Kegyetlen könyv a Kert Velencében, nem azért, mert annyira durvák vagy metszően élesek lennének a nyolcvanas és kilencvenes évekbeli Jugoszlávia értelmiségi világának leírásai, hanem mert néhány oldalanként vissza-visszatérően döbbenten ismerhetünk saját magyarországi múltunkra, jelenünkre és jövőnkre.

Nagyon áthallásos könyvről van szó, nem elsősorban a lezajlott események, sokkal inkább a szellemi tendenciák tekintetében. A művészettörténész főhős ugyanis minden mondatában jelzi az elveszett Jugoszlávia, az elveszett Belgrád iránt érzett fájdalmát, és minden gondolatával érzékelteti az állandóan változó, de mégis öröknek tűnő dilemmát: menni vagy maradni? Ő maga eltökélten marad, végigéli az alternatív kultúra virágkorát, része és pontos megfigyelője a hetvenes-nyolcvanas évek furcsa, kétarcú, de mégis nyitott világának, de nem távozik a szabadságvágyókkal. Megéli Milošević felemelkedését, szomorúsággal vegyes, elfojtott dühvel érzékelteti a „kútmérgezők” lassú, szinte észrevétlen tevékenységét, de nem távozik akkor sem, amikor már minden nyilvánvaló, és háborúba torkollik. És nem megy el végül akkor sem, amikor a helyzet nem konszolidálódik, hanem megoldhatatlan marad, újabb háborúkkal, bombázásokkal, Belgrád régi világának teljes felszámolódásával.

Mileta Prodanović, aki egyszerre író és festő, a belgrádi Képzőművészeti Egyetem tanára, önéletrajzi elemekkel átszőtt könyvet írt, amelyben különböző, finoman egymásra helyezett időrétegekben jelenik meg a jugoszláv történelem, a belgrádi szellemi közérzet vagy az undergroundból szinte szükségszerűen az emigrációba vezető út. Minden leírt útvonal valahogy a múltba vezet vissza: minden esemény, valamennyi párbeszéd a múlt kibeszéletlenségével, reményével, büszkeségével és hazugságával terhes. „Valaki megkérdezett, mi köt ehhez a városhoz, az államhoz, amely tűnik el, belefullad a képmutatásba és az erőszakba” – írja az elbeszélő, és a kérdésre nem akar és nem is tud pontos választ adni. Odaköti az általa valóban jól ismert hagyomány, a kultúra, amely lételeme.