Szabadon nagyítva - Interjú Gőbölyös Lucával

Einspach Gábor

A nemzetközi művészetnek és műkereskedelemnek mindig is kiemelt területe volt a fotó, és magyar származású művészek, mint André Kertész, Robert Capa, George Kepes vagy Brassaï, meghatározó szerepet játszottak ebben. A kortárs képzőművészetben egyenrangú műfaj lett a festészettel, szobrászattal, videoművészettel, és ez a kortárs műkereskedelem áraiban is nagyon jól lemérhető. Ugyanakkor a fotóművészet Magyarországon még mindig határmezsgyén mozog. Nagyon kevés az olyan művész, mint te, aki mindkét területen úgy képes dolgozni, hogy elismerjék.

 

Untitled, 1998, print, vásznon, asztal

A saját pályámon megtapasztaltam azt, hogy nálunk a fotótechnikával dolgozó, illetve azt használó művészeket vagy „fotósnak” kategorizálják, vagy „képzőművésznek”, és a kettő között nincs átjárás... vagyis nagyon nem volt átjárás. Én elég hamar – Csendélet-sorozatommal, 1992-ben – átléptem a nálunk a fotónak akkor még nagyon is tiszteletben tartott, rögzített műfaj határait, amennyiben a képek egyes részeit megmarattam, átszíneztem. Aztán 1994-ben portrésorozatot készítettem a hazai homoszexuális szubkultúra tagjairól, s mivel belefestettem a képekbe, még az is bizonytalan volt, hogy diplomázhatok-e az akkor még Iparművészetinek hívott egyetem mesterképzőjének fotó szakán ezzel a tanáraim szerint műfajilag nem oda tartozó anyaggal.

 

Ráadásul a fotót itthon sokáig alárendelt műfajnak tekintették sokan.
Magyarországon mindig is szigorú határvonalat húztak a képzőművészet és a fotóművészet közé, az utóbbi alatt leginkább a nagy múltú magyar szociofotót értették.
Amikor először megpályáztam a Pécsi József-ösztöndíjat, amely az egyetlen alkotói ösztöndíj fiatal fotósoknak, rögtön megkaptam, azonban egy év elteltével, mondván, hogy az nem fotográfia, amit csinálok, visszavonták tőlem, pedig az előre beadott programomat teljesítettem, vagyis tárgyakra nagyítottam, ami nagyon is fotós eljárás, abból sem a legegyszerűbb… Az örömteli változást jelzi, vagyis a szigorú határvonalak elmosódását, hogy azóta ugyanazzal a szellemiségű portfólióval megint megkaptam az ösztöndíjat.

Magyarországon a gyűjtői érdeklődéstől hagyományosan távol állt a fotó. Sőt ha a formálódó mai gyűjteményeket nézzük, azt látjuk, hogy sokkal kisebb hangsúllyal vannak jelen, mint a nemzetközi művészeti életben és műkereskedelemben. Mit tapasztalsz te? Mennyire sikerült neked fotós-képzőművészként a műkereskedelembe beilleszkedni?
Walter Bishop berlini galériással dolgoztam egy időben. Az ő galériája nem kifejezetten fotóra szakosodott, de az általa képviselt művészek között vannak rajtam kívül is „fotósok”. Ő eladott a képeimből külföldön, így sok munkám van magángyűjteményben.
Itthon vannak fotóművészetre szakosodott galériák, a Vintage, a Lumen, a Mai Manó, és a Ludwig Múzeum gyűjteményében is nagyon sok fotós munka szerepel, nekem nincs ott képem, Magyarországon közgyűjteményben a Kecskeméti Fotográfiai Múzeumban vannak munkáim. A Műcsarnok is gyakran állít ki fotót, külföldi projekteken is, és ilyenkor fizeti a meghívott művészeknek a technikai költségeket, képgyűjteménye azonban nincsen. Általánosságban a műkereskedelemben itthon nem nagyon van jelen a fotográfia, az emberek nem tájékozottak, hogy mi a fotó, hogyan értelmezzék, hogyan változott a jelentéstartalma, a néző viszonya, nincs művészettörténeti tájékozottságuk. Kevés az olyan felület, amely megtanítaná őket olvasni, érteni a kortárs művészetet, emiatt nem tudják megítélni, s nem is válik értékké. Az a réteg, amely megengedheti magának, hogy képzőművészeti alkotást vásároljon, és ebbe igazán pénzt invesztáljon, az Nagybányáig ismeri a magyar képzőművészetet és a század elejéig az egyetemes művészetet, számukra az az érték, ami ebbe beletartozik.
Velem szerencsére gyakran előfordul, hogy a cégek, akiknek fotósként dolgozom, vásárolnak tőlem. Vagy meglévő képeimből választanak, vagy külön nekik készülnek a képzőművészeti munkák, amit én alkalmazott képzőművészetnek hívok.
....


2006/3. 52-56. o.