Eszik és étetik

– Mehyitóbeszéd –

Janesch Péter

A nyelv a természetes kiválasztódás során, a hominidák alkalmazkodó apparátusa révén alakult ki. Még egy olyan hangsúlyos megfogalmazás, mint „a nyelv az emberi lét alapja” sem eléggé hangsúlyos, ha egyszer a nyelv, mint rend, túlmutat a fajon is, aminek evolúciója során egyszer kialakult. A szimbólum megjelenése nemcsak egy olyan újdonság, ami egy bizonyos faj túlélési esélyeit erősítette, hanem a legradikálisabb ismert lépés a fajok fejlődése történetében.

Kötekedőn odavethetnénk, hogy a nyelv semmivel sem nagyszerűbb adaptációs találmány, mint a szex – amihez több szempontból hasonlítható is. Mindkettő az információk újrakombinálásának és átadásának eszköze. A nyelv küldetése ugyanakkor nem merül ki a már meglévő információk keverésével és osztásával. A szimbólummal az információnak egy teljesen új formája jelent meg a világban. Innentől kezdve semmi sem a régi. A nyelv kiszabadítja a szellemet az itt és most fogságából, hogy felfedezzen olyan helyeket, mint mondjuk: a lehetséges, a valószínű, a vágyott vagy a fontos – és ez így nem is pontos, ugyanis a nyelv nemcsak megengedi ezeket a gondolatokat, hanem szükségessé, sőt elkerülhetetlenné teszi. Az ember olyan, és csak olyan feltételek között képes élni, amit magamagának kitalál. Tehát az értelmezések nemcsak tükröznek egy külső, független valóságot, vagy megközelíteni igyekeznek azt, hanem részt vesznek annak megalkotásában. Azok a világok, amikben emberek élnek, nem írhatók le maradéktalanul szerkezeti, meteorológiai vagy szerves folyamatokkal. Mert nem sziklákból, erdőkből és óceánokból állnak csak, hanem ellel, képpel, jelképekkel megfogalmazott, szerepekben eljátszott kozmológiákból is. A nyelv segítségével rendezzük be a világot minőségekkel, fogalmakkal, értékekkel és bármilyen elképzelt lényekkel, mint a szellemek, ördögök, istenek; bármilyen elképzelt helyszínekkel, mint mennyország, pokol vagy Tükörország. A képzetek megtestesítettek lesznek, valóságossá, a való világ részeivé válnak a jelek segítségével egyezményesített közös akciókban. Világok. Minden emberi közösség kinevel egy kultúrát, amiről el lehet mondani: saját világ. Amiben nemcsak a köveknek, fáknak és vizeknek van valamilyen jelentésük, hanem a többi, nagyrészt láthatatlan dolognak – amik ugyanúgy valóságosak, mint a fák, a kövek és vizek. És hatalmuk van a rendszerek működése felett minden léptékben – ameddig csak a velük működő rendszer megmarad.



Janesch Péter és Komoróczky Tamás


Az inverzió, az evolúció nagy fordulata a nyelv esetében abban áll, hogy – részben vagy egészben – megváltozik a viszony az alkalmazott apparátus és alkalmazója között. A szimbolizáló képesség megteremti a lehetőségét annak, hogy az ember magánál hatalmasabb dolgokat állítson. És ha ez így van, akkor az már gigászok harca – ahol a jelképező a genetikussal vív csatát.

A játszma még tart, de jó tudni – pontosabban: újra és újra elővenni és elismételni –, hogy a nyelv születésével egy időben megszületett két démona is: a hazugság é́s a választás. (A kettő kombinált alesete, bizonyos feltételek teljesülése esetén: a választási csalás.) Lehet, hogy ezek – hazugság és a választás – kevésbé nyilvánvalóak, mint maga az ajándék, de attól még komolyak és hatalmasak. Ez az ingerfüggetlenség ára.
 
Mert ha a jel csak megállapodás szerint kötődik a jelölthöz, akkor mindkettő előfordulhat a másik hiányában is. Megjelenhet a szimbólum a tárgya nélkül, és fordítva, jelölt állítható hozzá tartozó jelölő nélkül is. A konvencióban megállapított viszony, ami a tárgyalást megengedi a tárgy távollétében is – utat nyit a hazugságnak, a szándékos megtévesztésnek. Az ámításnak, a túlzásnak, az elhallgatásnak vagy kihagyásnak, a képmutatásnak vagy a mímelésnek. A hazugságnak rengeteg árnyalata van – talán éppen ezért – fehér hazugságnak, white liesnak hívják egy kivételes esetét, a védő szándékú megtévesztést, ami kimondottan a megtévesztett érdekét szolgálja.
 
A nyelv másik problémás társa a választás, a választhatóság, amit szabályai szerint rendezve tud sokszorozni. A nyelvtan az alternatíva lehetőségét szinte elkerülhetetlenül tartalmazza. Ha megvannak valaminek az állításához a szükséges nyelvtani eszközök, akkor ugyanott az állítás ellenkezője is lehetséges.
 
Minden eszik, minden megétetik – ennek az állításnak az igazi gazdagsága felfedhető a léptékváltások bemutatásával is. A különböző nagyságrendek közötti átmenet, ami akár dimenzióváltással is járhat, viszont legtöbbször munka, amit elvégezni, mint tudjuk, homályt jelent és fáradalmat. Aztán van úgy, hogy egyszerűen nincs meg rá a lehetőség. A tanácstalanság a kannibál arcán, ahogy odafordul társához és kérdi: szerinted mi ebben a vicces? Éppen egy bohócot esznek, és csak hírből ismerik a világnak ezt a sokszintűségét. Ezt a kombinatorikus rendszert, ami elemeket sorrendez magasabb szintű szerkezetekbe.
 
Ahogy az ostya, az olcsó és élvezhetetlen, ami kis helyen elfér és különösebb figyelem nélkül is sokáig eláll, vagy, innen nézve – inverze, a bor, ahogy édes marad, mikor a gombák meghalnak.
 
Ahogy az örömlakoma köszöntőjéből búcsú, aztán engesztelés és vigasz, miközben hókuszpókusz lesz. Vagy ahogy az erjedő must ihatatlan, miközben mérges gázokat szabadít fel, de a bor felé vezető úton kihagyhatatlan.



Komoróczky Tamás: Füzér (részlet), 2012, marha csont, vas
© Fotó: Surányi Miklós

 
A katolikus istentisztelet igeliturgia melletti, egyformán fontos része az áldozati liturgia, ami további három részből áll – a hívásból, az ismétlésből és az átlényegülés utáni felajánlásból. Az úrvacsorában az ostya testté, a bor vérré változik. A latin miseszöveg, a „hoc est [enim] corpus [meum]” („mert ez az én testem”) szavait a templomba járók többsége nem értette, vagy – mivel a katolikus mise idevonatkozó előírásai szerint az átváltozás szavait egyfelől folyamatosan, másfelől csendben, suttogva kötelező mondani – egyszerűen nem is hallotta. Csak azt tudta, hogy a pap e szavainál történik meg a csoda. Az eredeti alakjából kiforgatott, önmagában értelmetlen szó így a híveknek még egyfajta varázsige, a vásárban azonban már a mutatványosok szemfényvesztő trükkjét, az eltűnést-megkerülést kísérő mondóka. A 17. században aztán több bűvészkönyv is emleget Hocus Pocus Junior nevű varázslót. És innen jutunk el a mai csalás, átverés egyik változatához, a hoaxhoz.
 
Az eucharisztiát az ókeresztények misztériumnak tekintették. Az óegyház titokfegyelméhez hozzátartozott, hogy a szentmise első részének, az igeliturgiának végeztével a még meg nem keresztelt hívőket elbocsátották; az eucharisztia ünneplésén csak a beavatottak vehettek részt. Valószínű azonban, hogy bizonyos szófordulatok a titoktartási kötelezettség ellenére közszájon foroghattak, például az, hogy „Jézus testét enni és vérét inni”. Elterjedt ugyanis az a vád, hogy a keresztények a maguk „titkos szertartásain” embert esznek.
 
Nézzük a bort. Amikor préselés után a szőlő leve erjedni kezd, a benne lévő cukor az élesztőgombák tevékenysége során alkohollá alakul, tehát ahogy a cukortartalom csökken, az alkoholtartalom úgy nő. Az elbomló cukorból, az etil-alkohol mellett, szén-dioxid, más néven mustgáz lesz. A must kiforrása közben az élesztőgombák nagyjából 16-18% alkoholtartalomig képesek a cukrokat alkohollá alakítani, mielőtt az alkohol elpusztítaná őket. Arról van szó tehát, hogy az élesztőgombák már nem viselik el az általuk létrehozott körülményeket (a túl magas alkoholkoncentrációt), és elpusztulnak. Ami cukrot nem erjesztettek ki alkohollá, az megmarad – ettől lesz édes a borunk. Igaz tehát az is, hogy a gombák anyagcseréjének egyik végterméke a gombákat, a másik minket öl meg – de ami a gombákat megöli, az minket éppen megrészegít.
 
Az el nem végzett munkát pedig kifejezetten élvezzük.
 
És ahogy tűnhet a kor, amiben éppen élünk, sokszor mérgezettnek, élvezhetetlennek, egészségtelennek, ugyanakkor, távolabbról nézve, remélhetjük akár azt is, hogy mindez a kiforrás része, ami egy valamilyen egész fele vezető úton elkerülhetetlen. Ha pedig így, akkor az még mindig pech, de lehet vigasztaló. Sőt: inspiráló.

 
Elhangzott 2012. december 13-án Komoróczky Tamás Minden eszik, minden megétetik kiállítása megnyitóján a Trafó Galériában (budapest IX., liliom u. 41.).