Vonzások és taszítások
A 19. század magyar festészete magángyűjteményekbő̋l
A szerethető 19. század. Kevesebb pátosz, cserébe több értelem és érzelem. A magyar festészet ártatlanságának kora magángyűjteményekben maradt remekekkel illusztrálva.
Ezek a képek hazatértek – gondolhatnánk a Nemzeti Múzeum Vonzások és változások kiállításán barangolva, hiszen a magyar festészet első állandó kiállításának ugyanez az épület adott helyet. Az 1851 szeptemberében megnyílt „Nemzeti Képcsarnokban” legnagyobb számban idősebb Markó Károly művei voltak jelen, de mellette több művel szerepelt Barabás Miklós, Donát János, Kisfaludy Károly és Marastoni József is. Pollack Mihály visszafogott eleganciát sugárzó, semlegesen arányos tereiben most is otthonos benyomást keltenek a hazai festészet 19. századi alkotásai. Mindez nem érdektelen körülmény az intézményközi kiszorítósdi idején, amikor a Nemzeti Képcsarnok egykori törzsanyaga a Vár szocbarokk tereiben feszeng. A Szépművészeti Múzeum által einstandolt intézmény a hibernáció túlélési technikáját választotta és igyekszik nem gondolni a kilakoltatás fenyegető veszélyére. Az intézményközi hurcolkodás közepette már szemünk se rebben látván, hogy a Kogart a Mű-Terem Galériával karöltve vonul be a nemzet múzeumába. Előbbiek legitimációt nyernek a kultúra legnemesebb csarnoka által, a múzeum pedig népszerű látványosságot általuk. Egy pimasz kis manó ünneprontón elsuttogja ugyan szemtelen kérdését, hogy az Andrássy úti Kogart-palota három szintje vajon miért nem volt elegendő e százharminc festmény befogadására, de a bemutatott anyag keltette gyönyör elfojtja a gonoszkodást.
Kilépve napjaink kultúrpolitikai füstködéből, a magyar festészet hőskorának művei úgy hatnak a nézőre, mint a kristálytiszta hegyi levegő. Mányoki Ádámtól Ferenczy Károlyig tárul fel a nemzeti festészet kibontakozásának története, részben ismert, részben ritkán vagy rég nem látott művek során át. Megelőző kutakodásaim azt az elgondolkodtató tényt igazolták, hogy ez az első olyan tárlat, amely a hazai műgyűjtés 18–19. századi műveiről ad átfogó képet. Úttörő áttekintés tehát, amely egyúttal azt a kérdést is felveti: mi a státusza a század festészetének a hazai gyűjtők körében? Kovács Gábor kollekciója e tekintetben kivételes alkotásnak tűnik, amely az egész háború utáni magyar műgyűjtés történetében egyedülálló módon koncentrált a 19. század magyar festészetére. (Társaként egyedül az erdélyi Bernády-gyűjtemény említhető.) A hatvanas-hetvenes évek nagy gyűjteményei jórészt a kortárs művészet progresszív irányzatait támogatták, a rendszerváltás után pedig a 20. század elejének klasszikus modernizmusa jelentette a legfőbb vonzerőt. A gyűjtemények narratíváiban a 19. század jobbára csak a hősies kezdetek jelképeként jelent meg néhány mű erejéig.
Benczúr Gyula (1844–1920): Koszorút a mamának, 1876, olaj, vászon, 88×115 cm, magángyűjtemény Benczúr 1873-ban vette feleségül kollégája, Gabriel Max testvérét, Linát. Mézesheteik helyszíne a Starnbergi-tó partján lévő festői település, Ambach volt. Annyira megszerették a plein air képekhez is kiváló környezetet, hogy Benczúr villát építtetett, és a nyarakat 1910-ig ott töltötte a család. A fiatal feleséget két kisgyerekükkel itt megörökítő kép még 1876-ban, a mű keletkezésének évében Londonba került, és csak néhány éve tért haza.
Mindezek ismeretében úgy tűnhet, hogy a 19. század piktúrája kivételes ízlést és ismeretanyagot követel, s időbeli távolsága folytán talán odaadóbb figyelmet és szélesebb körű olvasottságot is. A biedermeier „nyalka” festésmódja, a historizmus „eszmetömöttsége” fényévnyi távolságban van a modernizmus autonóm és individuális kifejezésmódjától. Felemás megítélésüket súlyosbította a művészettörténetnek az a hagyományos olvasata, amely a modernizmussal szemben az akadémikus művészetet a konzervativizmussal azonosította. A szocialista kultúrpolitika már csak rátett erre egy lapáttal, kijátszva a historizmus történeti festőit a modernizmus kispolgári képviselőivel szemben. Ez a hatalmi retorika él tovább azokban az áttekintésekben (például a Nemzeti Galéria Hősök, királyok, szentek kiállításában), amelyek a század festészetének nemzeti-keresztény-konzervatív jellegét emelik ki. Innen nézve egy Csokonai-portré vagy Eger várának ostroma már inkább ideológiai, mint művészeti kérdés. A Nemzeti Múzeum kiállítása reményt ad arra, hogy a korszak festészete megszabadul a rárakódott világnézeti előítéletektől, előtérbe helyezve a művek rendkívüli kvalitásait.
László Fülöp (1869–1937): Hulló falevelek (A főhadnagy), 1895, olaj, fa, 64×80 cm, magángyűjtemény Mindig élő modell után festett, kiváló portréinak köszönhette sikereit és látványos felemelkedését László Fülöp, aki a müncheni és párizsi akadémián szerzett biztos festői tudását a századfordulón Budapesten kamatoztatta, majd 1903-tól angol feleségével és családjával együtt a szigetországban telepedett le. Egyik legismertebb és legnépszerűbb zsánerképe a Hulló falevelek. Az őszi parkban, 48-as honvédegyenruhájában magányosan üldögélő öreg katona még mindig a szabadságharc bukását siratja. A képet a Műcsarnok 1895-ös téli kiállításán mutatta be a festő.
Ugyan a képek nagy része primer festői erényeivel is hódít, ám a szakértő kalauzolás árnyaltabb ismereteket és rejtett szépségek felfedezését kínálja. A tárlat katalógusának kiváló szakemberek által írt tanulmányai irányadó kapaszkodót adnak az érdeklődő néző-olvasónak. (Szerzői: Jernyei Kiss János, Szvoboda Dománszky Gabriella, Szinyei Merse Anna, Hessky Orsolya.) Az elmúlt évtizedek számos új szemponttal gazdagították ugyanis a korszak művészettörténet-írását. A megszokott lineáris stílustörténeti elbeszélést felváltó kultúratudományi elemzés nagyobb súlyt fektet a korszak saját értékrendszerére, a művek egykorú értelmezésére, intézménytörténeti környezetükre. Mindez új megvilágításba helyezi a nemzeti festészet fogalmát vagy a műkereskedelem befolyásának kérdését. Az új kérdésfeltevéseknek köszönhetően a század művészete világszerte az új művészettörténeti módszerek próbatere. Így válik Ingres vagy Degas, és nyomukban Munkácsy vagy Mednyánszky életműve az ezredfordulón is korszerűvé és izgalmassá.
Skuteczky Döme/ Dominik Skuteczky (1850–1921): Velencei múzeumban, 1890 körül, olaj, vászon, 82 × 62,5 cm, magángyűjtemény A kép Skuteczky olaszországi tanulmányútjának emlékét őrzi. A műtárgyakkal zsúfolt terem aranyos félhomályában elegáns ifjú hölgyek és urak tanulmányozzák az olasz mestereket bedekkerük és a háttérben gesztikuláló cicerone útmutatása nyomán. A kép vonzerejét az adja, és azért kiemelkedő a zsánerkép műfajában, mert a hétköznapi élet egy pillanatát és szereplőjét éppolyan fontosnak érezhetjük, mint azt a klasszikus remekművet, amelyet az elbűvölt tekintetű ifjú nő épp megcsodál.
A Nemzeti Múzeum-beli kiállításban már az első terem különös figyelemre inti nézőjét. A gyűjtők nagy része idegenkedik a régi portréktól, pedig az arcképfestészet sokáig az éledő hazai festészet húzóágazata volt. Ez volt az a műfaj, amelyben a művészetekben kevéssé jártas vidéki „táblabíró” is találkozott piktorral, hiszen a fénykép elterjedése előtt a családi portrégaléria a közös múlt legfőbb őrzője volt. A változó színvonalú képmások között születtek olyan rendkívüli darabok, mint Donát János rejtélyes mosolyú női arcképe vagy a Párizsban Ingres mellett tanult Canzi Ágoston (alias Auguste Canzi) zárkózott szépsége. „Ideál” és „reál”, eszményi és tárgyszerű a kor által elvárt és nagyra értékelt mesteri ötvözetéből formálódtak meg e képmások. Míg az aprólékos figyelemmel és odaadó szeretettel elevenné tett gyermekportrék a mai néző ámulatát is kivívják, a közéleti portrék értéke olykor az ábrázolt személyéből fakad. Stunder János Jakab zömök Csokonai-képmása vagy Donát János komoly Berzsenyi-portréja olyan gyűjtők számára jelent értéket, akik az ábrázoltak kultúrtörténeti szerepével és a közéleti képmások egykorú jelentőségével is tisztában vannak.
Karlovszky Bertalan (1852–1919): Karosszékben ülő nő, 1889, olaj, fa, 73 × 50 cm, magángyűjtemény Karlovszky Bertalan női portréján a művész elsősorban a különböző anyagok érzékien naturális megfestésével játszik. A tapéta szecessziós ornamentikája, a szoknya vörös selyme vagy a haj és a kalap fekete bársonyának kontrasztja, „az első pillantásra össze nem illő színek és mintázatok végeredményben érdekesen bizarr, rendkívüli képet hoznak létre”. (Hessky Orsolya)
Hasonló a helyzet bontakozó tájképfestészetünkkel is: idősebb Markó Károly és Ligeti Antal bódító aranyos fénybe mártott eszményi tájait csodálva érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a hagyományosan latinos műveltségű magyar nemességnek mit jelentett Itália antik öröksége. A magyarországi várak heroikus látképeihez fontos adalék a romantika rom-kultusza és a historizmus újféle régészeti érdeklődése: a korabeli nézők Diósgyőr romjaira a magyar történelem eleven emlékműveként tekintettek. A tájkép ebben az összefüggésben nem pusztán dekoratív szobadísz, hanem a kollektív emlékezet kultuszhelyeinek megjelenítése.
Fokozottan igaz ez a történeti festészetre, amely különösen előnytelen helyzetben van a modernizmus által felszabadított és ellustított nézővel szemben. Igényli a háttértudást, történeti és művészettörténeti jártasságot. Az aukciókon e művek általában háttérbe szorulnak, megformálásukat, jelentésüket túlságosan is megterheli a gondolati tartalom. A Nemzeti Múzeum kiállítása e téren is felvonultat néhány olyan alkotást, amely idővel remélhetőleg közös múzeumi örökségünk része lesz. Közülük is kiemelkedik Liezen-Mayer Sándor nagyméretű festménye, amelyen Mária és Erzsébet királynőket látjuk Nagy Lajos sírjánál. A trónbitorló idegen uralkodó iránti gyűlöletük és személyes gyászuk (egyikük a fiát, másikuk a férjét gyászolja) a szabadságharc bukása után demonstratív erővel bírt. Mára a fordulatokban gazdag histó- riai háttér elhalványult, ám a két női hős alakjának festői ereje megmaradt. A Münchenben nevet szerzett mester kompozíciójának energikusan megformált vázlatát a Nemzeti Galéria őrzi, ezért is kivételes öröm most élvezni a ritkán látható kidolgozott változatot.
A századvég immár külföldön is nevet szerző alkotóit, nemzeti festészetünk kultikus figuráit a tárlat installációja is kiemelten kezeli a főtengelybe helyezve Munkácsy, Paál László és Benczúr Gyula műveit. Kifinomult meglepetésekben itt sincs hiány: Paál és Mednyánszky Erdőbelseje meglepő összhangzatot alkot, Munkácsy Milton-vázlata felkavaró erejű, Benczúr plein air életképe üdítően friss jelenség, Munkácsy enteriőrképének pedig elgondolkodtató párhuzama Rippl-Rónai nemrég előkerült, a mester modorában készült szalonzsánere.
Liezen-Mayer Sándor (1839–1898): Mária királynő és anyja, Erzsébet Nagy Lajos sírjánál, 1864, olaj, vászon, 180 × 130 cm, magángyűjtemény Liezen-Mayer Sándor szinte egész életét Münchenben élte le. Karl von Piloty tehetséges tanítványából idővel az ottani Akadémia professzora lett. Első fontosabb történelmi témájú festménye, a Mária és Erzsébet királynők Nagy Lajos sírjánál kitűnő kompozíciójával éri el a kívánt hatást: a hazafias érzelmek felkeltését. Durazzói Kis Károly megkoronázása az aranyos-tömjénfüstös ragyogás ellenére háttérbe szorul a Nagy Lajos sírjánál gyászoló elárvult királynék méltóságteljes alakja mellett. A márvány jeges fehérsége és a gyász feketéje nemcsak ünnepélyes komorságot, de vészjósló hangulatot is kölcsönöz a műnek.
A rendezés efféle finom összhangzatai mellett meghökkentő és zavaró Csontváry erőltetett kiemelése, amelyet se képileg, se stilárisan nem indokol semmi – hacsak nem valamiféle rosszul értelmezett műkereskedelmi szempont.
E bakiért azonban bőségesen kárpótolja a nézőt a tárlat utolsó egysége, amely a századvég müncheni magyar festészetéről ad izgalmas áttekintést. Ez a Munkácsyt követő ifjú festőgeneráció méltatlanul elfeledett fejezete a modern magyar festészetnek. Újraértékelésükben az újabb művészettörténet-írás mellett szerepet vállalt a műkereskedelem is. Karlovszky Bertalan, Skuteczky Döme, Margitay Tihamér vagy Zemplényi Tivadar ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely tanulmányait a hetvenes években a müncheni és párizsi akadémiákon folytatta, érvényesülését már eleve nem itthon, hanem a külhoni művészeti centrumokban kereste, nyugati művészeti intézményrendszeren és kapitalista műpiacon szocializálódott. A művészeti központok rendkívül éles versenyhelyzete magas mesterségbeli tudást és nagyfokú alkalmazkodóképességet követelt tőlük. Többségük műkereskedők megrendelésére dolgozott, vevőik a fizetőképes angol és amerikai gyűjtők köréből kerültek ki, de műveikkel jelen voltak a hivatalos és félhivatalos szalonokban, valamint a hazai kiállítótermekben is. Képeiket – Munkácsy műveihez hasonlóan – gyakorta már az állványról megvették a műkereskedők, így azokat sohasem láthatta a hazai közönség. Tragédiájuk éppen abban rejlik, hogy ez a generáció ugyan elsőként bizonyult versenyképesnek az európai művészeti színtéren, éppen kozmopolita nyitottságuk idegenítette el őket a hazai művészeti közegtől. Ez némiképp magyarázatot nyújt arra, hogy a századvég műcsarnoki kiállításának többezres műtárgyanyaga hová tűnt napjainkra. A modern képalkotási irányok között finoman egyensúlyozó századvégi naturalizmus kísérletező hajlama olyan műveket eredményezett, mint Karlovszky Bertalan érzéki vizuális kalandot ígérő karosszékben ülő női portréja. Márpedig ez olyan festői minőség, amelynek értéke túllép a nemzeti művészet keretein, és Argentínától Japánig magas ázsiója volt – és van.
Szinyei Merse Pál (1845–1920): A művész felesége főkötőben, 1879, olaj, fa, 29,5 × 22 cm, magángyűjtemény Szinyei számos portrét készített feleségéről, ám a modell türelmetlensége miatt keveset sikerült befejeznie. „A festő szemlélődő természetével szemben ugyanis felesége igen tevékeny alkat volt, akit az egymás után születő gyermekek ellátása, a nagy háztartás vezetése jobban lekötött, mint a számára rendkívül unalmas modellkedés. így férjének csupán a kisméretű, klasszikusan tökéletes főkötős arcképet sikerült róla készre festenie. Az elmélyült lelkiséget sugárzó különleges szépségű portréról partnere művészi vívódásait értetlenül szemlélő és tőle érzelmileg egyre távolodó hitves tekint ki – mintegy előreve- títve nyolc évvel későbbi válásukat.” (Szinyei Merse Anna)
A korszakról alkotott képünk átrendeződését mi sem érzékelteti jobban, mint a kiállítást kísérő katalógus borítójának festménye. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a 19. század festészetét egy olyan „szalonfestő” képviselje, mint Skuteczky Döme. Nagyfokú mesterségbeli tudással (szerkezetében pontosan, gesztusaiban lazán, színeiben kifinomultan) megjelenített nagyvárosi életképének színtere a múzeum: az a színtér, amely a korszak művészetének egyik legfontosabb színpada és az a színtér, amely ezúttal a hazai műveknek is reprezentatív keretet ad. Bízunk benne, hogy ezúttal mindez nem csak amolyan díszlet, ahogy az a puccos állófogadásokon szokott lenni, hanem az értelmezés kultúrtörténeti kerete.
Vonzások és változások
Magyar Nemzeti Múzeum 2013. július 21-ig