Március harmincadikán nyílt meg a Fugában Bodor Anikó Idő-szilánkok című kiállítása. Závada Pál, Kossuth- és József Attila-díjas író megnyitóbeszédét közöljük.

Az Idő-szilánkok címet adta új kiállításának Bodor Anikó. Ezzel óhatatlanul is utal önnön életművének – a marosvásárhelyi majd a kolozsvári képzőművészeti tanulmányokat követő – és már több mint négy évtizedet felölelő korszakaira.

Ez az alkalom persze nem vállalkozhat ennek az impozáns fesztávú alkotói pályának az összegző áttekintésére, a ciklusait reprezentáló művek szisztematikus bemutatására, a kiállító művész most mégsem tér ki a lehetőség elől, hogy a maga módján szembenézzen az eltelt-elmúló idővel. Az itthon és otthon – meg pláne az útközben – eltöltött és eltöltendő idővel, amelyben él és munkálkodik. Elképzelhetjük, ahogy fölvillannak előtte képi emlékezetének és képzeletének látomásai – feltehetőleg nem valami összefüggő folyamatokká formálva, hanem töredékesen. Netán esetlegesen hasadó szilánkokban – talán ilyesféle víziók vezethettek a cím ötletéhez. Találgathatnánk persze úgy is, hogy egy talált tárgy – és akkor nyilván ez a szilánkosra törött tükör – kínált ihletést, és ez esetben miféle asszociációk futottak vajon végig ezektől a valóban is veszélyesen meredező szilánkoktól a szilánkosság fogalmának és az időnek magának az absztrakciójához. 

Bodor Anikó ide, a FUGÁ-ba szinte hazajár, legalább harmadszor szerepel itt, legutóbb, 2021-ben pedig e kiváló összművészeti intézmény Mikrokozmosz-sorozatában is jelentkezett, hogy munkáinak írók szövegeivel való kölcsönhatásáról és ezekről a kiállításairól beszéljen.

Olyan verniszázs tehát ez a mai, mint költőknél az a kötet, amelyben a válogatott versek erős mezőnyét legbővebben a legújabb költemények koronázzák. Hogy e válogató visszatekintés alkalmából most csak találomra ragadjunk ki egypárat életművének motívumai közül – a szelíd sárkányok, az ellenszenves halak, az átértelmezett pegazusok meg a lendkerekes gépegerek vagy átsuhannak a színen, vagy itt is marasztalja őket alkotójuk egy-egy munka-idő-szilánk erejéig. Ebben a munkásság-történetben előfordulnak bizonyos ironikus hangulatú aktuál-közéleti fölvillanások ugyanúgy, mint száguldó fák vagy szó szerint szúrós tekintetek. Vagy tarlók és árnyak – esetleg labirintusok is – meg a vörösek és feketék uralta korszak kódjai. Na és azok a lenyűgöző színvilágú és rajzolatú szántási alakzatok – miközben, ha lehet, óhajtja halkan alkotójuk, ezeket se olyasféle semmitmondással dicsérjük, hogy milyen szépen artisztikusak.     

De mindenképp szólni kell azokról az enigmatikus kitekintésekről a különféle ablakokból – tetők, kémények és egyebek leképezéséről. És ki tudja, hogy ezek történetesen berlini ablakok-e vagy marosvásárhelyiek, esetleg szovátaiak, gernyeszegiek – avagy épp a pesti Bajcsy-Zsilinszky út harmadik emeletéről nyílnak-e. Időről időre fölidéződnek a rüdersdorfi mészégető- és cementművek archív alakzatai – meg a gyárkémények, amelyek tőlük amúgy nem elvárható formákat is öltenek, kiömlött kávé foltjaiból füstölnek, majd cselekedni bátorkodnak, egymásba csavarodnak, mint a párzó kígyók. Sőt, olykor még antropomorf – férfias és nőies – tulajdonságokkal is kacérkodnak ezek a kémények és kéménynék. 

Mert mielőtt rátérnék a Bodor Anikó idei kiállítótermét uraló „újabb költeményekre”– hadd emlékeztessek ezek előzményének számító 2014-es (és ugyancsak itt, a FUGÁ-ban megrendezett) kiállítására. Méltatója, Parti Nagy Lajos Tüntart-nak nevezte ezt el, merthogy „felvonuló, nagygyűlő, demonstráló, tüntető mimagunkról” szólt. Ahogy ő írja: „Arcok személyiségvédő téglácskákkal, zászlók, fejfedők, pórázok, bakancsok, papendeklik. Kesernye anzixok, személyes kivágatok erről a mi 25 éves igen könnyen koszolódó szabadságunkról.” Hová szennyesedett ez el további kilenc év múltán! – tehetném hozzá, de térjünk most rá Bodor Anikó legfrissebbjeire, habár így sem fordítunk a mondott témának hátat.

Hogy korábban nem ábrázolt embert, ezt mondja Anikó, de most egyszer csak előjöttek, mint a bogarak. Gyülekeznek, de már nem is egyfelé tartanak, hanem mindegyik megy magának. Közben egyik a telefonját nézi, másik a pasiját vagy a kutyáját. 

Az átmenetileg meglódulni látszott protestálási hullámnak ezek a figurái, ha haladtak is valaha valamerre, a megörökítő emlékezetben ez már elmosódni látszik, valami tétova és ritkuló tömeg ez inkább, lézengők, elkószálók, félresodródók, más- és másfelé igyekvők, szerelmesek, sétálók és sétáltatók, céltalanul sietőset vagy épp lazát játszó befeszülők kódorognak erre, oszlófélben, közös szándék nélkül. Olyiknak az árnyéka is odavetül a földre, a másiké viszont fölkel, hogy kövesse önnön mását. Vannak árnyékmegosztók – egyikét jobbra, a másikét balra vetíti a napsütés, nincs új a nap alatt, széthúz a magyar. De ahogy elnézem, a pompázatos Embervirágban sincsen sok köszönet – a három sötét figura hét szürke árnyában és kilenc fehér helyszínelő-alakrajzában a földön.

Hogy azokról már ne is beszéljünk, akik oda jutnak a lebombázott városokba – azt meséli Anikó, hogy ezek a képei 2022 februárjában, de még a háború kitörése előtti napokban készültek. És még azt kérdi, miért nem táncolunk.   

Végezetül – ha szabad, mégis – egy szubjektív hirtelen-jó élményről, az odapillantás ismerősen bensőséges megborzongásáról: Amikor először ötlöttek szemembe a Közöny cikluscímű képek, amelyek ennek az Idő-szilánk-gyűjteménynek az emblematikus művei lettek – a meghívón is egy ilyet látunk viszont –, váratlanul hasonlókat éreztem, mint saját legutóbbi kötetem világában, mintha a könyvborítóm úszó figuráit követve jutnék el Bodor Anikó tétova tömegalakjainak erőterébe. És minthogy egyikünknek sincsenek illúzióink, ilyesféle sorok közé:

6/52

– Uram /.../ Tudod, a legdivatosabb

bölcselkedők ma úgy tartják, magad vagy

a középpont, ahová az idő

s a történelem tart, aztán tebenned

kell hogy végül megsemmisüljenek,

ha jő az alkony, s kígyónk enfarkába

harap, hiszen a kezdet kezdetén

/.../ a véges idő is belőled

/.../ szakadt ki, mert a napszállta sötétje

benned volt kezdetben is ugyanígy,

egyszóval úgy néz ki, te magad volnál

a gondolatok örök alkonya.

6/53

– Meg még az a fejtegetés is tetszett,

amely olyan Istent remél, aki

végleg beleunt a csak kéregetni

tudó hívekbe, az eklézsia

kuncsaftjaiba. Taglózza le az, hogy

mint teremtményei milyen semmit-

mondóak vagyunk. A földtől, az égtől

elhányhatná magát /.../

hisz képzeletben azt az Istent

kell látnom, aki épp fejest ugrik

a nemlétbe, csakúgy, ahogyan Krisztus

a keresztfáról leveti magát.

Bodor Anikó: Idő-szilánkok
FUGA, Budapest
2023 március 30. – 2023 április 23.