Mi visz rá egy képzőművészt, hogy könyveket kezdjen tervezni, illusztrálni? Az elhivatottság, a pénzhiány, a politikai üldöztetés, az élvezet, netán a műfaj iránti érdeklődés? A magyar képzőművészet történetében mindegyikre találunk példát, a különbség viszont számottevő: némelyikük nagyot fordított a könyvészet, tipográfia irányán, míg mások „csak” olyan címlappal, rajzokkal díszítették a köteteket, amelyektől a legjelentéktelenebb szöveges tartalom is kedvessé, élvezetessé válhatott.

Ezúttal két vidám fiúról esik szó, két pályatársról és barátról. Egyikük, Falus Elek, a 20. század első felének talán legtöbbet foglalkoztatott könyvművésze, a másik, Pólya Tibor pedig kedves zsánerképeiről, na meg karikatúráiról és könyvillusztrációiról maradt emlékezetes.

Hogy festeni nemcsak öncélúan lehet, azt az orosházi születésű Falus Elek korán megtanulta szobafestő apja mellett, ahogy azt is, hogy némi ügyességgel és fantáziával csodákat lehet művelni – már egészen apró korától figyelte, hogyan készülnek a finom minták, ornamentikák a templomok, kastélyok, középületek falain. Mivel pénze nem volt, és nem derogált neki a feladat, még minden szakirányú tanulmányt megelőzve – rövid nagybányai tartózkodása során – elfogadta Lyka Károly ajánlatát, miszerint tervezzen fejléceket és záródíszeket a Singer és Wolfner kiadványai számára, nem sokkal később pedig már Lyka egyik kötetének címlapját rajzolja. Pár hetet eltölt a Mintarajziskolában, de ennél többre nem is lenne ideje, mert barátja, Pólya Tibor magával viszi Szolnokra, és mivel továbbra sem tudja a pesti életet (és az iskolát) finanszírozni, Szolnokon is marad. 1904-ben egy kicsit Münchenbe megy (persze Pólyával), majd vissza Szolnokra, és (már egyedül) tovább Londonba, mindenütt könyveket tervez, betűket rajzol, nyomdáknak és kiadóknak dolgozik, tanul nyomdászatot, könyvkötést és aranyozást, megnyeri a Studio folyóirat díját, szőnyeget tervez a Libertynek. Mindent, amit felszedett az Arts and Craftsból és a Wiener Werkstättéből, azt megszórja egy kis magyar fűszerrel, nem véletlen, hogy a következő évben, 1907-ben már Berlin magyarjai (Lengyel Menyhért, Bíró Lajos, Vészi József) ölelik a keblükre és elárasztják megrendelésekkel, legyen szó színpadi díszletről, könyv- és folyóiratcímlapról vagy ex librisről.

Aztán 1909-ben gyorsan haza kell jönnie, mert Ignotus hívja: indul a Nyugat-könyvek sorozata Móricz Zsigmond Hét krajcárjával és Babits Levelek Irisz koszorújából című kötetével, amelyeknek címlapot kell rajzolni, a következő évtől pedig már a folyóirat címlapjait is Falus jegyzi. Sorban jelennek meg a vastag kontúrokkal határolt stilizált növényi minták, a geometriai formák, a mélyzöldek, vakító sárgák, tüzes vörösek és a rajzolt betűk Ady, Ignotus, Kaffka Margit, Balázs Béla, Elek Artúr, Heltai Jenő kötetein. Többségükre jellemző, ami Falus egyik védjegye is lehetne, hogy az írásmező élesen elkülönül a mintától, általában kör vagy téglalap alakú keretbe foglalja, a címlap felső vagy középső területén. Bár a nyitott, modern és lendületes Nyugat kiadó éppen elég szabadságot adott neki, nem tudhatjuk, hogy virtuóz rajztechnikájával mire lett volna képes, ha a művészet kedvéért alkot. A saját határait szigorúan kijelölte, még azt sem engedte meg magának, hogy az általa tervezett könyveket illusztrálja – az egyetlen Kiss József Levelek hullása című kötet kivételével, amelyet még 1908-ban látott el rajzaival, a preraffaeliták modorában. Neki, úgy látszik, ennyi elég is volt a szabadságból. „Ha valamivel szabadabban dolgozhatott, annál jobb kedvvel mutatta meg, hogy az invenciónak, az előkelő ízlés eszközeinek milyen gazdag tárházával rendelkezik. Ha most elővesszük művei közül valamelyik (...) könyvét, például Lengyel Menyhért merített papírra nyomott Taifunját, Szomory Dezső Nagyasszonyát, irigységgel kell gondolnunk az elmúlt időkre, amikor a magyar irodalom tartalomban is, formában is léleknek és szemnek egyaránt ennyi gyönyörűséggel szolgált” – írta nosztalgiával Lengyel Géza kritikus 1932-ban a Falus Elek és a Nyugat című írásában, a nevezett folyóiratban.

Egy kicsit beelőzte a vele szinte egykorú Kozma Lajost, csak mert a – könyvtervezőként – főleg Knerék által foglalkoztatott Kozma lényegesen több időt töltött az iskolapadban, így olyan fontos megbízásokhoz jutott Falus, mint Az Est folyóirat címének megtervezése – ha más nem is, a cím írott, merészen dőlt betűinek rajzolata mindenképpen fennmarad. Sorban készülnek a könyvek, plakátok, díszokle- velek, ex librisek Falus tervei nyomán, sőt bankjegyet is tervez, meg egyéb kiadványokat az utolsó magyar király megkoronázásának alkalmából.

Pólya Tibor oeuvre-jéből egyfelől jóval több, másfelől jóval kevesebb maradt fenn, hiszen ő festőművészként is működött, emellett újságrajzolóként (a mai fotóriporter elődjeként) foglalkoztatták, márpedig az a műfaj akkor (is) a pillanat művészete volt: a tegnapi újságot már nem olvasta senki, többnyire meg sem őrizte. A szolnoki születésű Pólya Pesten együtt lakott több művésznövendékkel egy bérelt Akácfa utcai lakásban, a lakótárs Falus Elekből pedig barát lett – Szolnokra már együtt utaztak vissza, majd to- vább Münchenbe. (Később Kecskeméten is együtt dolgoztak egy rövid ideig – persze az egész művésztelep nem működött sokáig.) Ahogy Herman Lipót visszaemlékezéseiből tudjuk, mindketten kávéházi emberek voltak, a művészasztalok elmaradhatatlan kellékei a New Yorktól az Abbáziáig. A tanodások még nem fértek oda a mesterek asztalaihoz, ám Falust sokan ismerték Nagybányáról, mindkettőjüket Szolnokról, így nekik már akkor is jutott köztük – Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál között – hely. Szerencsére Pólya keze gyorsan járt, tetemes mennyiségű karikatúrát hagyott az utókorra, nem keveset Falus barátjáról, akit elnyújtott tojásdad alakú arcáról, boltíves szemöldökéről és középen elválasztott, gondosan leolajozott hajáról akkor is felismernénk, ha a szerző nem írta volna a rajz alá, kit is ábrázol. Ahogy Falus is „apróságokból” (könyvdíszekből, ex librisekből) élt, Pólya is: az Est-lapoknak és a vicclapoknak dolgozott, például a Borsszem Jankónak vagy Szenes Béla elfeledett Szamár, majd Április című újságjának Major Henrikkel, Vértes Marcellel, Zádor Istvánnal és Gedő Lipóttal. Barátjával ellentétben nem tervezett könyvet, ellenben rajzolt, illusztrált rengeteget, főleg vidám és ifjúsági regényeket, Molnár Ferencet (Vacsora és egyéb jelenetek), Krúdy Gyulát (Pest 1916, Liga Gida kalandjai Hollandiában), Heltai Jenőt (Kis meséskönyv), Szenes Bélát (Csibi) és ami a legismertebb: rajzaival jelent meg először Móricz Úri murija és Légy jó mindhalálig című kötelező olvasmánya.

A Könyvbarátok Szövetsége által 1930-ban kiadott Magyar rajzoló művészek című kötetben Pólya lakcímeként a fővárosi Falk Miksa utca 26.-ot adják meg – ahogy elnézzük a Japán kávéház teraszán és a Fészek-klubban készült karikatúrái tetemes mennyiségét, ő inkább pesti kávéházi lakosnak látszik és a legkevésbé szolnokinak, ahogy az utókor megőrizte emlékét. (1937-ben, jóval Falus 1950-ben, Budapesten, szegénységben bekövetkezett halála előtt hunyt el Szolnokon, ahová egyébként többször is hazatért.)

A két művész barátságának egyik becses emléke ez a karikatúra, amelyet Pólya készített Falusról és az alany látott el néhány sorral. A megnevezett (és címzett) Beck Zsuzsanna (a karikatúrán szereplő címlap szerint Zsuzsanna Mária költő) nem más, mint báró Madarassy-Beck Zsuzsanna (1901–1957), a Pesti Napló és a Színházi Élet munkatársa. Keveset tudunk róla. Aranybárkán, ezüstös vízeken című kötetét 1918-ban Zsuzsanna Mária néven jelentette meg (feltehetően Falus tervezte a könyvet), de később több, egyaránt feledésbe merült verseskötetet és fordítást jegyzett. Tagja volt a két világháború közötti, írónőket egybegyűjtő Kaffka Margit Társaságnak, Faludy György önéletrajzában Budapest furcsaságainak egyikeként emlékezik meg róla: közvetlenül a második világháború után a Bristol szállóban lakott számos macskájával együtt, ott fogadta főként angol udvarlóit. Nem sokkal később kitelepítették egy Eger melletti településre, íróként nem jelentkezett többet.

Pólya derűs szolnoki zsánerképei nem veszítenek népszerűségükből, művei legalább felbukkannak a műkereskedelemben. A Falus tervezte kecskeméti szőnyegeket, amelyekből alig harminc készült, közvetlenül a műhely 1912-es bezárása után elárverezték – alig egy-kettő hollétét ismerjük. Az épületek, enteriőrök nagy része megsemmisült, a többit átépítették, örülhetünk, ha legalább a tervek fellelhetők. Amit viszont ma is a kezünkbe foghatunk, azok a kötetek, a Nyugat-könyvek, Ady, Kaffka, Balázs Béla első kiadásai, a modern magyar bibliofília első darabjai, amelyekből több tucat is megmaradt, néhány példány pedig kering az antikváriumok árverésein. A belőlük összeállított pazar válogatás a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat 100 kiállításának (2008) egyik legnépszerűbb és legváratlanabb hatást elérő részlete volt.