"Lili egyébként folyamatosan jelen van az életemben"

Beszélgetés Antal Péterrel

Gréczi Emőke - Topor Tünde

Jövő év elejéig Körkörös romok – Ország Lili falai címmel látható kiállítás a MODEM-ben. Antal Péter (aki a MODEM gyűjteményének alapját képező Antal–Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa) 19 évesen ismerte meg az akkor 47 éves Ország Lilit. Az ő emlékei alapján rajzolódik most elénk egy zárkózott, csak a művészetének élő, titokzatos, a jelent szinte kizáró, maga köré a különböző korok és kultúrák emlékeiből falakat emelő nő alakja.
 

Artmagazin: Az egyik nagy, ha nem „a” legnagyobb Ország Lili-gyűjtő vagy, és tudható az is, hogy évekig szoros baráti kapcsolatban álltatok egymással. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat, honnan ismertétek egymást?
Antal Péter: 1973-ban érettségiztem, felvettek a jogi egyetemre, úgyhogy rögtön el is vittek katonának Kalocsára egy évre. Július végén leszereltem, és az első dolgom volt, hogy elmenjek hozzá a Fiáth János utca 16.-ba. Vettem a bátorságot, és egyszerűen becsengettem.
 
 
Honnan volt a késztetés, hogy mindenképpen megismerkedj vele?
Egész katonaság alatt ezt a vágyat dédelgettem magamban, és egy idő után tudtam, hogy a leszerelés után az első utam hozzá fog vezetni. A művészetét már ismertem, akkoriban jelent meg róla a Mai Magyar Művészet sorozat kismonográfiája, és a vele készült interjút is olvastam a New Hungarian Quarterlyben. Elsődlegesen a közös identitás fogott meg benne. Abban az időszakban kevesen voltak képesek annyira szókimondóan vállalni önmagukat, mint ő, és itt nemcsak a múltjára, hanem az akkori jelenre is gondolok. Egyébként korán kezdtem a gyűjtést, addigra már túl voltam jó néhány műtermen, voltam Bálint Endrénél, Anna Margitnál, Korniss Dezsőnél. Bálint sokat mesélt Liliről, hiszen jó barátság volt közöttük. Ma már teljesen természetes, hogy az ember előbb e-mailt ír vagy telefonál, és bár akkor mások voltak a körülmények, a szokások, nyilván nem volt túl udvarias gesztus, hogy bejelentkezés nélkül megjelentem a lakásán. De megnyomtam a csengőt, és kinyílt az ajtó. Bemutatkoztam, és mondtam, hogy gyűjtő vagyok. Kicsit bizalmatlanul nézett, de beengedett, leültetett és elkezdtünk beszélgetni. Az volt a legérdekesebb, hogy amint leültünk, kinyílt, és rögtön kialakult valami közvetlenség egymással. Délelőtt tíz körül érkeztem, délben megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, mondtam, hogy nem igazán. Délután jelezte, hogy jön egy barátja, de maradjak nyugodtan. Háromkor megszólalt a csengő, és aki jött, az nem volt más, mint Rácz István. Jött, hogy válogasson a művekből. Bemutatkoztunk, és amíg ők válogattak, én is nézegettem, Lili mappákat tett elém. Aztán Rácz István meghívta Lilit vacsorára aznap estére, merthogy talán egy festés után újrarendezte a képeit a falon, és meg szerette volna mutatni neki. Lili pedig azt mondta, hogy szívesen elmegy, de csak ha vihet magával valakit, majd rám mutatott, „őt”. Így aztán Rácz engem is meghívott. Késő délután Lili már szeretett volna készülődni, úgyhogy elváltunk egymástól, este pedig külön-külön megérkeztünk Rácz Istvánékhoz. Persze leesett az állam, akkor volt a legjobb, legletisztultabb állapotában az a gyűjtemény, mentesen minden sallangtól. Már nem voltak ott a Czóbelek, Rudnayk, Gadányik. Ott voltak viszont az Ország Lilik, Bálintok, Nagy Istvánok, Vajdák, egy Kondor-olaj és egy -metszet, Anna Margittól a Virágos kalapos női portré, az Egryk és a Gulácsyk. Gyönyörű volt.



Antal Péter
 
 
És így emlékszel rá közel negyven év távlatából…
Sorban, ahogy a falon sorakoztak, fel tudnám az összeset sorolni. Később többször jártam nála, vásároltam is a gyűjteményből. Az első látogatásom olyan este 11 óráig tarthatott, akkor együtt jöttünk el Lilivel, akit hazakísértem a Fiáth János utcába. Ez volt az első találkozás vele, de ez évekig meghatározott nagyon sok mindent az életemben.
 
 
Emlékszel arra, hogy milyen hangulatban telt az este? Lili hogyan viszonyult mások műveihez?
Rajtunk kívül csak Rácz felesége volt akkor ott, de nem szólt, és Lili sem nagyon. Ez egyébként jellemző volt Ráczra, ő uralta az estét. Liliről azt lehetett tudni, hogy Vajda és Bálint művészete előtt meghajolt, ők voltak számára az etalonok. De az egész gyűjtemény annyira egységes volt, abszolút tiszta, átdesztillált, erről beszélgettünk is visszafelé az úton. Lili mesélte, hogy mik voltak benne előtte, honnan jutott ebbe a szinte éteri állapotba. Egyébként ő nem véleményezte soha a gyűjtők ízlését. Anna Margitról tudom, hogy amikor Vasilescuék először mentek hozzá, hogy szeretnének vásárolni tőle, Manci néni meghívatta magát hozzájuk, és mert akkor még csupa képcsarnoki kép lógott náluk a falon, mondta, hogy oda, azok közé nem ad el egy darabot sem. Csak amikor mindent leszedtek a falról, akkor volt hajlandó képet adni nekik. Visszatérve Lilire, már az első napon kaptam tőle két képet ajándékba. Az egyiknek az az érdekessége, hogy 1967-ben készítette Jeruzsálemben, látszik is az anyagokon, mert nem olyan minőségűek, mint amilyeneket itthon használt. A másik pedig egy írásos műve volt.



Ország Lili: Város árkádokkal (Bezárt kapuk), 1964 k.n., olaj, karton, 48 × 41,5 cm | Antal−Lusztig-gyűjtemény, Debrecen
© MODEM © Fotó: Nagy Gábor
 
 
Mi történt az első találkozás után, hogy folytatódott az egész?
Szeptemberben elmentem Szegedre egyetemre, és havonta, kéthavonta jártam Pestre, hogy meglátogassam. Ő nagyon kedvesen várt, és bár főzni nem igazán tudott, azért mindig megkérdezte, hogy elmenjünk-e valahová enni vagy ő főzzön. Nem akartam megbántani, úgyhogy mindig nála ettünk. Kicsit anyáskodott felettem. Nagy változást jelentett az életében, amikor megkapta az Úri utcai lakást, boldog volt és büszke, írta is, hogy úgy érzi magát, mint egy királykisasszony a várban. Mert persze folyamatosan leveleztünk is.
 
 
Volt két nagy gyűjtője, akik nem voltak túl jó barátságban egymással: Vasilescu János és Kolozsváry Ernő. Hogyan fogadtak téged mint fiatal vetélytársat?
Vasilescuval semmilyen kapcsolatom nem volt, Ernővel közeli, baráti kapcsolatban voltam, de már csak Lili halála után, azelőtt nem is találkoztunk, csak hallottunk egymásról. Vasilescu sok mindent mondott, például hogy Lili művészete hogy táplálkozott az ő ötleteiből. Nem gondolom, hogy ez így lett volna, Lili mindig pontosan tudta, hogy mit akar. Az nem kizárt, hogy Vasilescu finanszírozta Lili utazásait, mert Lili a bábszínházi fizetéséből éppen csak hogy megélt, jelentős eladásai pedig nem voltak. Egyedül volt, ezért ragaszkodott mindenkihez, akiben társat, beszélgetőpartnert, gyámolítót, támaszt, biztonságot találhatott. Egy kiszolgáltatott ember látszatát keltette, és ha az ember beszélt vele, az sem oszlatta el ezt a feltételezést. Olyan volt, mint egy megsebzett madár. Hogy milyen alkat volt, arra jó példa, amit egyszer a gyerekkoráról mesélt. Ungváron, ahol felnőtt, egyszer a nagymamája kiküldte a kamrába, hogy hozzon onnan almát. Amikor sokáig nem jött, a nagymama utánament, hogy mi történt, nincs-e valami baja. De nem volt, csak nem tudta eldönteni, melyiket válassza. Okos volt, nagyon művelt, élmény volt vele beszélgetni, többek között az utazásairól, Dél-Európáról, Pompeiről, Szicíliáról, a Közel-Keletről, ezek visszaköszöntek a képein.



Ország Lili: Tűzfal (Labdázó), 1955 körül, olaj, vászon, 35,7 × 40,4 cm | Antal−Lusztig-gyűjtemény, MODEM letét
© MODEM © Fotó: Nagy Gábor
 
 
Úgy tudni, Bálint elvárta a gyűjtőitől, hogy Ország Lilitől is vegyenek, így próbált neki segíteni.
Ez abszolút igaz. Bandi akkoriban márolyan művész volt, akit keresnek, sőt sok vevőt vissza is utasított. Ha megnézzük a vevőkörét, náluk Lilitől is mindig volt kép. Ráadásul Bálint odafigyelt arra, hogy olyan munkák társaságában legyenek a művei, akik közel állnak hozzá. Korniss a kivétel, akivel ugyan hadiállapotban volt, de a kvalitásait elismerte. Amikor Bálinttól vettem valamit, figyelmeztetett, hogy ha Korniss-sal találkozom, ne mondjam el neki. Lili is imádta Bandit, volt is egy lírai szürrealista korszaka, ahol a hatás nagyon erőteljesen észrevehető.
 
 
Mára igen gazdag anyaggal rendelkezel a műveiből. Melyik képet vásároltad tőle először?
Először csak grafikákat mutatott, mert nyilván bizonyosságot akart szerezni a szándékom komolyságáról. Később a kialakult kapcsolatunkra figyelemmel azt hozhattam volna el tőle, amit akarok, de csak akkor hoztam el tőle, ha fizettem értük. 14-15 éves koromtól az iskolai tanulmányaim mellett dolgoztam és a nagyapám is támogatott a gyűjtésben, így megengedhettem magamnak a vásárlást. Az első nap két ajándék képe után még egy képet kaptam tőle ajándékba, azzal, hogy az az önarcképe. Most látható is Debrecenben, Tűzfal (Labdázó) címmel. Ez akkor volt, amikor az utolsó kiállítását rendezték a Magyar Nemzeti Galéria kupolatermében. Délelőtt tíztől délután ötig ott voltunk, ezt követően, útban hazafelé mondta, hogy szeretné nekem adni. Én az írásos képeit ismertem, a korábbiakat, mint amilyen például a Sárga ház is, nem lehetett látni sehol, és addig nem is vette őket elő, hogy megmutassa. Amikor megismerkedtünk, már túl volt az írásokon és a labirintusokat festette. Amit először vettem tőle, az a Palotaszárny című triptichon volt, emlékszem, 10 ezer forintért lett az enyém. Egyébként akkor kerültünk igazán közel egymáshoz, amikor megkért, hogy beszéljek a képeiről. Emlékszem, mindketten zavarban voltunk, őt a szemérmessége feszélyezte, engem a kihívás zavart. Izgalommal hallgatta azokat a történeteket, amelyeket kiolvastam a képekből. Igazán tetszett neki.



Ország Lili: Vörös város, é. n., olaj, farost, 60 × 50 cm | Antal−Lusztig-gyűjtemény, Debrecen
© MODEM © Fotó: Nagy Gábor
 
Folyamatos kapcsolatban álltál vele az utolsó éveiben. Hogy láttad, mi volt rá hatással, amikor a Labirintus sorozatát építette nagyon következetesen?
Ma már tudom, tisztában volt vele, hogy a labirintust sosem fogja befejezni, már csak azért sem, mert a labirintusba csak belépni lehet, kilépni belőle nem. Tudta, hogy ez a vége, de hogy a vég pontosan mikor következik be, azt nem. A labirintusra alapvetően a kék-fehér szín volt a jellemző, később jöttek a tüzes, vörös színek, de azokat sosem láttam, soha nem mutatta meg, csak a kékeket. A kékekről mindig az jut eszembe, hogy olyanok, mint amikor a szerzetes a szerzetesi cellába bezárva mindentől izoláltan dolgozik. A többi pedig olyan, mint amikor betör a fény, vagy amikor kilép a cellából. A kék szín mitológiai jelentése volt érdekes a számára, a bezártságot, a kiúttalanságot vagy az árnyékvilágot szimbolizálta. Egyébként is borzasztó babonás volt. A portréfotóin is látható, hogy a szemei szemceruzával vastagon körbe voltak rajzolva, ez nála nem divatimádat volt, hanem így védekezett a rontás ellen. Ezt is, és szerintem a kék színt is az egyiptomi hiedelemvilágbólvette, amit kiválóan ismert, és amiben nagyon elmélyedt. Az egyiptomi kultúra nagyon nagy hatással volt rá.
 
 
Hogyan élt, kik jelentették a társaságát, baráti körét?
Nagyon kicsi volt a lakása, egy szoba, konyha, fürdőszoba, itt lakott, de ez volt egyben a műterme is. Bakon festett, mert állványa sem volt a helyszűke miatt. A gyűjtők, akik vásároltak tőle, rendszeresen meghívták magukhoz. Több alkalommal végződött úgy a találkozásunk, hogy ő ment vendégségbe, a legtöbbször Vasilescuékhoz, akiknél a feleséggel is nagyon jóban volt, de járt fel Ráczhoz vagy Győrbe Kolozsváry Ernőékhez. S. Nagy Katalinnal is jóban volt, és Paolo Santarcangelivel is, aki a Labirintus-könyvet írta. Szeretett utazni, de mindig egyedül ment. A házassága rosszul sikerült, ez is fokozta az alapvető bizalmatlanságát, de mégsem gondolom, hogy a zárkózottságának csak ez a csalódás lett volna az oka. Ő ilyennek született, és később is olyan kataklizmákon ment keresztül, hogy beidegződésévé vált a folyamatos védekezés. Két helyen érezte jól magát: otthon és a Bábszínházban, ahol kiváló emberek vették körül. Kevesen tudják, hogy rendkívül olvasott volt, beszélt angolul, németül, olaszul, spanyolul, latinul és görögül, valamint bírta a szláv nyelveket is. Ő tényleg hét nyelven beszélt. Az otthon teremtette biztonságérzetet két dolog táplálta. Egyrészt az a fizikailag is szűk miliő, amely egyszerre volt a művek keletkezésének helye, a művek tárháza, másrészt egy számára rendkívül fontos ember szellemi jelenléte. Ez az ember nem volt más, mint Franz Kafka, aki jelen volt minden ébren töltött pillanatában, de meggyőződésem szerint jelen volt álmaiban is. A művek, valamint Kafka szellemisége nagyon szoros összetartozást mutatnak. Ezek találkozási pontjában élt Lili, aki minden élethelyzetben – mint más a Bibliából – Kafkától kereste a választ.



Ország Lili
 
 
Milyen ma a viszonyod hozzá és a műveihez?
Volt egy időszak, amikor azt mondtam, hogy a művei közül ami felszabadul, azt mind megveszem, hogy egy kézben legyenek és megőrizzem őket. Lilinek rossz kvalitású munkái nincsenek, mert amit ő nem tartott elég jónak, azokat mind megsemmisítette. Aztán ehhez a szándékomhoz egy idő után már nem tarthattam magam, úgyhogy mostanra nagyjából ötven képem van tőle, a komplett anyagot pár éve Nyíregyházán állítottam ki. Ezekből most öt-hat látható a MODEM-ben, a Körkörös romok című kiállításon. S. Nagy Katalin megnyitója gyönyörű volt, nagyon szép a kiállítás is, bár elég szűk keresztmetszetet mutat be, a labirintus korszak az, ami dominál. Nem tudom, hogy mikor lesz, lesz-e valaha Lilinek életmű-kiállítása, pedig azt gondolom, hogy a 20. századi magyar művészet egyik legjelentősebb alakja, aki nemzetközi szinten is egyedülállót alkotott, de sajnos nem ismerik a művészetét. Lili egyébként folyamatosan jelen van az életemben, meghatározza a gondolkodásomat. Talán nekem írta az utolsó levelét. Október elsején halt meg, egy héttel előtte kaptam tőle levelet, hogy fájdalmai vannak, nagyon beteg. Hosszú időn keresztül a lakásom fő helyén az ő képei voltak, és annak ellenére, hogy tárgyiasult formában ma már nincs ott, része a mindennapjaimnak. A többi művészkapcsolat közel sem volt ilyen hatással rám.
 
 
És mik vannak ma a lakásod fő helyén?
Mivel a régi elrendezésben olyan művekkel vettem körül magam, hogy az volt az érzésem, mindegyik mozog és beszél hozzám, ez egy idő után sok lett. Amikor kifestettem a lakást, először hagytam az üres fehér falat, amit nagyon élveztem, nagyon nagy megnyugvás volt, aztán mégiscsak elkezdtem igényelni a színeket, így monokrómokat tettem fel. Az esztétikai igényt tökéletesen kielégítik, de teljesen új érzéseket ébresztenek, új hangulatokat jelentenek.



Enteriőr a PÁRBESZÉD Modern – kortárs – monokróm című kiállításban, amely Egerben, a Kepes Intézetben 2013. március 10-től 2013. június 10-ig volt látható
© Fotó: Lénárt Márton
 
 
Belőlük is láthattunk ízelítőt a tavalyi egri kiállításon, a Kepes Intézetben.
Be akartam mutatni a gyűjteményem nemzetközi monokróm anyagát a magyar avantgárd kontextusában, és ez tényleg nagyon jól működött, hála Erdész László segítségének is, amit a rendezésben nyújtott. Konkoly Ágnes művészettörténész remek tanulmányt írt, de ennek a megjelenése most éppen bizonytalan. Annak érdekében, hogy a kiállítás, a művek, az enteriőrök reprodukálhatóak legyenek, egy DVD-t készíttettem, ez tartalmazza a tanulmányt is, amely a kiállítás eszmetörténete. Ez maradt a kiállításból és az az elhatározás, hogy ha egy ilyen tárlat ennyire visszhangtalan marad, akkor nem biztos, hogy érdemes tovább csinálnom. Az utóbbi években nagyon visszafogtam a gyűjtést is. Készül a gyűjteményem katalógusa, ahol a művek megtalálhatóak lesznek, mivel az elkövetkezendő években az elszenvedett sérülések és sérelmek okán már nem tervezem őket közszemlére bocsátani. Részemről a történet véget ért.
 
 
Körkörös romok, Ország Lili falai
2014. január 19-ig
Debrecen, MODEM