Egy elfeledett világmodell, Sylvester Katalin univerzuma

Stenczer Sári

Sylvester Katalin életművét bemutató írásom elején meg kell említenem, hogy párizsi tartózkodásom éveiben a művész nagyon közel került hozzám. Ezért nem tagadom, hogy személyes tapasztalataim és élményeim, sejtéseim is irányítani fogják szövegemet, amely ezek nélkül a benyomások nélkül meg sem születhetett volna. Sylvester Katalin egész életében kívülálló volt, munkássága pedig egy feldolgozatlan és talán mára már feldolgozhatatlan gesamtkunstwerk. Az alkotó visszahúzódva, szinte önkéntelenül-öntudatlanul követte a kor szellemét, és műveiben éles gondolatokkal és biztos kezekkel hozta létre az emberi archetípusok kritikai ábrázolását, s animálta vég nélkül műtermének maga teremtette univerzumát.
 

2006-ban, mikor Sylvester Katalint megismertem, egy idős, törékeny, folyamatosan szürkéskék cigarettafüstbe burkolódzó, de emellett rendkívül mozgékony asszony volt, kislányosan kócos hajjal és fürkésző tekintettel. Hiába voltam bejáratos már korábban férje, Csernus Tibor műtermébe, az övét csak sokszori unszolás után ismerhettem meg. Ekkor azonban bepillantást nyerhettem egy rendkívül furcsa, elsőre összeeszkábáltnak tűnő, mégis hatalmas dzsepettói varázslattal rendelkező világba, ahol fából készült figurák, a külvilágból betüremkedett teremtmények élték mindennapjaikat. Mielőtt azonban belefognék e különleges munkásság mibenlétének és jelentőségének taglalásába, fontos, hogy az olvasó röviden megismerje a festőóriás férj árnyékában születő művek készítőjének életútját.
 
Sylvester Katalin 1929. október 28-án született Mezőtúron. A középiskolát a Veres Pálné Gimnáziumban végezte, főként magántanulóként, miközben Jaschik Álmos műhelyiskolájába járt, amely nagy hatással volt későbbi szemléletére és útkeresésére. 1949-ben, miután grafikai órakat vett Koffán Károlytól is, felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol eleinte Bán Béla, Kmetty János, majd Hincz Gyula voltak a tanárai. 1954-ben diplomázott, immár Bernáth Aurél osztályában, aki az utolsó iskolai évében vette át a nagypolgári származása miatt sokszor a művészetében kritizált diákot.



Sylvester Katalin az 1970-es években
© Sylvester Katalin
 
Csernus Tibort a főiskolán ismerte meg, hamar összeházasodtak és mivel férjét Bernáth erősen támogatta, a Dráva utcában megkapták Perlott Csaba Vilmos egykori műteremlakását. A fiatal művészházaspár 1957-ben Párizsba utazott, ahol csakhamar sok segítséget kaptak a már kint élő magyaroktól, s így kisebb grafikai munkákhoz és olcsó szálláshoz is jutottak. De szülői, illetve más források szerint Bernáth kérlelésére, egy évvel később hazajöttek, ám az akkori kulturális vezetés sosem bocsátotta meg kilengésüket.
 
Az említettek után Csernus Tibor nehezen tudott érvényesülni a három T által irányított művészeti világban. Rendszeresen kizsűrizték munkáit és Sylvester képeinek sem volt elegendő megjelenése, a művésznő visszaemlékezései szerint egy csoportos kiállításon Aradi Nóra a megnyitó előtt egyszerűen leakasztatta egy képét. A fiatal festőnő két nagyobb tárlaton szerepelt festményeivel, nevezetesen az 1959-es és 1962-es műcsarnokbeli hivatalos seregszemlén, a Magyar Képzőművészeti Kiállításon. Ezekben az években Sylvester főként illusztrációkat és címlapterveket készített a Szépirodalmi és az Európa Könyvkiadónak, illetve képeiből néha-néha vásárolt a Képzőművészeti Alap.



Sylvester Katalin: Étkezők, 1980-as évek, vegyes technika, 40 × 37 cm
 
 
1964-ben, ismételten Bernáth Aurél segítségével sikerült újra útlevélhez jutniuk, ugyanis Csernus meghívást kapott a párizsi Galerie Lambert-től egy egyéni kiállításra, amelynek kis kiadványához nem más írta a bevezetőt, mint a kor befolyásos művészetkritikusa, Gérald Gassiot-Talabot. E lehetőség után már eszükben sem volt bármilyen nyomás hatására hazatérni, és életüket örökre a francia fővároshoz kötötték.
 
A kezdeti évek nehézségei alatt itt is illusztrációkból tartották fenn magukat, Csernus a Gallimard és az Hachette kiadóknak dolgozott, fantasztikus képzelőerejű és technikai bravúrokban gazdag képei elkészülését felesége segítette, aki sokszor helyette olvasta el a könyveket, nézett utána a könyvtárakban korabeli viseleteknek és történeteknek. Ugyanebben az időszakban Sylvester egy másik alkalmazott művészeti ágból, a textiltervezésből szerzett szerény jövedelmet, mert egy magyar festő, Paul Hargittai 1963-ban alapított párizsi textilstúdiójának dolgozhatott.



Sylveter Katalin: Portré, 1960-62, olaj, vászon, 41 × 32 cm
 
 
1978-ban, a Bateau-Lavoir újjáépítése után jutottak végül rendes lakáshoz és Csernus műteremhez, főként a festő galériása, Claude Bernard közbenjárására. Egy évre rá ugyanitt kapta meg Sylvester is mostanáig használt földszinti műtermét. Itt következett az az időszak, amikor Csernus egyre nagyobb ismertségre tett szert, képeit kiállításokra hívták és vásárolták, s a házaspár a legizgalmasabb párizsi körökben kezdett mozogni, estélyekre járt és nagy társaságokkal kirándult. Ennek akkor szakadt vége, amikor a festő galériása tudtán kívül állított ki New Yorkban – a bizalomvesztés miatt minden összeomlott, vége lett a nagyvilági életnek és ismét szűk esztendők következtek.
 
A francia fővárosba érkezéssel párhuzamosan vált Sylvester Katalin szobrásszá. Mindehhez a nyersanyagot és inspirációt férje másik szenvedélyében, a repülőgépmodellezéshez alkalmazott fában találta meg, amely már a helyhiányban küzdő évek alatt is lehetővé tette számára az alkotást. Ebből a viszonylag ritka, könnyűsége és faraghatósága miatt főként a modellezésnél használt fából kezdte el szobrait készíteni. Ami a férjnek a repülés, az egyik legcsodálatosabb emberi eredmény jelképének megépítését, majd lefestését jelentette, az a feleségnek a teremtés alapanyaga lett, az emberi lélek, banális habitusok és egyéb jellemzők együttes megjelenítésének lehetősége. Ezen szobrokból eleinte Párizsban sikerült is értékesíteni jó néhányat, de menedzser és önbizalom híján az alkotások viszonylag hamar bezáródtak a műterem falai közé. Több évtizedet kellett várni, míg Fabényi Júlia és Beke László kezdeményezésére 2002 végén megismerhettünk párat a Műcsarnok apszisában. Ez volt első önálló kiállítása, ahol Jerger Krisztina kitűnő szcenográfiájával mutatták be a félkésznek tűnő, de in fine csak az ember esendőségét és örökös változását szimbolizáló műveket.



Sylvester Katalin: Perlrott Csaba Vilmos festőasztala, 1965, olaj, vászon, 92 × 65 cm
 
 
Jelen írás megszületésének apropóját pedig az adja, hogy a nemsokára 84. életévét betöltő Sylvester Katalin pályafutásának második önálló kiállítása éppen most látható a Párizsi Magyar Intézetben. A tárlatra valójában egy Ruszty László és Pálmai Zoltán által kitalált és megalkotott fotográfiai projekt elkészítése kapcsán merült fel a lehetőség, s így az eddig méltatlanul mellőzött művész életművét most a francia, de nemsokára, 2014 elején a magyar fővárosban is megtekinthetjük, méghozzá a Francia Intézetben. Ugyan a fotográfiai tervű kiadvány helyett egy hagyományosabb életmű-katalógus jött létre, mégis a gondos szemlélő képes arra, hogy ezen és a kiállításon keresztül megértse e sokáig lappangó művészet egyediségét.
 
 
Sylvester Katalin számára az emberábrázolás volt a legfontosabb, érdeklődése és szemlélete a főiskola óta változatlanul e körül az evolúciót végigkísérő téma körül forgott. Korai festményein szinte pszichologizálónak mondható portrékkal találkozhatunk, de egész munkássága során készült grafikáin, majd a hatvanas évek közepétől készített szobrain is megmaradt ez a lelket a testre kiültető bemutatás, a belső, széttöredezett világ megjelenítése külső jegyekben.



Sylvester Katalin műterme, 2011
© Fotó: Ruszty László–Pálmai Zoltán
 
Korai festői korszaka természetes előzménye volt későbbi szobrászi munkásságának, elővezette, érlelte azt. A néhol szürnaturalista nyomokat viselő, élénk koloritú, harsány és feszültségtől sem mentes festményeken főként portrékat, s néha akár önarcképnek is minősíthető csendéleteket láthatunk. A képek leginkább fiatal nőket ábrázolnak, merev pózokban, távolba révedő vagy éppen ijedten szembenéző tekintetekkel. A háttér, de maga a test és ruha is leíró pszichés térként hat, amit a gyakran disszonáns színek dominanciája és a kellemesség teljes elkerülése jellemez. Ehhez járul a bátor, gyakran Csernusra emlékeztető ecset- és késkezelés, amely hol plasztikusan viszi fel a színeket, hol pedig éppen a különböző festékek elhúzásából adódóan válik lüktetően izgalmassá. A képeken az expresszív foltok, art brut-s elfolyások, kubista élek, szürnaturalista részletek mind egyszerre vannak jelen. A fiatal festőnő virtuóz módon egyesítette az otthon és Párizsban látottakat. Sajnálatos és furcsa módon kevés festménye ismert, s így valószínűsíthető, hogy több is lappang még nem ismert helyeken.
 
Sylvester tanulmányrajzaihoz és vázlataihoz különböző technikákat használt, s domináns maradt mindvégig a harsány színkezelés. Közöttük érezhetően akad illusztrációkhoz vagy szobrokhoz készült előzetes terv, de sok az olyan rajz is, ahol csak egy-egy mozdulatért van felskiccelve az emberi körvonal. Itt fontos megemlíteni, hogy a művész számára volt egy másik előkészítési folyamat is: műtermének fiókjaiban, az asztalokon szanaszét és a falakon is rengeteg újságkivágás hevert – a Csernus házaspár a médián keresztül folyamatosan figyelemmel kísérte a nagyvilágban történteket – feltételezhetően ezek szolgáltak markáns kiindulópontként az alkotáshoz.



Sylvester Katalin: Ülő pár, 2000-es évek, balsafa, vegyes technika, 50 × 53 × 70 cm
 
 
Összefoglalva jól látható, hogy Sylvester Katalin a kezdetekben sokat fáradozott, hogy újításaival is a hagyomány által megteremtett keretek között maradjon és abban érvényesítse művészi mondanivalóját. Ám az 1964-es Párizsba költözés erős környezetváltozást és a tűrt csoportba való bekerülés igyekezetének teljes elhagyását eredményezte, lebontotta a tradíció kényszerítette korlátokat, megszüntette az elvárásokat, és így megjelenhetett művészetében a szabadabb gondolkodás és a harmadik dimenzió. Kiteljesedtek mindennapi hősei, testet kaptak és jellemző mozdulatokat, egy kiforrottabb, egyedi hangvételt, mely jó talajra lelt a Sartre egzisztencializmusával és kultúrával átitatott városban. Az eleinte gondosan megmunkált és színezett, kisméretű figurákat az évtizedek elteltével egyre nagyobbak és elnagyoltabbak váltották fel. Az alakok harsányabbak, nyersebbek – vagyis bátrabbak lettek, és a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére jellemző gondos mintázást és precíz kifestést szépen lassan kiszorította a nyers faragás, a színes krepp-papír és filctoll, a ragasztó és a gombostű palástolatlan használata.
 
Mivel Sylvester Katalinnak nem volt lehetősége sem intézményi, sem kereskedelmi kontextusban megjeleníteni vagy akár látni szobrait, gyanítható, hogy egy idő után csak magának dolgozott, Csernus sikeres éveinek köszönhetően is. A szobrok egyre kidolgozatlanabbnak tűntek, de nem az alkotás befejezetlenségére, hanem az élettel megtöltött figurák sorsának lezáratlanságára utalva. A művész az idők során újra- és újraformálta teremtményeit, át- meg átalakította az életből, a médiából kiragadott figurákat. Bizonyosan nem műtárgyak készültek, hiszen még a Műcsarnokban kiállított szobrait is átfaragta, átvariálta azóta sok alkalommal. Az emberek esendők, a történetek változnak, a töredékek felcserélhetők. Ha párhuzamokat szeretnénk találni Sylvester és más képzőművészek munkái között, nem vagyunk könnyű helyzetben, mert előképeit egyre felismerhetetlenebbül fogalmazta át és kortársait csak részben ismerhette. Forrása egyszerűen tudása és tapasztalata volt, a gótikus figurális szobrászattól a reneszánsz festményeken át a Dada babákig és a korabeli kultúráig minden érdekelte. Kortársairól, akik a fa durva megmunkálásáról, elnagyolt festéséről, expresszív formajeleikről ismertek, mint Georg Baselitz, Stephan Balkenhol vagy újabban Jim Dine, nem feltétlenül volt tudomása, bár közös bennük a matéria kulcsfontosságú, nyers, kezeletlen alakításának aktusa, egyrészt esztétikai, másrészt gondolati síkon ható elementáris ereje és az élőre, organikusra utaló rostok látványa, amelyben az ösztönös formázó és teremtőerő érvényesül. A műtermet látogatva az volt a benyomása az embernek, hogy ezek a szobrok önmagukban vagy kisebb csoportokba kiemelve szinte magányosak lesznek, hiszen ez a sajátos világ installációként töltötte be az egész műtermet. Így lehetséges a lehető legközelebb kerülni a genezis állapotához, ahol a befogadás éppen a jelenlét általi szerepvállalással lesz teljessé.



Sylvester Katalin műtermében, 2011
© Fotó: Ruszty László–Pálmai Zoltán
 
Feltételezhető emellett, hogy Sylvester legnagyobb inspirációja mégicsak férje, Csernus Tibor volt. A hatalmas tálentum mellett eltöltött élet éppen az elnyomás és a külvilágban való érvényesülés hiánya folytán hozhatta létre ezt a korántsem konvencionális művészetet. Ezzel párosul, hogy férje oldalán megismerte a fentet és lentet, voltak nélkülözők és jómódúak is, voltak tiltottak, tűrtek, támogatottak és láthatatlanok életük során. Megfigyelhető, hogy mindkét művész társadalomkritikája egyre szarkasztikusabb és elrugaszkodottabb ábrázolásokhoz vezetett. Míg Csernus munkássága végén egyre elnagyoltabb ecsetvonásokkal hívta életre a Szajha útja vagy az Egy hordó amontillado című művek ihlette sorozatait, Sylvester egyre merészebben megformázott figuráknak adott életet. A pár a tradíciók megtapasztalása és kimerítése során jutott el a szabályok és korlátok tökéletes felrúgásáig, élményeik és tapasztalataik konkrétabb és akár explicitnek is nevezhető közléséig.
 
Ezért van, hogy talán mindkettőjük késői munkáit befejezetlennek is mondják, pedig ezekben az alkotásokban sokkal inkább a változás, az örökkévaló formálódás ihlete érhető tetten. A szakadatlan kétkedés az emberiségben és az emberekben. Itt már semmilyen gondozott vonal vagy finom eszközkezelés nem vonja el a figyelmet arról, hogy mik is vagyunk valójában. A figurák belső, káoszban leledző tudata jelenik meg a külső jegyeken és megsemmisíti a finom részleteket, feleslegessé teszi a kidolgozottságot. Mert holnap minden máshogy is lehet.



Részlet a Párizsi Magyar Intézet kiállításából
 
 
Sylvester Katalin művei kerülik a spektákulumot, alkotói habitusa gyökeresen különbözik a művészeti világban megszokottól. A műtermében uralkodó atmoszférát lehetetlen egy kiállítóhelyen reprodukálni, s talán nem is kell. Mindenesetre a 2002–2003 telén létrejött műcsarnoki kiállításon Jerger Krisztina ötletes „áthidaló” megoldást talált ki a szobroknak: nyers gerendákból épített struktúra szolgált számukra színpadként. Így sikerült átmenteni a műterem asztalain és barkácsolt talapzatain uralkodó örökös, viszonyrendszereken nyugvó hangulatot, a figurákat összekötő láthatatlan relációk speciális mivoltát. A kiállítást akkor egy apró méretű kiadvány kísérte, Beke László előszavával, Fabényi Júlia rövid tanulmányával és nagyon kevés képpel.
 
A mostani kiállítás megnyitóján bemutatott, három nyelven megjelent Sylvester Katalin műterme című kiadvány bevezetőjét is Beke László, a benne olvasható tanulmányt pedig Böröczfy Virág, a kiállítás kurátora írta. A sok-sok fényképpel és reprodukcióval ellátott könyv időrendben követi a művész férjétől elszakíthatatlan életútját, sok információt tartalmaz és kitér lehetséges inspirációs forrásaira is. Sajnos az eredetileg két fiatal művész, Ruszty László és Tálas Zoltán által megálmodott fotó alapú kiadvány így egy sok képpel kísért szövegfolyam lett. Kár, hogy egy rendhagyó és kísérleti, Sylvester Katalin birodalmát talán hívebben bemutató, fényképekre épített könyvből egy nézegethető Taschen album jött létre, de lényeg, hogy fiatalok kezdeményezésére, csapatmunka által valósult meg egy olyan kiadvány, amely a magyar művészettörténetírás egyik hiányosságát igyekszik pótolni.



Sylvester Katalin: Női alak bottal, 2000-es évek, balsafa, vegyes technika

 
A jelen pillanatban a Párizsi Magyar Intézetben látható kiállítás is azt tűzte ki céljául, hogy az anyagi és fizikai lehetőségekhez képest bemutatja Sylvester Katalin életművét és egy hagyományosabbnak nevezhető tárlaton elénk tárja a festmények, szobrok, rajzok, kivágások és archív vagy nemrégiben a két fiatal művész által készített fotók egyvelegét. Az összképből a befogadó számára összerakható egy töredezett pályakép, s méltóbban, mint bármikor, betekintést nyerhetünk Sylvester Katalin művészetébe.
 
Végül mindenképpen a legfontosabb, hogy végre megismerhetünk egy eddig rejtőzködő művészt és feltehetünk újabb és újabb kérdéseket, egyrészt Sylvester Katalin művészetéről, másrészt általában a művészetről és a művészettörténész felelősségéről. Hol van a határ egy életmű bemutatásánál, amikor a művészettörténet érdekében kiemeljük valós környezetükből az alkotásokat és műtárgyakká változtatjuk őket? Fixálhatóak-e az egyébként folyamatos átalakítással életben tartott figurák? Hogyan mutatható be egy ilyen rendhagyó munkásság? Vajon miért nem akarta soha senki kiállítani Sylvester műveit? Talán attól féltek, hogy a környezetükből kiragadott alkotások elvesztik hatásukat? Vagy éppen besorolhatatlansága és a képzőművészeti szabályok be nem tartása volt mindennek a gátja? Illetve most, hogy elkészült egy kiállítás és egy kiadvány, Sylvester Katalin esetleg bekerülhet végre a művészettörténeti kánonba?
 
Sylvester Katalin kiállítása 2013. október 26-ig látható a Párizsi Magyar Intézetben