Tizenöt évvel később az ember örül, hogy nem szólt, amikor leküzdi a vágyat, hogy kibontsa a saját palackját, még nem törölgeti a saját gallérját, már nem sértődik meg sem a Jóisten, sem Michelangelo helyett, nem utálkozik, hogy jaj, ez is pipálgatja az útikönyvét, mint a sok hülye. Mosolyog magán meg a másikon is, azt semmiképpen nem sikerült eltanulni Tolsztoj hőseitől, hogy a látnivalóknak ne tulajdonítsunk túlságosan nagy jelentőséget, tekintve, hogy ezért indultunk el, látni a valókat.

 

Julia a mostani ismerős, aki ugyanazzal foglalkozik, onnét tudni, hogy Julia, mert megkérdezte tőle Ferrarában az apácanyanya a nevét. Julia, mondta h-val, az önök nyelvén Julia. Persze az ő nyelvükön Giulia lenne, de erről a hibáról legalább megjegyeztem a nevét. Azután az arcát is megjegyezhettem, mert újra láttam, csak az volt a furcsa, hogy 125 kilométerrel arrébb, egy másik városban, Ravennában. Egyébként ugyanolyan fantáziátlanul választottuk az úti célt, Galla Placidia sírjában volt a randevúnk, még vagy harminc másik ember és egy idegenvezető társaságában.

 

Nem mondja, nem mondhatja, hogy ezek a színes kövek, ezek a vastag, szőnyegnek tűnő képek, amelyeken nincs egy egyenes vonal, az Magyarországon tananyag, a történelemkönyvek hátsó, színes illusztrációi. Soha nem kellett gondolkodni, hogy kik vannak a képen és mit csinálnak, Justinianus és kísérete, az oda volt írva, és ennyi teljesen elég is volt. Soha nem kérdezték, miért Maximianus neve van a képbe dolgozva, hogy vajon ivott-e Justinanus, azért van úgy felpuhulva, és azért tűnik úgy, mintha izzadna a feje. Meg hogy milyen jampec szteppcipőket hordanak az udvarnál, voltaképpen a lábbeli sokkal jobban megkülönbözteti a császárt a többiektől, mint a korona meg a glória, ami amúgy sem jár neki. Gimnazista korom óta Maximianust szerettem a képről, a kopasz fejét, a szikár termetét és ahogy mereven a jövőbe nézve rátipor a szomszédja lábára.

 

Gimnazista korom óta gondolkodtam azon, hogy mi öröme lehetett a szemközti falon látható Theodóra császárnénak abban, hogy teste minden nyílását közösülésre használta, és csak azt bánta, hogy a mellbimbói erre a célra alkalmatlanok voltak. Prokópiosz, persze hogy Prokópiosz, aki ezt írta, és aki nagyon megbízható forrás, hiszen két könyve maradt fenn, az egyikben dicséri a császárt és nejét, a másik szerint viszont mindketten földöntúli, sötét hatalmakkal cimboráló boszorkányok voltak. Most éppenséggel el is lehetne dönteni, hogy melyik történetnek hiszek, a hivatalosnak vagy a gyűlölködőnek, itt van előttem ez a finoman tokás, a gyöngyök alól a semmibe néző matróna, segíthetne válaszolni, de nyilván nem erre való a művészet.



A nyilván, az persze gyanús szó, ha valamire azt mondják, nyilván, az többnyire egyáltalán nem egyértelmű. Meg lehet ismerni más embereket a művészettel. Nyilván. Az ábrázoltakat, akik talán nem is voltak már életben, amikor a köveket rakosgatták egymás mellé, hiszen Theodóra mindenképpen túlviláginak látszik. Meg lehetne legalább azt ismerni, aki a köveket rakosgatta, vagy rájönni, hogy ő maga mit gondolt a művelt és hanyatló világ fejeiről. Egyáltalán: azt meg lehetne tudni, hogy vajon hanyatlónak gondolták-e magukat, ahogy itt és most mindenki hanyatlónak érzi a kultúrát, csak mert új formákat és új kifejezési módokat keres? Vagy csak a fejlődést érezték, elkészültek az új templomok, mélyen a zsebébe nyúlt Julianus Argentarius, talán éppúgy megszorongatta őt is a hatalom, ahogy a mai stadionépítők gyűjtik be a begyűjthetőt? Örültek a törvénykönyvnek, erre vártak már évszázadok óta, végre tiszta a helyzet, most már évszázadokig tudni lehet, mi az igazság?

 

Meg lehet ismerni más embereket a művészet által, bár nekem Juliát sem sikerül, nem abban a sorrendben látogatja a ravennai templomokat, mint én, Classéba már külön megyünk, azokat az érthetetlen bronzbivalyokat a templom előtt már külön látjuk. De hol van az még, egyelőre az idegen csoport végére állva még a szakkommentátor ezerszer elmondott és bevált okosságait hallgatom Galla Placidia sírjában, azzal a recsegő fogsorú elszántsággal, hogy nem, engem nem elégít ki a butaságaival, magamba iszom a csillagos mennyboltot a plafonon, erre a kékre fogok emlékezni, és nem a képeslapokra kerülő változatokra. Erre a Szent Lőrincre, aki ott áll lobogó ruhában, vállán a kereszttel. Mindjárt belekapnak a lángok a fehér anyagba, de őt a legkevésbé sem zavarja, ahogy lesz, úgy lesz. Ahogy lesz, úgy kell lennie.

Míg feszegetem az állkapcsomat, a csöndben hallom az idegenvezető hangját: ott, balra a nyitott szekrényben a négy evangélium, és, nézzék csak, San Lorenzo, szörnyű kínok várnak rá, de ő egyáltalán nem fél.

 

Elszégyellem magam. Nem azon, hogy ez az edzett asszonyság mennyire jól ismeri a hallgatói igényét, olyanokat mond, amit megértenek és megjegyeznek. Hanem mert közben az én igényeimet is ismeri, hiába memorizálom a kéket, az aranyat, a madarakat és a forrás vizére szaladó szarvast a sírban, a szemüveges, lézerlámpás nő azt mondja, ami a legfontosabb ebben az egészben, amiről szól a művészet élvezete, aminek a reményében az ember szorongó önpusztítók és diadalmas mesterek munkáit nézi. Nem félni. Nem félni.