Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség!

Lángoló és intenzív világot mutat nekünk Gőbölyös Luca ezen az ötven portrén. Ő biztosan inkább úgy fogalmazna, hogy egy ilyen világot mutat be, tehát hogy egy tőle függetlenül létező világról ad beszámolót – de ez csak félig igaz, mert ezt a világot jelentős részben ő is teremti. Teremti egyrészt azáltal, hogy tudja, mikor és mely szögből kell elsütni a fényképezőgépét; de teremti azáltal is, hogy megadja ennek a tizenöt vagy tizenhat meleg fiúnak a lehetőséget arra, hogy teljes pompájukban megmutatkozzanak. Különböző pompák ezek, egy-két dolog mégis közös bennük.

Sikerül olyasmit elkapnia Gőbölyös Lucának, amit érzünk a zsigereinkben, de nem tudunk vagy nem merünk ilyen őszintén (és mégis ennyi szeretettel) kimondani. Ez a dolog: a természetesség hiánya. A képekről érezni, hogy ezek az emberek – hogy úgy mondjam – lábujjhegyen állnak, nem a talpukon, mint más halandó. Meg kell adni: ehhez képest bámulatosan szépen tartják magukat. Emberien. Pedig szüntelenül egyensúlyoznak, inognak: ha valaki egy szalmaszállal meglökné őket, eldőlnének és darabokra törnének, mint Olympia a Hoffmann meséi-ben. 

Félreértés ne essék: én nem rovom föl a természetesség hiányát, csak megállapítom. Talán nincs is természetesen viselkedő homokos. Aki így nő föl, az rettenetesen megtanulja, hogy ő van, ő létezik, ő valamilyen – aki pedig ennyire tudatában van önmagának, az már nem lehet természetes. Több lesz benne az önreflexió, mint a lét, sőt: olykor az önreflexió lesz a léte. Magát nézi, magába zárul.

Az egyik képen a szalmasárga hajú Tina a blúzát gombolja a derekán, és szinte rácsodálkozik arra a két nagy kemény férfikézre: egy pillanatra a gyanútlan néző is azt hihetné, hogy a kislányt hátulról a vőlegénye öleli át. Nem – Tina maga a menyasszony és a vőlegény egyszemélyben. Önmaga tükrében létezik; nem kapható.

Ezek az emberek egyedül vannak, még tárgy se igen veszi körül őket – egy-egy meghitt macskát vagy praktikus kis ostort leszámítva. Egyetlen pár látható csak, de ők sem néznek egymásra, és ahol meghitt szimmetriával állnak, ott piros vonal van közéjük festve. Tudom, az egyedüllét nem azonos a magánnyal: a magány üres, míg az egyedüllét intenzív és lángoló dolog. Éppen erről van szó, hiszen tudjuk, hogy a képek alanyai gondosan készültek az exponálás pillanatára. Gondosan és egyedül. A legkifejezőbben ezt a nőimitátoros képek mutatják – nagyon nehéz kapcsolatra lépni velük, mert nem kívánják az interakciót: rigidek, készre vannak csinálva, festék- és melltartópáncélt viselnek. Az ő kapcsolataik a képzelet gyönyörű világában léteznek – a mi szájszagú valóságunkon csak finoman fintorognak.

Ostobaság volna számonkérni egy kiállító művésztől, hogy "helyesen" reprezentálja-e a mai budapesti meleg társadalmat. Nem szociológiai tankönyvről, hanem fotókiállításról van szó: azt fényképezi, ami megragadja a figyelmét, amiben művészi lehetőséget lát, ami mellett nem tud szó nélkül elmenni. A szubkultúra érdekli. Persze, mi melegek is sokfélék vagyunk, és nem mindnyájan öltözünk nőnek (vagy legalábbis nem ilyen gyakran). De azt hiszem, mindnyájan csinálunk valami olyasmit, ami "ki van zökkenve", olyasmit, ami valahogy "transz-": mondjuk túl férfiasra építjük a testünket, vagy túl hangosan kiabálunk az utcán, vagy túl sok operalemezünk van, vagy túl szépen beszélünk idegen nyelveket. Szóval lábujjhegyen állunk – és Gőbölyös Luca belelát abba a kis űrbe, mely a lábujjhegyen álló ember sarka és a talaj közt van, és ezt jó lángolóra, jó pirosra be is festi: nézzék, itt a hézag.

Hát itt vannak a fiúk, kivilágítva és kiszolgáltatva – ahogy Luca mondta róluk, nagy szeretettel. Ők akarták így. Kérem, nézzék őket, nézzenek mindnyájunkat.

A kiállítást ezennel megnyitom.