Először 1948-ban volt tanulmányozható – a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában –, majd több mint 50 év után, tavaly kibővítve állították ki a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében ezt a maga nemében páratlan, a 19–20. századi modernizmust reprezentáló grafikai anyagot. A 2012 decemberétől sajnos csak igen rövid ideig tartó kiállítás változata most Győrben, az Esterházy Palotában látható. (A tárlat a Képzőművészeti Egyetem szisztematikus, évek óta tartó intézménytörténeti feldolgozásai közé sorolható, amit a könyvtár munkatársai, elsősorban Majkó Katalin igazgató és Zsákovics Ferenc, a művészeti gyűjtemény gondozója végeznek.)

 

A kiállítás tehát a Varga Nándor Lajos által – Elekfy Jenő segítségével – összegyűjtött, elsősorban tanulmányi célokat szolgáló, a huszadik század első felének rajzművészetét átfogó műtárgyegyüttesből, illetve – a kurátor Zsákovics Ferenc által kibővítve – a 19–20. századi alkotásokat tartalmazó Varga Lajos-magánrajzgyűjteményből áll, ez utóbbi a művész örökösének nagylelkű donációja folytán ma a Képzőművészeti Egyetem tulajdona. (1)

Az eredeti rajzgyűjtemény 1946–47 folyamán keletkezett. Varga Nándor Lajos, a grafikai osztály vezetőtanára kitartó tevékenysége nyomán művészek, többek között az iskola volt és akkori tanárai, saládtagjaik, neves rajzgyűjtők és kereskedők (Bedő Rudolf, Radnai Béla, Szilárd Vilmos) ajándékoztak műveket a főiskolának. Az így létrejött anyag kiegészített az intézményben 1906 óta, még Olgyai Viktor kezdeményezésével gyűjtött sokszorosított grafikai lapokat. Sajnos Varga nem sokáig élvezhette munkája gyümölcsét, mivel 1948-at követően, 17 évi tanítás után, mint a régi garnitúra tagját – akit az új rendszer nem preferált – sokakkal együtt elbocsátották. (A Képzőművészeti Egyetem és az MNG anyagának újbóli egyesítése, mely a tárlatot kísérő szakkatalógusban méltó módon, megannyi illusztrációval reprezentálódik, egyúttal Varga Nándor Lajos pedagógusi munkája előtti tisztelgésnek tekinthető. A rehabilitációs, értékmentő tevékenységben a Képzőművészeti Egyetemen a könyvtár mellett a Képgrafika Tanszék is részt vett, illetve mindvégig az egyetem vezetésének támogatása kísérte.) Varga Nándor olvasott, teoretikus elme volt, aki a harmincas évektől kezdődően szisztematikusan alakította ki grafikai művészetet érintő nézeteit, mindig műtárgyközpontúan. Ha végigtekintünk a kiválasztott lapokon, az az érzésünk, mintha az elmélet és a gyakorlat ebben a kollekcióban találkozott volna a legteljesebben. 

A rajzról való gondolkodás legtisztább formájában Varga Nándor Vonalművészet (1944) című kötetében nyert elméleti megfogalmazást. (3) A könyvben a vonal esztétikájának kifejtése mellett a különböző rajztechnikák sajátosságainak bemutatására is vállalkozik a szerző, melyet művészettörténeti és kortársi (részben saját) példákkal illusztrál. Könyvében a rajzot önálló műfajként kezeli, így koncepciója eltér a hagyományos akadémiai rajzkönyvektől – a rajz autonóm jellegéről, nem festmény- vagy szobor-előkészítő funkciójáról szól. Azaz a „rajzi és festői válfajok” egyenrangúak nála. Varga Nándor a technikai elkülönítés során a vonalrajzok és az árnyalásos rajzok között húzza meg a határt. A toll- és ecsetrajzoknak, a náddal készült rajzoknak, a fekete tus, ceruzavagy ezüstrúd-, vörös kréta vagy szénrajzoknak nemcsak technikai leírását, de az általuk elérhető hatásokat is elemzi, ezáltal legfőbb karakterjegyeiket is megadja. Az 1946–47 során tudatosan kiválasztott és összegyűjtött grafikák a fent említett technikákban rejlő széles körű és invenciózus alkalmazás lehetőségeire mutatnak rá, egyúttal pedagógiai célokat is szolgálnak, ugyanakkor művészettörténeti szempontból szintén jelentősnek mondhatók. Többek között a nagybányai iskola alapító mesterei, a Nyolcak és a nyomukban járó aktivisták, a Gresham, a KUT művészei és a harmincas-negyvenes évek fiataljai (Barcsay, Hincz, Iván, Borsos) tartoznak a rajzok alkotói közé. (A Vonalművészetből természetszerűen kimaradt a vízfestés, ahol a vonal szerepét a folt veszi át, az összegyűjtött anyag azonban bővelkedik akvarellekben is.)



Az alapvetően Varga Nándor Lajos szellemét közvetítő technikai analógiákra építő rendezői koncepció teljesen új művészettörténeti olvasatokat tesz lehetővé. Mégpedig azt, hogy nem feltétlenül a hagyományos iskolák, stílusazonosságok mentén való felosztás az uralkodó. Ezt a szemléletet igyekszik követni a katalógus képanyaga is egy nagyon laza kronológia betartásával: amikor kellő mennyiségű azonos technikával készült mű állt rendelkezésre, akkor lehetőség volt a hagyományos, iskolák szerinti elrendezésre is. Például a nagybányai mesterek (Ferenczy, Glatz, Iványi, Réti) szén- és ceruzarajzait bemutató egység, a Nyolcak, az aktivisták rajzai, a Szőnyi-kör alkotóinak munkái vagy a harmincas évek KUT mestereinek (Egry, Márffy, Szőnyi stb.) akvarelljei esetén. Ugyanakkor egy-egy meglepő társítás oldja az eddig szigorúan iskolák szerint kezelt csoportok rendjét. Így Zádor István egyvonalas, Matisse hatást mutató férfiaktja békésen megfér Berény Álló férfi akt tanulmányával. Épp így becsempészhette a kurátor Hermann Lipót árkádikus jeleneteit a Szőnyi-kör idilli lapjai közé. Szemlélhetjük egyszerre a finomabb egyvonalas rajzokat (Derkovits, Borsos, Szalay, Vilt stb.), de a vörös krétával készült művek is a legkülönbözőbb korszakokból alkotnak egységet: pl. Bokros Birman Dezső 10-es évekbeli, Berény Róbert és Ferenczy Béni 30-as, 40-es évekből származó művei. Utóbbi esetben a válogatás kiterjedt a hordozófelület hatásának bemutatására is. Nemcsak a technika, az alkalmazás jellege alapján – pl. monumentális munkához készült tanulmányok (Szőnyi, Molnár C. Pál) – szintén párba kerülhettek rajzok. A stílus szerinti elrendezés nem engedné meg az ilyenfajta egymás mellé állításokat. Időnként a közös téma jelentett párhuzamot a szemléletükben és technikájukban teljesen elütő lapok csoportosításában (pl. állatábrázolások). Nagy számban találkozhatunk Varga Nándor Lajos saját műveivel, melyek ugyanazt a tematikai és technikai sokszínűséget mutatják, amit az imént elemzett kollekció. Végül Varga Nándor privát gyűjteményéből is válogatást kapunk a katalógusban és a kiállításban, az idetartozó művek részben az otthonába kényszerült mester magánakadémiája, az ún. Varga-akadémia (1951–1974) számára szolgáltak segédanyagul. Varga részint növendékeitől, pályatársaitól kapott műveket, részint antikváriumokban, kis galériákban vásárolta össze 19. századi művészettől induló saját szemléltetőanyagát, mellyel lényegében folytatta az 1948 után megszakított gyűjtés folyamatát.

 

A különböző metódusoktól függetlenül Varga Nándor számára a rajzi vonal a „művészdivat” felett álló, a művészi lényeget érintő olyan kifejezési eszköz volt, melyben a „régmúlt és új világ törvényei egyek és azonosak”.(4) A heterogén anyagot a kurátor merészen, a művészettörténeti kánont felülírva csoportosította újra. A 279 művet tartalmazó, gazdagon illusztrált katalógus bevezető tanulmányát szintén Zsákovics Ferenc írta, aki egyfajta szubjektív kutatástörténet keretében foglalta össze a gyűjtemény keletkezésének történetét.