Capa, ahogy még soha nem láttad

1. Aki még ismerte... Galligan-Cserépfalvi Katalin

A világhírű fotóriporter születésének 100. évfordulóján Robert Capa / A Játékos címmel történeti kiállítást rendezett a Nemzeti Múzeum. A Mestersorozat eddig még be nem mutatott képeiből és a press printekből válogató tárlat a fotográfus életének és munkájának körülményeit is érzékeltetve teszi lehetővé, hogy még teljesebb képet kapjunk egy kivételes személyiség rendkívüli pályájáról. Most induló sorozatunk a kiállításhoz kapcsolódik, mindig új szempontból mutatva be Capát, illetve egy-egy híres fotóját. Első szerzőnk még személyesen ismerhette őt, hallgathatta beszámolóját Révfülöpön arról, hogyan készültek nem sokkal azelőtt a híres Picasso-fotók a francia Riviérán.
 

Édesapám, Cserépfalvi Imre kiadó lánya révén gyerekkoromban szinte csakis neves emberekkel voltam körülvéve. Ezek között sokkal szoros kapcsolatom volt, számossal pedig csak futó ismeretségem. Capa nem írt hozzám verset, mint Radnóti, nem labdázott velem a kiadóban, mint Kovács Imre és távol állt tőle, hogy „kis barátjának” tekintsen, mint Kassák. Ismeretségünk futó volt, mégis felejthetetlen emléket hagyott bennem.

 
Két alkalommal találkoztunk.

 
Először 1939-ben, röviddel a háború kitörése előtt Párizsban, amikor Papa magával vitt egy Lucien Vogellel megbeszélt találkozóra, amin Capa is jelen volt. Ebben az időben Párizsban éltünk. Édesapám, mint sokan mások, tudatában volt, hogy hamarosan kitör a háború, és a jövő bizonytalanságában valamilyen biztonságot akart találni, ezért szorgosan ápolta párizsi kapcsolatait. Leggyakrabban Lucien Vogellel, a VU alapítójával jött össze. 1929-ben az ő támogatásával ment vissza Budapestre és nyitotta meg a Váci utcai Librairie Française-t. A francia könyvüzlet sikere teremtette meg az anyagi alapot a Cserépfalvi Kiadó létrehozásához. Lucien Vogelt már ismertem, Capát viszont akkor láttam először. Vogel az ő karrierjének elindításában is igen fontos szerepet játszott, ő finanszírozta 1936-ban Capa spanyol polgárháborús fényképriportját. Ebből a találkozásból csak annyi emlékem van, hogy még a szokottnál is csendesebbnek kellett lennem. Erre aztán olyan erősen koncentráltam, hogy nemigen figyeltem oda, miről is beszéltek franciául a felnőttek.

 
Másodszor 1948 őszén Budapesten találkoztunk, röviddel a kommunista hatalomátvétel előtt. Capa ekkor már híres fotós volt, nemcsak spanyolországi fotóriportjai révén, hanem mert amerikai fotóriporterként részt vett az észak-afrikai, az olasz hadjáratban és a normandiai partraszállásban.

Magyarországi útjára Teddy (Theodore) White-tal, a háború alatt Kínából tudósító híres Times-riporterrel jött, hogy az ország társadalmi és politikai átalakulását dokumentálják. Igen számítottak egy Rákosival készíthető interjúra, amit a riport fénypontjának szántak.



Pablo Picasso napernyőt tart kedvese Françoise Gilot fölé a tengerparton. A háttérben Picasso unokaöccse,
Javier Vilato zselatinos ezüst papír pozitív, Robert Capa Mester sorozat III/912.
© Fényképezte Robert Capa © International Center of Photography – Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

 
1948 őszén, egy éjszaka arra ébredtem, hogy szüleim egy fogadás után két hangoskodó, angolul beszélő vendéget (Capát és Teddy White-ot) hoztak haza a Budakeszi útra. Nyilvánvaló volt, hogy sokat ittak. Így amikor Capa rám nyitotta az ajtót, úgy tettem, mint aki mélyen alszik. Nem is gondoltam arra, hogy másnap újra találkozunk. (Azt viszont elhatároztam, hogy a jövőben, ha a szüleim fogadásra mennek, lefekvés előtt kulcsra zárom a szobám ajtaját.) Papa az egész napot Capáékkal töltötte. Sajnos a Rákosi-interjúval kapcsolatban minden reményük füstbe ment.
 
Így aztán az az ötletük támadt, hogy inkább lemegyünk egy-két napra a Balatonra. Kárász Artúr barátunknak Révfülöpön volt házuk és szőlőjük. Turi pár hónappal korábban elhagyta ugyan az országot, de azért Papa telefonált Révfülöpre, és Turi apósát, Géza bácsit és matematikus sógornőjét, Ilit ott találta. Örömmel hívtak meg mindannyiunkat. Másnap reggel elindultunk Papa Jeepjével. Capa és Teddy már korán megitták a reggeli adagjukat és igen jó hangulatban voltak. Amikor megtudták, hogy a Jeepet 1943-ban gyártották, azon viccelődtek útközben, hogy akár Capa is ülhetett már benne…
 
Révfülöpön Géza bácsi és Ili tárt karokkal vártak bennünket. Különösen szerencsés volt, hogy mindketten jól beszéltek angolul, ugyanis Capa Teddyre való tekintettel mindenkivel angolul beszélt. Csak Papával váltott szót magyarul is időnként.
 
Egész nap ment az evés-ivás, amit időnként tánc szakított meg. Teddy hevesen udvarolt Ilinek, akit igen érdekelt Kína. Ám Teddy egyáltalán nem beszélt Kínáról, folyton Capára terelte a szót. Elmesélte, hogy amikor Steinbeck Capával a Szovjetunióban járt, Steinbeck többet foglalkozott Capával, mint azzal, amiről írni akart. Capa maga volt az esemény. Teddy közös útjuk előtt elhatározta, hogy vele ez nem történhet meg… Miközben ezt mesélte, időnként odaszólt „are you happy, Capa?”. Ez valamilyen játék volt kettőjük között. Mindez nagyon megmaradt bennem, láttam, hogy tényleg mindig Capa az esemény. Papát Capa partraszállásos háborús élményei érdekelték, erre próbálta terelni a szót, de Capa nemigen mesélt ezekről a dolgokról. Semmiféle hősies beszámoló nem volt! Inkább arról beszélt, hogy semmi bátorság nem lakozik benne. Azt mondta, hogy például képtelen lenne kiugrani egy repülőgépből, ha nem löknék ki. Ezért mindig biztos akart lenni benne, hogy van valaki mögötte, aki kilöki.
 
Mamám ugyan az ivással mindig lemaradt, de annál inkább tartotta az iramot cigarettázás terén. Talán ő volt, aki Capával vágya szerint sokat beszélgetett. Fő témájuk a nemrég készült Picasso-fotók voltak. Capa erről szívesen mesélt, nemcsak büszkeséggel, hanem megelégedéssel. A francia Riviérán készült képek hangulata sokkal inkább illett a révfülöpi hangulathoz, mint a második világháború. A balatoni kirándulás olyan jól sikerült, hogy a Rákosi- interjú már nem is került szóba…
 
Pesten, amikor elváltunk, Capa azt mondta nekem, legközelebb Párizsban találkozunk.
 


A kis Cserépfalvi Kati, első találkozásuk idején,
egy másik híres magyar fotós, Haár Ferenc által megörökítve
© Photo Haar 1939 Paris

 
A magyarországi riport 1949-ben jelent meg, de a cikknek és a fényképeknek különösebb mondanivalójuk nem volt. Hat hónap múlva Rajkot letartóztatták, egy év múlva kivégezték. A Cserépfalvi Könyvkiadót Révai külön miniszteri rendeletére felszámolták. Papa szeretett Jeepjét az állam elkobozta. Ezekben a sötét napokban fel-felidéztük azt a bizonyos vidám, gondtalan révfülöpi napot Capával. Én gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer újra elutazhatok Párizsba, és akkor majd együtt ülünk a Montparnasse-on egy kávéház teraszán. 1953. március 4-én Sztálin meghalt. Így a párizsi út megvalósulása közelebb került. Capa viszont 1954. május 25-én Vietnamban aknára lépett. A hír elszomorított, de ugyanakkor nem lepett meg.
 
Capa lényege fegyelmezetlen fiatalsága, pesti vagánysága volt. Nem öregedhetett meg! Halála után legendává vált, és így azt is elérte, hogy még a kiállításokon is (leginkább a hölgyek szemében) nem annyira Capa fényképei, hanem személyisége az esemény.