Megnyitóbeszéd – Bodor Anikó: Idő-szilánkok

Závada Pál

Március harmincadikán nyílt meg a Fugában Bodor Anikó Idő-szilánkok című kiállítása. Závada Pál, Kossuth- és József Attila-díjas író megnyitóbeszédét közöljük.

Az Idő-szilánkok címet adta új kiállításának Bodor Anikó. Ezzel óhatatlanul is utal önnön életművének – a marosvásárhelyi majd a kolozsvári képzőművészeti tanulmányokat követő – és már több mint négy évtizedet felölelő korszakaira.

Ez az alkalom persze nem vállalkozhat ennek az impozáns fesztávú alkotói pályának az összegző áttekintésére, a ciklusait reprezentáló művek szisztematikus bemutatására, a kiállító művész most mégsem tér ki a lehetőség elől, hogy a maga módján szembenézzen az eltelt-elmúló idővel. Az itthon és otthon – meg pláne az útközben – eltöltött és eltöltendő idővel, amelyben él és munkálkodik. Elképzelhetjük, ahogy fölvillannak előtte képi emlékezetének és képzeletének látomásai – feltehetőleg nem valami összefüggő folyamatokká formálva, hanem töredékesen. Netán esetlegesen hasadó szilánkokban – talán ilyesféle víziók vezethettek a cím ötletéhez. Találgathatnánk persze úgy is, hogy egy talált tárgy – és akkor nyilván ez a szilánkosra törött tükör – kínált ihletést, és ez esetben miféle asszociációk futottak vajon végig ezektől a valóban is veszélyesen meredező szilánkoktól a szilánkosság fogalmának és az időnek magának az absztrakciójához. 

Bodor Anikó ide, a FUGÁ-ba szinte hazajár, legalább harmadszor szerepel itt, legutóbb, 2021-ben pedig e kiváló összművészeti intézmény Mikrokozmosz-sorozatában is jelentkezett, hogy munkáinak írók szövegeivel való kölcsönhatásáról és ezekről a kiállításairól beszéljen.

Bodor Anikó: Időszilánkok, Fuga, 2023. fotó: Bodor Anikó

Bodor Anikó: Időszilánkok, Fuga, 2023. fotó: Bodor Anikó

Olyan verniszázs tehát ez a mai, mint költőknél az a kötet, amelyben a válogatott versek erős mezőnyét legbővebben a legújabb költemények koronázzák. Hogy e válogató visszatekintés alkalmából most csak találomra ragadjunk ki egypárat életművének motívumai közül – a szelíd sárkányok, az ellenszenves halak, az átértelmezett pegazusok meg a lendkerekes gépegerek vagy átsuhannak a színen, vagy itt is marasztalja őket alkotójuk egy-egy munka-idő-szilánk erejéig. Ebben a munkásság-történetben előfordulnak bizonyos ironikus hangulatú aktuál-közéleti fölvillanások ugyanúgy, mint száguldó fák vagy szó szerint szúrós tekintetek. Vagy tarlók és árnyak – esetleg labirintusok is – meg a vörösek és feketék uralta korszak kódjai. Na és azok a lenyűgöző színvilágú és rajzolatú szántási alakzatok – miközben, ha lehet, óhajtja halkan alkotójuk, ezeket se olyasféle semmitmondással dicsérjük, hogy milyen szépen artisztikusak.     

De mindenképp szólni kell azokról az enigmatikus kitekintésekről a különféle ablakokból – tetők, kémények és egyebek leképezéséről. És ki tudja, hogy ezek történetesen berlini ablakok-e vagy marosvásárhelyiek, esetleg szovátaiak, gernyeszegiek – avagy épp a pesti Bajcsy-Zsilinszky út harmadik emeletéről nyílnak-e. Időről időre fölidéződnek a rüdersdorfi mészégető- és cementművek archív alakzatai – meg a gyárkémények, amelyek tőlük amúgy nem elvárható formákat is öltenek, kiömlött kávé foltjaiból füstölnek, majd cselekedni bátorkodnak, egymásba csavarodnak, mint a párzó kígyók. Sőt, olykor még antropomorf – férfias és nőies – tulajdonságokkal is kacérkodnak ezek a kémények és kéménynék. 

Mert mielőtt rátérnék a Bodor Anikó idei kiállítótermét uraló „újabb költeményekre”– hadd emlékeztessek ezek előzményének számító 2014-es (és ugyancsak itt, a FUGÁ-ban megrendezett) kiállítására. Méltatója, Parti Nagy Lajos Tüntart-nak nevezte ezt el, merthogy „felvonuló, nagygyűlő, demonstráló, tüntető mimagunkról” szólt. Ahogy ő írja: „Arcok személyiségvédő téglácskákkal, zászlók, fejfedők, pórázok, bakancsok, papendeklik. Kesernye anzixok, személyes kivágatok erről a mi 25 éves igen könnyen koszolódó szabadságunkról.” Hová szennyesedett ez el további kilenc év múltán! – tehetném hozzá, de térjünk most rá Bodor Anikó legfrissebbjeire, habár így sem fordítunk a mondott témának hátat.

Hogy korábban nem ábrázolt embert, ezt mondja Anikó, de most egyszer csak előjöttek, mint a bogarak. Gyülekeznek, de már nem is egyfelé tartanak, hanem mindegyik megy magának. Közben egyik a telefonját nézi, másik a pasiját vagy a kutyáját. 

Bodor Anikó: Időszilánkok, Fuga, 2023. fotó: Bodor Anikó

Bodor Anikó: Időszilánkok, Fuga, 2023. fotó: Bodor Anikó

Az átmenetileg meglódulni látszott protestálási hullámnak ezek a figurái, ha haladtak is valaha valamerre, a megörökítő emlékezetben ez már elmosódni látszik, valami tétova és ritkuló tömeg ez inkább, lézengők, elkószálók, félresodródók, más- és másfelé igyekvők, szerelmesek, sétálók és sétáltatók, céltalanul sietőset vagy épp lazát játszó befeszülők kódorognak erre, oszlófélben, közös szándék nélkül. Olyiknak az árnyéka is odavetül a földre, a másiké viszont fölkel, hogy kövesse önnön mását. Vannak árnyékmegosztók – egyikét jobbra, a másikét balra vetíti a napsütés, nincs új a nap alatt, széthúz a magyar. De ahogy elnézem, a pompázatos Embervirágban sincsen sok köszönet – a három sötét figura hét szürke árnyában és kilenc fehér helyszínelő-alakrajzában a földön.

Hogy azokról már ne is beszéljünk, akik oda jutnak a lebombázott városokba – azt meséli Anikó, hogy ezek a képei 2022 februárjában, de még a háború kitörése előtti napokban készültek. És még azt kérdi, miért nem táncolunk.   

Végezetül – ha szabad, mégis – egy szubjektív hirtelen-jó élményről, az odapillantás ismerősen bensőséges megborzongásáról: Amikor először ötlöttek szemembe a Közöny cikluscímű képek, amelyek ennek az Idő-szilánk-gyűjteménynek az emblematikus művei lettek – a meghívón is egy ilyet látunk viszont –, váratlanul hasonlókat éreztem, mint saját legutóbbi kötetem világában, mintha a könyvborítóm úszó figuráit követve jutnék el Bodor Anikó tétova tömegalakjainak erőterébe. És minthogy egyikünknek sincsenek illúzióink, ilyesféle sorok közé:

6/52

– Uram /.../ Tudod, a legdivatosabb

bölcselkedők ma úgy tartják, magad vagy

a középpont, ahová az idő

s a történelem tart, aztán tebenned

kell hogy végül megsemmisüljenek,

ha jő az alkony, s kígyónk enfarkába

harap, hiszen a kezdet kezdetén

/.../ a véges idő is belőled

/.../ szakadt ki, mert a napszállta sötétje

benned volt kezdetben is ugyanígy,

egyszóval úgy néz ki, te magad volnál

a gondolatok örök alkonya.


6/53

– Meg még az a fejtegetés is tetszett,

amely olyan Istent remél, aki

végleg beleunt a csak kéregetni

tudó hívekbe, az eklézsia

kuncsaftjaiba. Taglózza le az, hogy

mint teremtményei milyen semmit-

mondóak vagyunk. A földtől, az égtől

elhányhatná magát /.../

hisz képzeletben azt az Istent

kell látnom, aki épp fejest ugrik

a nemlétbe, csakúgy, ahogyan Krisztus

a keresztfáról leveti magát.


Bodor Anikó: Idő-szilánkok
FUGA, Budapest
2023 március 30. – 2023 április 23.

full_005767.jpg
Az alef felé

Török Ferenc tavalyi filmje már címében is – 1945 – hangsúlyozza, hogy a második világháború lezárásának évére egyúttal mint egy zavaros, átmeneti időszak kezdetére kell tekintenünk a Horthy és a Rákosi-korszak között. A „nulla év” megnevezés, ahogy a történészek gyakran utalnak rá, nem csupán egy új időszámítást jelez, hanem társadalmi, gazdasági és szellemi amortizációt: az elpusztult infrastruktúra, élelmiszerhiány és sosem látott infláció, a háborús traumák és emberi veszteségek valóban „lenullázták” a lakosság döntő részét. Ebben a rendkívül kiélezett időszakban érkeztek vissza azok, akiket senki sem várt, viszont elhurcolásukban nem sokkal korábban aktívan vagy passzívan segédkezett a túlélő zsidóság. A konfliktust fokozta, hogy a háború alatt jogtalanul vagy az átmeneti szabályok szerint „jogosan” eltulajdonított zsidó javakat, otthonokat, üzleteket és ingóságokat vissza kellett szolgáltatni, ami hosszú perekhez és kölcsönös vádaskodáshoz vezetett, majd az ország különböző pontjain véres atrocitásokig, pogromokig fajult. A követelésként megélt igények újraélesztették és egyfajta igazolást adtak a nyilasok eltűnésével csak kismértékben csökkenő antiszemitizmusra.

full_005824.png
Mindent a szemnek, semmit a kéznek

Átfogó lengyel és magyar dizájn kiállítást ígér a május végén záró STEPS AHEAD névre keresztelt tárlat a FUGA-ban. A kirakatban csillogó Laokoon-lámpa hívja fel magára a járókelők figyelmét – ennél jobb „hirdetőtáblát” aligha választhattak volna a kiállítás kurátorai. A kérdés csak az, hogy mi vár ránk odabenn?