Árpád általános iskola fölső tagozatában tanított bennünket, rögtön azt követően, hogy elvégezte a főiskolát: az egyik legelső fiatal tanárunk volt, s mint ilyen, természetesen még inkább rutintalan, de a pályakezdők minden idealizmusával, ambíciójával. Mi pedig imádtuk! Az első igazi jó tanárunk volt. És a legelső, aki az utolsó tanévünk utolsó napján azzal tisztelt meg bennünket, vagy inkább azzal kezdett bátorítani bennünket a felnőtté válás útján, hogy azt javasolta: tegeződjünk.

A rajzolás terén én már az óvodába is hatalmas önbizalommal érkeztem, ami az alsó tagozatban csak tovább erősödött. Árpád érkeztéig ketten voltunk bomba jó rajzosok az osztályban. Nála aztán ez megváltozott, mert minden órája elején egy-egy általa nagyon alaposan átgondolt feladatot kaptunk. A végén pedig mindig összegyűjtött hat-nyolc munkát, amiket kitett a táblára, azzal a kérdéssel, hogy melyiket milyennek látjuk. S miután elmondtuk a saját gondolatainkat, azokhoz kapcsolódóan ő is megosztotta velünk a magáét. Ez azért volt baromi tanulságos, mert millió olyan szempontot vetett fel, amelyek nekünk nem jutottak eszünkbe.

Várnagy Tibor és Szabados Árpád osztálykiránduláson 1970/71 körül

Majd jött az, mikor négyest kaptam tőle év végén, ami velem soha azt megelőzően nem fordult elő. S bár ezt természetesen csalódottan vettem tudomásul, mégsem éreztem igazságtalannak, olyasminek, hogy na, akkor kiestem a pixisből, nem érdemes igyekeznem. Pontosan emlékszem, azért kaptam a négyest, mert – ahogy Árpád mondta – nagyon jók a rajzaim, de ő már unja, hogy mindig rajtuk marad az ujjlenyomatom, vagy valami folt, csurgás, maszat. Miközben épp ő tanította meg nekünk, hogy mitől „gusztusos” egy rajz (nem steril), és hogy eszünkbe ne jusson egy rajz esetében vonalzót használni, vagy rajzfilm-, és képregény-figurákat, s egyáltalán bármit, például fényképeket másolni. Ezeket ő nagyon nem honorálta! Amit díjazott, azok mindig az eredeti meglátásaink, s a kreatív megoldásaink voltak! A másik az, hogy közben ő maga is tanult tőlünk! Pályája ezen első szakaszában mérhetetlenül inspirálták az ő saját műveit a gyerekrajzok! Előbb a mieink, majd Réka lányáé.

Már bőven gimisek lehettünk, mikor publikált a Művészet című folyóiratban egy kis jegyzetet Kondor Béla rajzai kapcsán. A szöveget egy gyerekrajz elemzéséből indította, hogy ti. miként rajzol le egy kisgyerek egy játékmackót. S mivel a rövidülést – a perspektivikus látásmódot – kiskölyökként mi nem értjük, hiába tesznek elénk egy macit, akkor sem olyannak fogjuk lerajzolni, amilyennek látjuk, hanem olyannak, amilyennek tudjuk/ismerjük. Hogy ezzel szemben miként néz ki az, mikor mégis erre kényszerítenek bennünket a felkészületlen, hozzá nem értő rajztanárok? Ennek az egésznek – fűzte tovább gondolatmenetét Árpád – az a következménye, hogy elmegy a kedvünk a rajzolástól. Pedig mielőtt megtanulnánk írásban fogalmazni, épp a rajz az, amivel megpróbáljuk feldolgozni, értelmezni az általunk átélt eseményeket. S őt éppen az foglalkoztatta, hogy vajon miként kellene rajzot tanítani úgy, hogy ezt az eredendő rajzkészségünket ne veszítsük el az iskolában. Ő vezette be számunkra az ún. „őskrumpli” fogalmát. Mert a modern művészetbe úgy próbált bevezetni bennünket, hogy párhuzamot vont a 20. századi mesterek és a gyermekrajzok között! Miközben megmutatta nekünk a klasszikus modernek legjavát, de tényleg Chagall-tól, Paul Klee-n és Le Corbusier-en át, a Bauhaus-ig. Vajda Lajos nekem már akkor az egyik nagy kedvencem lett, egy évvel Árpád után, pedig már saját magamnak fedeztem föl – persze Mezei Ottó kismonográfiájának köszönhetően – Marcell Duchamp életművét, Kondor Béláét, s vele párhuzamosan Hieronymus Bosch-t. Ennyit számított az a néhány év, ameddig ő tanított bennünket! Mert számomra azt követően nem volt megállás. Folyamatosan néztem a kiállításokat, a Központi Antikváriumban a hazai-, és külföldi kiállítási katalógusokat, albumokat, pedig még csak 14-15 éves voltam, s 1971/72-őt írtunk.

Szabados Árpád: Édesapámnak, 1979 (8 db fotó, 48x48 cm)

Később, gimisként jártam körülbelül egy fél évig az egyik rajzkörébe, majd vagy 7 év múlva őt kerestem fel a Mozgó Világ (a régi Mozgó) szerkesztőségében, mielőtt megnyitottuk volna a Liget Galériát (1983 áprilisában), hogy megkérdezzem tőle, hogyan kellene ezt a galériázást jól csinálni. Mire figyeljek? Nem adott olyasféle tanácsokat, amiket kézikönyvszerűen használnom lehetett volna, hanem problémaként vetette föl például, hogy mi lesz a profilja. Én meg hebegtem, habogtam, hogy nem szeretném semmilyen műfaj, vagy irányzat mellett elkötelezni magam. Szóval, úgy jöttem el, hogy a kétségeim száma inkább csak szaporodott. De az első években újra és újra el kellett gondolkodnom, hogy hát igen, mi is a mi profilunk valójában. Mert én nem szerettem volna egy olyasféle profilt, mint amilyen a Józsefvárosi Galéria elköteleződése volt a hard edge, illetve a geometrikus absztraktok mellett. Inkább valami olyasmit, amit Šwierkiewicz Robi csinált az újpesti Miniben másfél évig (1980-82). Volt abban új hullám, de akár fluxus, meg mail-art is.

Árpád aztán valamikor a kilencvenes évek közepén bukkant fel először a mi egyik megnyitónkon, Weber Imi kiállításán. Szóval, nem tartottuk folyamatosan a kapcsolatot, miközben a mindenféle kiállítások, s a szaksajtó révén természetesen láttam, merre halad az ő pályája, és – mint utóbb kiderült – főbb vonalaiban ő is követte, hogy mi lett belőlem, s én miket csinálok. Néhány éve elmentem az egyik kiállítására a Körmendi Galériába (azóta megszűnt). Pontosabban egy általuk rendezett beszélgetésre, amiről ugyancsak készítettem videótudósítást.

Szabados Árpád: Helyzetek / előzetes   Forrás: Várnagy Tibor – Youtube

Majd láttam a neten, hogy Árpád valami lehetetlen városszéli művház színháztermében állította ki a képeit. Nyilván félre is érthettem, mert ez messze nem azt jelentette, hogy bármely jobb galéria ne mutatná be szívesen a műveit, de azért gyorsan meghívtam hozzánk a Ligetbe. A régi, koncept fotós munkáit hozta – amelyek a 70-es, 80-as évek fordulója óta nem lettek újra bemutatva –, s néhány újabb, játékmackós fotót. A döntés rá volt bízva, de ő épp a mi galériánk profilját mérlegelve döntött ezen anyagai mellett. Ami engem természetesen külön is meghatott, mert az sem lett volna profilidegen, ha ő rajzot, vagy festményt hoz. Nem az elsődleges, vagy a kitüntetett érdeklődési területünk, de tőle abszolút belefér. És jó volt dolgozni vele, mert nagyon felkészülten érkezett. Nem mintha rettenetesen nagy baj lenne, mikor valaki úgy állít be, hogy meg sem nézte az alaprajzot, és fogalma sincs, miket mutattunk be korábban. Elvégre, ez az én dolgom. De megtisztelő számomra, mikor ezt figyelembe veszi, ismeri a kiállítónk. Árpád – annak ellenére, hogy ebben az esetben ő volt az idősebb, a tekintélyesebb, én pedig csak az ő régi, s tán az egyik legelső tanítványa – abszolút tájékozottan érkezett. Végtelenül lelkiismeretes – vagy e régi, ma már sokak által értelmezhetetlen szóval – tisztességes, miközben rendkívül barátságos, közvetlen és empatikus is.

Kiállítási enteriőr a Helyzetek című bemutatón – Szabados Árpád: Medvés, 2010-2011 (6 db print, 30x40 cm) 

Most, hogy meghalt, azt vettem észre, ő a Képzőművészeti Egyetem első rektora, aki nem kapott Kossuth-díjat. Holott azt korábban minden előde automatikusan megkapta, az őt követő Farkas Ádám is. Igaz, Ádám csak tavaly. A kollégáimtól megkérdeztem, s ők azt mondták, a rektori tanács többször is felterjesztette. Nyilván a Kossuth-díj bizottságán múlott. Vagy a minisztériumon?

Szabados Árpád: Medvés-sorozat (részlet), 2010-2011 (print, 30x40 cm)

Árpád a Kondor Bélát követő grafikus nemzedéknek volt az egyik leginkább kísérletező tagja. Az elején nagyon inspirálták őt a gyermekrajzok, de nyitott volt a koncept irányába is. Közben – mikor még nem volt folyóirat a Mozgó – az első pillanattól ő volt a lap képzőművészeti rovatvezetője. Márpedig 1983. novemberi betiltásáig a Mozgóból jóval többet lehetett megtudni a kortárs hazai-, és nemzetközi művészetről, trendekről, alkotókról, mint az összes többi korabeli hazai szaklapból együtt. Hajast máshol például még csak nem is említették addig. Ahogy én láttam, mondjuk Wahorn András 80-as évek elején készített grafikái, plakátjai – amik kifejezetten új hullámos dolgok – eléggé Árpád és Šwierkiewicz Robi grafikai világát vitték tovább. És akkor, igen: Árpád tanítványa volt Böröcz Andristól, Erhardt Mikiig egy csomó mindenki, és közülük egyik sem lett az ő epigonja, mert ő nem egyszerűen egy jó mester, hanem egy igazi művészet-pedagógus volt. Tévedek, ha úgy vélem, ő teremtette meg itthon az ún. múzeumpedagógiát a GYIK Műhely létrehozásával? Nem ismerem alaposan a területet, talán tévedek, de biztos nem olyan nagyot. A GYIK Műhelynek köszönhetően ő csinálhatta az első televíziós képzőművészeti műsorokat gyerekeknek. Ma már ilyen nincs is! Annyira más, annyira butább lett a televíziózás. 

Mikor a Képzőre került, rögtön az volt az első pletyka róla: végre egy rektor, aki rendbe hozatta az egyetem vécéit! De aztán ő hozta létre a doktori képzést is. BANG! Ő maga közben festeni kezdett, de bizonyos értelemben továbbra is grafikus maradt. Csak a képei méretei nőttek meg, ill. természetesen azonnal színesekké is váltak, a már korábban sem mindig fekete-fehér rajzai. És jó volt az, amit csinált! Nem minden képét szeretem, de bőven találhatunk köztük olyan műveket, amelyek a korszakot bemutató gyűjtemények kiemelkedő darabjai lehetnének, vagy történetesen már azok is. És aztán külön is meghatóak számomra azok a kései játékmackós fényképei, amiket mi is bemutattunk, vagy talán kiállítóteremben épp mi legelőször:

Szabados Árpád: Medvés-sorozat (részlet), 2010-2011 (print, 30x40 cm)