínekkel megvilágítva és keretezve tűnnek elő... minden remeg és inog és reng a csillogásban... te mozdulatlanul úszol, mint valami keményre fagyott éterben…” Makai Mira színpompás alakjainak széles mosolyú lebegése mögött is ott lüktet valami nyugtalanító, mint a cheshire-i macska dekontextualizált vigyorában a megannyi fog sormintájába íródó végzet. 

Másrészt talán mégsem annyira veszélyes a helyzet. Makai Mira finom térimbolygást indukáló, ünnepélyes totemoszlopai a művész Unseen Creatures³ című kiállítására (2018, Art+Text Budapest) visszautalva, valamint a művész néhány éve permutálódó installációs gyakorlatát is gazdagítva foglalják el a teret takaros és cool szőnyeguszályaikon. Itt már körbement a békepipa. A játéktáblaként újragondolt padlósíkra helyezett monokróm figurák avatarként vesznek részt a művész érzéseinek, gondolatainak és konceptuális lépéseinek megtestesítésében és allegorizálásában, de mindezt a varázslények ráérős fölényével teszik.

A talizmánként és protokulcstartóként funkcionáló japán „netsuke”-szobrocskák expanzív és korpulens rokonaiként, ezek az „Őrzők” díszes társaságot alkotnak. Szerencsehozó orcájukon „archaikus mosolynál” kunkoribb alakzatba gömbölyödik a pimasz bölcselet. Sokszínű morfológiájuk egymásba játssza a testiséget, a cukista morfológia „gyúrható tésztáját” és a szoborlét vidám gondatlanságát (gondoljunk csak Niki de Saint Phalle szökkenő alakjainak árkádikus vájbjára). A netsuke műfaját a 90-es évek gyermekei (és Mira is ezt a csoportot gazdagítja a Youhu-generáció tagjaként) a Kinder-tojás kétnézetű netsuke-sorozatából ismerhették meg: talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a művek formavilágát átjárja a nosztalgia. Hasonló asszociációt keltenek a bestiális lét helyett a növényi szelídséget választó polclények, melyek a galéria könyvespolcainak tetején, illetve az az Einspach & Czapolai Fine Art elegáns előterének „rokokó-minimál” achátpolcain pihennek. Az álom és ébrenlét között oszcilláló lények közelében távolinak tűnik a lakoma edénycsörgése.

Akár akarjuk, akár nem, megszólít minket még itt is valami keserédes, talán a kiteljesedés, megsemmisülés és transzcendencia súlyának emléke – és mit sem ér a felkészülés, hiába ismételtük a bolygó végóráinak melankolikus, egzaltált próbaköreit a REM-fázis titkosított színpadán. Talán nem is kell megítélnünk, hogy a kiállítás egy utópiát vagy egy disztópiát állít elénk: cikázzunk együtt az édes-savanyú felszíneken akár a kerámia médiuma által létrehívott, apró csúcsfények, a művészet sugaraiban töltekezve és elveszítve magunkat!

1 - 2008 óta kísért a Spore című számítógépesjáték evolúciós szimulátora.
2 - „I first surmised the Horses’ Heads / Were toward Eternity –” Emily Dickinson: Because I Could Not Stop for Death.
3 - https://ujmuveszet.hu/art-today/unseen-creatures/

Makai Mira: Don't Forget To Look At The Stars
Einspach & Czapolai Fine Art, 2025. január 30. – 2025. február 28.